Népszava, 2020. június (147. évfolyam, 127-151. szám)

2020-06-06 / 131. szám

Interjú - Trianon / 41 SZÉP SZÓ 2020. június 6., szombat A / ■ /----■ / ■ szovjet-orosz polgárhábo­rú eseményei jelentősen befolyásolták a trianoni döntést - állítja Peter Pas­tor amerikai magyar tör­■A M­ténész, a Montclair State University professor emeritusa, az 1918- 1919-es forradalmak diplomáciatörténe­tének kutatója. Azon amerikai magyar történészekhez-po­litológusokhoz tartozik, akik az 1956-os for­radalom után hagyták el Magyarországot, és akik aztán tisztes akadémiai pályát futottak be, mondhatni nyertesei voltak a hideghábo­rúnak, mivel az amerikai egyetemek ekkor nagy mennyiségben szívták fel a Kelet-Euró­­pa történetével foglalkozó kutatókat. Miként indult a történészi pályája, és miért kezdett az 1918-1919-es forradalmak diplomáciatör­ténetével foglalkozni? 1960-ban kezdtem egyetemi tanul­mányaimat, előtte fiatal emigránsként légkondicionálással foglalkoztam egy épületgépészeti vállalkozásban, de a mun­katársaimmal csak a sportról és a sörö­zésről lehetett beszélgetni, engem pedig gyerekkorom óta a történelem érdekelt. 1964 és 1969 között a New York-i Egyetem (NYU) doktori iskolájának ösztöndíjas hallgatójaként magyar, orosz és szovjet történelemre specializálódtam. Ez idő táj­ra esett a bolsevik forradalom, a magyar­­országi Tanácsköztársaság és a békekon­ferencia ötvenedik évfordulója, ami egy valóságos tudományos könyvdömpinghez vezetett. Olvasmányaim inspiráltak, hogy az őszirózsás forradalom és a párizsi bé­kekonferencia kapcsolatait tanulmányoz­zam. Két magyarországi könyv is irányt adott. Az egyik Hajdú Tibor Az őszirózsás forradalom című 1963-as könyve volt, amely a New York-i városi könyvtárban került a kezembe, amikor a tanulmányaim mellett katalogizálóként dolgoztam a 42. utcában, a másik pedig S. Nagy Zsuzsa A párizsi békekonferencia és Magyarország 1918-1919 című 1965-ös monográfiája. A harmadik és legfontosabb, a Princetoni Egyetem professzorának, Arno J. Mayer­­nek közel 1000 oldalas, 1967-ben Politics and Diplomacy of Peacemaking címmel megjelent monográfiája volt. Tézise az volt, hogy a párizsi békekonferencia tevé­kenységét főként a kommunizmus terje­désének meggátolása határozta meg, egy fejezet „Magyar sokk” címmel a Tanács­­köztársaság kikiáltásának okait és hatását tárgyalta. Írása megerősítette elhatározá­som, hogy kivizsgáljam, a bolsevizmustól való félelem mennyire volt mérvadó Ma­gyarországon és Magyarországgal szem­ben 1917 és 1919 között. Úgy gondoltam, hogy témám megér egy doktori disszertá­ciót, amelyet 1969 tavaszán fejeztem be, majd azon dolgoztam, hogy könyv szüles­sen belőle. 1969 nyarán lett kutatható az 1918-1919-es anyag a párizsi katonai levél­tárban, ezt elsők között tanulmányoztam át. Ebből született a Vix-jegyzék történe­tének publikálása a Slavic Review 1970. szeptemberi számában, tanulmányomat aztán Magyarországon is ismertették. 1969 nyarán Budapestre is eljutottam, így S. Nagy Zsuzsát és Hajdú Tibort is megis­merhettem, velük életre szóló barátságot kötöttem. Sok interjút készítettem még élő tanúkkal, mint Harrer Ferenc, a Berin­­key-kormány külügyminisztere. De A. J. P. Taylort is fölkerestem, bár inkább ő kérde­zett engem. Megvilágító volt számomra a Hungary bet­ween Wilson and Lenin: The Hungarian Szibériában dőlt el Magyarország sorsa­ ­ Peter Pastor történész Trianonról CSUNDERLIK PÉTER Revolution of 1918-1919 and the Big Three című, 1976-ban megjelent könyve, amely