Népszava, 2020. február (147. évfolyam, 27-51. szám)

2020-02-12 / 36. szám

NÉPSZAVA 2020. február 12., szerda Vízió egy élhetőbb városról an egy visszatérő vízióm. Makacsul kép­­zelgek egy korszerű, kényelmes, az utasokat teljes mértékben ki­szolgáló közösségi közlekedésről. Hangsúlyozom: ez csak egy vízió. A valóság egyelőre köszönő viszony­ban sincs az én képzeletbeli közös­ségi közlekedésemmel. Csak illúzió - mondom -, miközben jól tudom, más európai országokban az én ál­mom a legtermészetesebb valóság. S tudom azt is, nálunk is lehetne így már hosszú évek óta, ha a szol­gáltatást szakszerű szervezéssel és tisztességes finanszírozási rend­szerben működtetnék. Nemrégiben az egyik internetes médiafelületen a budapesti jegy- és bérletárakat hasonlították össze jó néhány európai országéval. Az elemzők a rangsor felállításakor a munkabérekhez is viszonyították az árakat. Az eredmény abból a szempontból is érdekes, hogy Bu­dapesten 2011 óta nem drágultak a jegyek, bérletek. Ennek ellenére a magyar főváros a negyedik helyen végzett. Ez szép helyezés. Lenne. Ha a rangsort nem a jegyek és bér­letek drágasága alapján állították volna fel. Valljuk be, így azért már nem olyan nagy büszkeség ez a ne­gyedik hely. Sőt! Nálunk hiába emelkedtek a bé­rek - az utóbbi években állítólag meredeken -, a nemzetközi össze­hasonlításokban így is még mindig a sor vége felé kullogunk. A 2012-es Munka törvénykönyve változásai számtalan anyagi veszteséget okoz­tak a dolgozóknak. A bérszínvonal­ban akkor keletkezett űrt az utóbbi években látszólag dinamikus mi­nimálbér-, valamint garantált bér­­minimum-emeléssel sem lehetett Európa műkö­dőképes közösségi közleke­dési rend­szereiben a dön­téshozók mérlege­lik, hogy az adott bérszin­tekhez viszonyít­va hol van az a költ­séghatár, amit még elviselnek az utasok már kitölteni. Az élet számtalan te­rületén érezhető az állami támoga­tások megvonása, és a fix, normatív alapon működő pénzügyi források hiánya sem segíti a közösségi köz­lekedést. Így fordulhat elő, hogy nálunk a jegyek és bérletek ára a bé­rekhez viszonyítva Európai szinten aránytalanul magas. Mi lehet ennek az oka? Az eltérő vállalatirányítás, netán a korrupció, vagy a szolgáltató - esetleg a tulaj­donos - eladósodása? Szerintem máshol is kell kutakodni. Az utóbbi években volt szerencsém számos európai város közösségi közlekedé­sét személyesen is tanulmányozni, s ráláttam a finanszírozásra. Ezek­ben a rendszerekben a politikai szándék megszületése után zö­mében szakmai és érdekvédelmi szempontok szerint osztják fel a finanszírozási tortát, s - láss cso­dát! - a közösségi közlekedés kiszá­míthatóan, megbízhatóan műkö­dik. Ennek pedig egyértelműen az utasok a nyertesei. Hangsúlyozom: mindez az említett elv szerint mű­ködő városokban van így. Budapest nincs közöttük. A példaként felhozott működő­képes rendszerben a döntéshozók mérlegelik, hogy az adott bérszin­tekhez viszonyítva hol van az a költséghatár, amit még elviselnek az utasok. Az így kalkulált bevétel ismeretében a városok és a régiók a regnáló kormányokkal megálla­podnak abban, hogy ki mennyivel járul hozzá a közlekedéshez. Igaz, ebben a felállásban - vagyis, Euró­­pa-szerte - szó sincs arról, hogy a városokat a kormányok teljesen ki­­véreztetik. Az említett fővárosok többsé­gének megvannak a saját pénzügyi forrásaik, amelyekből hozzá tud­nak járulni a közösségi közlekedés költségeihez. Az állam mindenhol kiveszi ebből a részét, de például Párizsban a helyi munkáltatók a rájuk kivetett adókon keresztül já­rulnak hozzá a közlekedés finanszí­rozásához. Ráadásul azokban az or­szágokban, ahol a főváros közösségi közlekedése túlnyúlik a városhatá­ron - márpedig