többek között rámutat arra, hogy a szovjet­orosz polgárháború szibériai eseményeinek, a Csehszlovák Légió és a „vörös magyarok" távoli harcainak mekkora hatása volt a leen­dő trianoni határok meghúzására. Azonban azok, akik Károlyi Mihály politikáját hibáztat­ják a területcsonkításokért, az „extra Hungá­riam non est vita" szellemében nem vesznek tudomást a korabeli nemzetközi színtérről. Valójában mekkora volt a szerepe az 1918- 1919-es forradalmaknak abban, hogy olyan lett a trianoni békeszerződés, amilyen? Igen, a szibériai konfliktusnak etni­kai jellege is volt, a Habsburg Birodalom két nemzete harcolt egymással, így ez a Monarchia polgárháborúja volt a szovjet­orosz polgárháborúban. A cseh-szlovák hadifoglyokból szervezett légió beavatko­zását a fehérek oldalán brit és francia in­tervenció követte azzal a céllal, hogy meg­buktassák a bolsevik kormányt, és egy olyan orosz vezetést juttassanak hatalom­hoz, amely visszalépteti Oroszországot a világháborúba. Az emigráns cseh-szlovák politikusok, mint Masaryk és Benes pedig elérték, hogy az antant szövetségesként kezelje a Csehszlovák Légiót, ez megkön­­­nyítette a csehszlovák állam elismerését. Az 1918. novemberi fegyverszünetek alá­írása után pedig Románia avatkozott be a szovjet-orosz polgárháborúba a fran­ciák oldalán. Románia és Csehszlovákia tehát a győztes nagyhatalmak kedvez­­ményezettei lettek a békekonferencián, miközben Magyarország megítélésének nem tett jót, hogy a magyar hadifoglyok a bolsevikok oldalán harcoltak a polgárhá­borúban. Párizsban nem Magyarország határait vonták meg a két területi bizott­ságban, hanem Csehszlovákiáét és Nagy- Romániáét, a két ország előnyére. Szerbia, a világháború kirobbantója, a román­­jugoszláv területi bizottságban szintén előnyös határt kapott Magyarországgal szemben. Ausztria pedig azért kapta meg Nyugat-Magyarországot (Burgenlandot), hogy ezzel kompenzálják, amiért nem egyesülhetett Németországgal. Magyar területi bizottságot, amely Magyarország területi igényeit is átvizsgálhatta volna, nem állítottak fel. Úgy vélem tehát, hogy nem az 1918-1919-es forradalmak okoz­ták Trianont. A világháború elvesztése, a győztes nagyhatalmak és kis szövetsége­seik oroszországi beavatkozása vezetett Trianonhoz. Könyvéről többek között Kovács Imre, az emigráns parasztpárti politikus írt méltató ismertetést az USA-ban. Milyen volt a kap­csolata a magyar emigrációval? Király Bé­lának közeli munkatársa is volt az Atlantic Research and Publications (ARP) kiadóválla­latban. Kovács Imrét mint Király Béla leg­jobb barátját ismertem meg, Királlyal pedig 1964 tavaszán találkoztam, amikor előadást tartott az egyetememen. Kariz­matikus, jó szervező és kitűnő, népszerű tanár volt, számos fiatallal kötött barát­ságot. A hetvenes években lettem közeli munkatársa, könyvsorozata 1976-ban indult a Brooklyn College égisze alatt. Az ARP kiadóvállalatot 1981 őszén alapította meg Király, 1990-ben az ARP ügyveze­tő alelnöke lettem, amikor Király haza­tért Magyarországra, és megválasztották országgyűlési képviselőnek. Ezután jöt­tem csak rá Király Béla kétes múltjára és jelenére, később egy tanulmányt is írtam arról, hogy hogyan írta át újra és újra az életrajzát. 1996-ra kapcsolatunk viharos lett. Miután 1997-ben az ARP-t Magyar­­országra vitte, én 1998 februárjában le­mondtam. Hárman, szintén professzorok, követtek, és megalakítottuk a Center for Hungarian Studies and Publications, Inc. nonprofit kiadóvállalatot. 1998 nyarán tárgyalásokat folytattam Glatz Ferenccel, az MTA elnökével kiadványok közös meg­jelentetéséről, de Király a kiadónkat kon­kurenciának vélte, ezért befeketített Glatz előtt. A közös tervek pedig kútba estek, és én persona non grata lettem az MTA Történettudományi Intézetének rendez­vényein. Kiadványainkat a Columbia Uni­versity Press forgalmazta, és éppúgy, mint korábban az ARP-ben, ahol csak Király vett föl fizetést, ingyen dolgoztunk azért, hogy a magyar történészek munkái ango­lul is megjelenjenek és bekerüljenek az amerikai akadémiai körökbe. Első köny­veink között volt Romsics Ignác könyve Trianonról. 2003-tól 2010-ig a Gerő And­rás vezette Habsburg Történeti Intézettel közösen húsz kötetet adtunk ki magyar történészek munkáiból. De 2011-ben a Habsburg Intézet Schmidt Mária közala­pítványához került, és ő megszakította a kapcsolatot a kiadónkkal. Valószínűleg ennek oka az lehetett, hogy 2006 körül Schmidt Mária kéziratát negatív lektori véleményezés után elutasítottuk. Utol­só könyvünk 2012-ben jelent meg, utána pénz hiányában felfüggesztettük a könyv­kiadást. Könyvlistánk ma is megtalálható vállalatunk honlapján. Kiadóvállalatuk monumentális vállalkozá­sa volt a „War and Society in East Central Europe" című sorozat, ebben 1982-ben jelent meg egy közel 700 oldalas Trianon-kötet, amely nemcsak az amerikai magyar - bár ép­pen a konzervatív John Lukacs nem küldött írást hanem a Kádár-rendszer vezető tör­ténészeinek tanulmányait is tartalmazta egy Király Bélához köthető kötetben. Nem szár­mazott ebből bonyodalom? A Trianon-kötet azért születhetett meg magyarországi történészek írásaival, mert a 70-es évek vége és 80-as évek eleje már az enyhülés és normalizáció időszaka volt. Ezért történhetett meg, hogy 1981-ben a nemzetközileg is elismert történész­­professzor, az MTA Történettudományi Intézetének igazgató-helyettese, Ránki György a bloomingtoni Indiana Egyetem újonnan felállított magyar tanszékének vezetője lett, a tanszéket az egyetem és az MTA közösen finanszírozta. Ránki évente egy konferenciát is szervezett magyar té­mákról, ide magyarországi történészeket, amerikai specialistákat és amerikai ma­gyar történészeket is meghívott, beleértve Király Bélát és jómagamat. Ránki Király tudtára adta, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága zöld utat adott neki, hogy tu­dományos munkákban kooperáljon vele. Amikor 1985-ben Párizsban együtt kon­­ferenciáztunk, Ránki ezt megerősítette. Gondolom, hogy a Trianon-kötethez is fentről kapott engedélyt, hiszen addigra a Politikai Bizottságban nemzetpolitikai változásról is döntöttek a környező or­szágok magyarsága védelmében. Végül is a kötetbe egy Berend-Ránki-tanulmányt kaptunk. Ez üzenet volt, hogy más ma­gyarországi történészek is hozzájárulhat­nak a kötethez. Király úgy tervezte, hogy a szerkesz­tők a polgári radikális Stephen Borsody, a konzervatív John Lukacs és saját maga lesznek. Borsody azonban visszautasította a meghívást, mert ideológiai okokból nem volt hajlandó együttműködni Lukáccsal. Lukacs pedig még egy cikkel sem volt haj­landó jelentkezni, mert mint kijelentette, ő csak pénzért ír, így aztán Király engem bízott meg, hogy tárgyilag szerkesszem a könyvet, mint a téma szakértője, és mivel 1978-ban nyolc hónapot töltöttem a Tör­ténettudományi Intézetben ösztöndíjas­ként, tudtam is, kiket kellene meghívni onnan. Mivel várható volt, hogy az ango­lul hozzánk küldött anyagot stilizálni is kell, a harmadik szerkesztő az irodalom­­történész és műfordító, Ivan