a többség ilyen -, az érintett agglomerációs települések is mélyen belenyúlnak a zsebükbe. Ezekben az országokban nem is fővárosi vagy városi, hanem régiós közlekedésről beszélnek. Nálunk sem ér véget Budapest határában a fővárosi közösségi közlekedés, sem szervezési, sem gyakorlati szempontból, még sincs meg a politikai szándék a költségek összedobásához. Igaz, a példaként hozott külföldi rendszerben a települések anyagi­lag nem annyira kiszolgáltatottjai a kormánynak, mint nálunk a fő­város, vagy a környező települések. Míg azokban az országokban az emberek érdekei a legfontosab­bak, nálunk... De hiszen tudjuk. A mi közösségi közlekedési rendsze­rünknek - hogy most csak ezen a területen maradjunk - az utasok a vesztesei. Míg Európa bármely nagyvárosában magas színvonalú infrastruktúra támogatja a gyors és kényelmes utazást, nálunk műkö­désképtelen beléptetőrendszerek és elavult jegykonstrukciók szinte akadályozzák az amúgy is szétszab­dalt, integráltnak véletlenül sem nevezhető közösségi szolgáltatást. Tudom, nem könnyű, mégis pró­báljuk meg elképzelni, milyen szín­vonalas tömegközlekedésünk len­ne, ha a kormány az elmúlt években a helyi közösségeknél, önkormány­zatoknál hagyta volna a „lenyúlt” pénzeket. Döbbenetes lenne a kü­lönbség, nemcsak a közlekedés, ha­nem egyebek között az egészségügy és az oktatás területén is. Hol van a pénz, hol vannak a kö­zösségek által megtermelt javak, a becsülettel befizetett adók? Hol tűntek el a milliárdok, amelyeket elvettek a városoktól, az ott élő emberektől? Feltehetnénk ezeket a kérdéseket akár naponta is, mi­közben nagy biztonsággal tudjuk a választ, hiszen az elmúlt években megismerhettük azt a feneketlen bendőjű, polipszerű oligarchahá­­­­­ózatot, amely mindenhova elérő csápjaival rátelepedett az egész or­szágra, szinte minden közpénzre. Most éppen a főváros kivéreztetése van soron, szakpolitikusa, NEMES GÁBOR közlekedési szakértő, a DK A Szombaton tartot­ták meg Budán a becsü­let napját, ahol emberek gyülekez­tek, és emlékeztek meg arról, ami a még emlékeinkben élő legször­nyűbb háború végnapjaiban tör­tént Budapesten. Arról, hogy voltak - ma hősöknek nevezett - magyar és német férfiak, akik valójában or­das eszmék áldozatai lettek. Olyan ordas eszméké, amiknek a nevében országok dőltek romba, emberek tízmilliói pusztultak el. Ezeket az ordas eszméket olyan emberek al­­kották és hajtották fanatikusan vég­re, akikről ezeknek a mai megemlé­­kezőknek talán fogalmuk sincs. Olyanok voltak ők, akik a keresz­ténység és a magyarság nevében gyilkoltak százszámra egészsége­ hétvége a becsület je­gyében telt Budapes­ten. Itt vethető fel az alap­kérdés: van-e ma Magyar­­országon becsülete a becsület­nek? sebet és ágyban fekvő betegeket hetvenöt éve ilyenkor abban a Vá­rosmajorban, ahol a mai megem­­lékezők a becsületet ünnepelték. Ahol a mellén keresztet viselő Kun páter és nyilas pribékjei a kórhá­zak orvosait és betegeit gyilkolták halomra. Ezek a mai megemléke­­zők annak a becsületnek a nevében meneteltek, azt a becsületet ünne­pelték, aminek az akkori hordozói pusztították el Budapest hídjait, segítették Budapestet romvárossá tenni, és okozták lakosai tízezrei­nek nyomorult pusztulását. A mai emlékezők sajnálhatóak a tudat­lanságuk miatt, de ugyanezért ret­­teghetőek is. Mert hajlamosak le­hetnek ugyanezt megismételni. Ezen a szombaton a „hétköznapi becsület” jelent meg Budán. Ami nevében és tartalmában is kísér­tetiesen emlékeztet Mihail Romm 1965-ös filmjére: Hétköznapi fasiz­mus. Vasárnap jelent meg Pesten (ad analogiam) az „ünnepnapi becsü­let”. Ezen a napon kaptak Magyar Civil Becsületrendet azok a „hét­köznapi hősök”, akik az emberség nevében és jegyében