Sanders lett. Király Béla ezek után csalafinta mosollyal jelentette be, hogy a címlapon az ábécé szerint sorolják fel majd a szerkesztőket. Király különben is szerette fényesíteni magát és az 1982-re megjelent tizenöt kö­tetből kilencen jelent meg a neve a társ­szerkesztőkkel, a 2010-re elkészült 137 kötetből huszonötön található a neve, bár érdemi munkát ritkán végzett. A Tri­­anon-kötettel kapcsolatban magának azt a feladatot adta, hogy a neves történésze­ket ő fogja felkérni az írásra. A harminckét cikk szerzőiből ez öt történészt jelentett. Hugh Seton-Watsont, Ránkit, Stephen D. Kertész professzort, a román szárma­zású Stephen Fischer-Galati professzort és Vigh Károlyt, akit én túl elfogultnak találtam. Őt a rendszerváltás idején a Baj­­csy-Zsilinszky Endre Baráti Társaságból ismerhették meg sokan. Önnek egyszer komolyan meggyűlt a baja a magyar hatóságokkal, 1978-ban, amikor ku­tatóként hazatérhetett egy IREX-ösztöndíjjal. Mesélne kicsit erről? Amikor 1973-ban az IREX-ösztöndíjas Deák Istvánt, a Columbia Egyetem pro­fesszorát kiutasították, és megkérdezte, hogy ez miért történt, azt az ismerős vá­laszt kapta, hogy „azt magának tudnia kell”. Az én esetemben a két belügyes, akik 1978 áprilisa végén, egy péntek reggel fel­kerestek, tudtomra adta, hogy kiutasításo­mat államellenes, pártellenes és erkölcs­telen viselkedésem miatt mérlegelik. A koholt vádakat egy négy óra hosszú kihall­gatás követte, de nyilvánvaló volt, hogy igazi céljuk a beszervezésem volt. Másnap az amerikai nagykövetségen jelentettem a történteket. A következő hétfőn megint megjelentek és informáltak, hogy mégsem utasítanak ki. Gondolom, hogy az ameri­kai-magyar enyhülést, amelyet a Szent Korona januári hazahozatala is szimbo­lizált, nem merték az én ügyemmel meg­zavarni. 1996-ban Giant Tibor barátom, a Debreceni Egyetem történésze a Szent Korona visszatértével kapcsolatos kuta­tásai közben rálelt egy 1978. május 31-i, „szigorúan titkos” jelentésre, amelyben az állt, hogy Michael Eisenstadt, az amerikai nagykövetség kulturális tanácsosa szóvá tette az ügyemet, amelyre az volt a válasz, hogy a magyar hivatalos szervek nem tud­nak semmiről és hogy „esetleg rossz tré­fáról van szó Pastor ismerősei részéről”. A dokumentumból az is kitűnik, hogy az amerikai fél sem akarta megszakítani az amerikai-magyar kapcsolatok normalizá­lását miattam. Habár Eisenstadt elvetette a különös magyarázatot, kijelentette, hogy „az ügyet nem hivatalosan vetette fel”. A belügy pedig úgy állt bosszút rajtam, hogy egy Klára M. által szignózott fabrikált le­velet küldött feleségemnek New Jersey­be, amely nehéz napokat okozott nekem, amíg sikerült tisztáznom, miért is hazug a levél tartalma. New Jersey államban élve mennyire kíséri figyelemmel az 1918-1919-es forradalmakkal vagy éppen a Trianon-emlékévvel kapcsola­tos magyarországi szakmai és emlékezetpo­litikai vitákat? Amikor Budapestre látogatok, az első utam a könyvesboltokba vezet, ahol be­­szerzem a témákkal kapcsolatos friss pub­likációkat. Tavaly márciusban előadtam az ELTE-n rendezett nemzetközi Tanács­köztársaság-konferencián, és legutóbb megjelent egy tanulmányom a Krausz Ta­más és Morva Judit szerkesztette Tanács­­köztársaság 1919 című kötetben Wilson elnök és a magyarországi Tanácsköztár­saság kapcsolatáról. Követem a Történet­­tudományi Intézet „Trianon 100” Len­dület Kutatócsoportjának tudományos tevékenységét, azt azonban sajnálatosnak találom, hogy a kormány emlékezetpoliti­kája felélesztette a Trianon-kultuszt. Újabban a Netflix Me­­diciekről szóló nagy sikerű sorozatát né­zem a televízión. Ügyesen felépített történet, emlékezetes alakokkal és jó színészekkel - esténként alig várom a következő epizódot. Az első sorozat főhőse a művészetkedvelő Cosi­­mo de’ Medici, Mátyás király kortársa­­ a valóságban (korhű képek alapján) nagy orrú, markáns arcélű firenzei bankár, akit a filmben egy jóképű, kék szemű, körszakállas fiatalember játszik. A tör­ténelmet ismerő néző már ekkor fölteszi magának a kérdést: mennyit változtatott a forgatókönyv írója a Medici-család szö­vevényes történetén? Hát bizony elég sokat. Ha nagyon jóin­dulatúan kezeljük a kérdést, mondhatjuk: nagy vonalakban a sorozat hiteles, a leg­több filmbeli ténynek van valóságalapja. Ha kritikus szemmel nézzük, összeszed­ve a Cosimót érintő információkat, rájö­vünk a változtatások irdatlan mennyisé­gére, a nagy időbeli csúsztatásokra, nem létező drámai fordulatok beiktatására a történetbe. Hogy csak egy-két példát mondjak: már az első sorozat kiinduló­pontja merő fikció. Giovanni di Bicci de’ Medicit, a család bankjának megalapí­tóját, Cosimo apját nem mérgezték meg szőlejében, természetes halállal hunyt el 1429-ben. Dustin Hoffman játssza a film­ben (kitűnően) Giovannit, de mivel az a fő téma nyolc epizódon keresztül, hogy ki mérgezte meg a családfőt, ez az ügy - legalábbis az én szememben - aláássa az egész első sorozat hitelét. Egy másik példa: a filmben Cosimo fő ellenfelét Rinaldo Albizzinak hívják, nemesi család sarja, ezért ő a firenzei „reakció” fő alakja, aki még azt is eléri, hogy Cosimo de’ Medicit egy időre szám­űzzék Firenzéből. De a sikeres bankár­ra szüksége van a városnak, hamarosan visszahívják, és ekkor Cosimón, illetve a Signorián van a sor, hogy száműzze fiá­val együtt Albizzit, akit röviddel távozá­sa után egy erdőben, a korábban általa toborzott és rosszul fizetett zsoldosok meggyilkolnak. Hatásos fordulat - csak­hogy a történelmi Rinaldo utána még nyolc évig vidáman élt Anconában, még egy jeruzsálemi zarándoklatra is futotta idejéből. Más szóval: vigyázzunk, túl gyakran más a történelmi valóság és más ennek mai, színes filmekben látható, tömegfo­gyasztásra szánt olvasata és ábrázolása. Bár a Mediciektől pár évszázaddal eltávo­lodtunk, úgy tűnik, ezt az igazságot állan­dóan szem előtt kell tartanunk. Ugyanis a XX. századi „emlékezetátalakítás” a m / m / m / I J Történelmi tények és fikciók szemünk láttára folyik a kormányhű magyar sajtóban és médiában: Trianon igazságtalansága miatt az októbristákat és név szerint Károlyi Mihályt vádolják, azt a Károlyit, aki földet osztott Kápol­nán és akit teljesen ellehetetlenített a párizsi békekonferencia Magyarország­gal szemben tanúsított közönye, illetve a Vix-jegyzékkel súlyosbított fenyegetése. Trianonért, ezt már korábban is megír­tam és fenntartom, elsősorban gróf Tisza Istvánt terheli a felelősség, és csak má­sodsorban Kun Bélát és Clemenceau-t. A kisantant országaiban fellángoló nacio­nalizmus csak az elvesztett háború után vette le a napirendről a térség föderációs alapon való, nagyon aktuális átalakítását. De még ezután is Stromfeld Aurél volt az utolsó magyar katonai parancsnok, aki munkásokból toborzott győztes (vörös!) hadseregével megmutatta, ha kedvezők­ GOMORI GYÖRGY (LONDON) KÁROLYIT VÁDOLJA A JOBBOLDAL Nem csak a Mediciek valósága volt más bek a nemzetközi erőviszonyok, sokkal kevésbé fájdalmas lett volna a később Magyarországra kényszerített békeszer­ződés. Ami