segítettek értéket teremteni és értéket meg­őrizni. Olyan felelős és gondolkodó magyar emberek, akiknek fontos a tudományos kutatás szabadsága, és ezért képesek is tenni. Olyan magá­nyos emberbarát, aki idejét és ener­giáját fordította arra, hogy segít­sen azokon, akik arra rászorultak, akikről az arra felelősök bűnösen megfeledkeztek. Ezek az emberek azok, akikre mi, magyarok büszkék lehetünk. Ők a hordozói annak az igaz becsületnek, ami biztonságban tartja egyben és teszi élhetővé mai megbomlott világunkat. A Magyar Civil Becsületrend ki­tüntetettjei képviselik és vallják a kitüntetés jelmondatát: „Virtute et exemplo!­­ „Erénnyel és példával!” Végül itt vethető fel az alapkér­dés: van-e ma Magyarországon be­csülete a becsületnek? De ugyanitt követelhető az is: Legyen végre becsülete a becsület­nek! KUTHI CSABA borász Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére. VELEMENY SZERINTEM Velodrom A szakemberek szerint a velod­­rom Nagykanizsán beindítaná a kerékpároséletet. Én viszont nem látom ezt az összefüggést, különösen annak tükrében, hogy olyan paraméterekkel kívánják megépíteni, amelyek alapján ver­senyek rendezésére alkalmatlan lesz. A javaslattevők szerint a velodrom melletti sportcsarnok­kal közösen olyan koncerteket, nemzetközi fesztiválokat is meg lehet valósítani, amelyeket a kör­nyéken eddig nem lehetett, sőt esküvőket, konferenciákat is tart­hatnak. Ez a NER szemlélete: ha a stadionok egészségügyi intéz­mények, akkor a velodrom meg zenei. Igaz, arról nem tudtam eddig, hogy a kerékpár is hang­szer lenne. Csak szemfényvesz­tés az egész­­ Nagykanizsa nem lesz ettől sem „nagyobb”, sem élhetőbb város. Ha lenne a ve­­lodromra érdeklődés és kereslet, akkor erre helyeznék a hangsúlyt, nem pedig a más jellegű haszno­sításra. De ami a legfontosabb: a városnak vannak ennél sokkal fontosabb feladatai, kötelezettsé­gei. Pl. van olyan utca, ahol több mint százéves a vízvezetékrend­szer, és évek óta átlag havonta csőtörések vannak. Akadnak olyan utcák, ahol még nincs köz­­világítás, sok helyütt pedig az utak minősége minősíthetetlen: gödrösek, kátyúsak, aszfaltborí­tás nélküliek, csapadékos időben sárban járnak az ott lakók. De említhetném azt a közút-vasúti útkereszteződést, amelybe félso­rompót kellene felépíteni, mert az ezen való közúti közlekedés a keresztirányú vasúti forgalom miatt egyenesen életveszélyes. Temérdek fontosabb teendő van a városban, mint a velodrom, amelyben a kerékpáros funkció a sok egyéb tervezett más tényke­dés mellett valójában elsikkadna. FERINCZ JENŐ Szélsők Két egyidejű hír: a Budapest 1945. februári ostroma idején kitörő náci és nyilas csapatok emlékére ismét „becsület”-napi felvonulást szervezett a legszél­ső­jobboldal, a szélsőbal viszont újjáalakítja az 1990-es népsza­vazáson is elutasított, betiltott Munkásőrséget. A két esemény együtt a belpolitikai helyzet ke­­ményedésére, militarizálódására utal. Ha mindkét szélsőség teret kap, hazánkban ellenőrizhetetlen folyamatok indulhatnak meg, s a mai Fidesz-kormány aligha lesz képes a társadalom nyugalmát megőrizni, mivel maga is folya­matosan szítja a feszültséget. FÁBRI FERENC Kétmilliárd A legutóbbi kimutatások szerint kétmilliárdnyi rezsiutalványt nem váltottak még be a jogosul­tak. Ez kb. 1/9-ed része a teljes kiadott mennyiségnek. Az okok sokfélék lehetnek, de egy dolog biztos: ha nem ilyen bonyolult, eszement módját választják a 9000 forintos támogatásnak, hanem az ismert folyószámlákra, címekre utalják a pénzt, már az összes rezsipénzt felhasználták volna. De a reklám minden pénzt megér. Főleg az érintettekét. ÁBRAHÁM ZOLTÁN Olvasóink leveleit a következő címre várjuk: olvasoilevelanepszava.hu

Next