pedig Horthy Miklóst illeti, aki a román hadsereg antant általi kiparancso­­lása után vonult be különítményeseivel fehér lovon Budapestre, őt mindennek el lehet mondani, csak „nemzetmentőnek” nem. Későbbi „országgyarapítása” pedig (ami egy hiteles angol történész szerint „fausti alku” megkötésével járt) azzal az eredménnyel végződött, hogy magyarok százezrei pusztultak el Voronyezsnél és haltak meg német és orosz koncentráci­ós, illetve fogolytáborokban. Ha sikerül az 1944. októberi „kiugrási” kísérlete, az javított volna a számadáson, de még ezt sem tudta jól előkészíteni egy többségé­ben némethy, a „csodafegyverben” és még Szálasiban is mindvégig bízó tisz­tikarral. Kormányzásának idealizálása helyett mindenkinek ajánlom Horthy Miklós emlékiratainak, illetve a kortár­sak (Kádár Gyula, Kovács Imre) emléke­zéseinek párhuzamos, kritikus szemmel való olvasását. Végül is a jövő történelemtanáraira vár az a nehéz, felelősségteljes feladat, hogy a különböző, jobb- és baloldali források összevetése után (a NER-ízű propagandaszövegek mellőzésével) ki­egyensúlyozott, elfogulatlan ítéletet al­kossanak újabb kori történelmünk fon­tosabb eseményeiről, illetve alakjairól. A TRIANONI SZERZŐDÉS ALÁÍRÁSA Párizsban nem Ma­gyarország határait vonták meg a két területi bizott­ságban, hanem Csehszlovákiáét és Nagy-Romániáét, a két ország előnyére PETER PASTOR Az amerikai magyar történész, a Montclair State University pro­fessor emeritusa szerint nem az 1918-19-es forra­dalmak okozták­­ Trianont________ FOTÓ: AFP/KISBENEDEK ATTILA Trianon 3D arca Dm M T­rianon igazságtalan volt, de amit felváltott, az még inkább. „Trianon” az érintet­tek és a nézőpontok bo­nyolult szövevénye. Több arca és többféle értelmezése is van, amelyek esetenként egymással szemben is állnak. A világ bo­nyolult; egy olyan ezerágú döntés, mint „Trianon”, végképp az. Az alábbi félmon­datok nem egymást kizáró antitézisek, hanem komplementáris - egyszerre érvényes, egymást teljessé kiegészítő - igazságok. Szakítva azzal a hamis álta­lánosítással, hogy ha egy vitában nekem van igazam, akkor neked értelemszerűen nincs. 1) A trianoni döntés a magyarokkal szemben több ponton igazságtalan volt, ugyanakkor a szomszéd népek szem­pontjából alapjában véve igazságos. 2) A győztes hatalmak részben a fejünk fölött döntöttek rólunk, ugyanakkor a há­borúban vesztes országoknak mindig is tudomásul kellett venniük, hogy nem ők döntenek. 3) A trianoni határok kisebb-nagyobb módosításai igazságosabbá tehetnék szá­munkra a helyzetet, ugyanakkor sérte­nék a szomszéd államok érdekeit és igaz­ságérzetét. VICTOR ANDRÁS 4) Nagy-Magyarország a magyar lakos­ság számára „otthonos” volt, ugyanakkor a nemzetiségiek számára nem igazán. Történelmi előzmények Az antant már az I. világháború elején odaígérte a szerbeknek a Bánátot, ha hadat üzennek a Monarchiának; később (mikor Románia is az antant oldalára állt) ugyanezzel a kikötéssel Erdélyt és Kelet- Magyarországot a románoknak egészen a Debrecen- Szeged vonalig. Döntő katonai vereségek után, 1918. október 17-én Tisza István a parlament­ben bejelentette: „A háborút elvesztet­tük.” A Monarchia széthullott. Magyar­­ország a belgrádi egyezményben (1918. november) kénytelenségből hozzájárult, hogy az antantcsapatok megszállják a de­markációs vonalakat. A románok meg is indultak. Megszállták Erdélyt, s ’19 tava­szára már olyan területeket is elfoglaltak, amelyeket még a későbbi békeszerződés is Magyarországnak ítélt. Augusztus 3-án pedig elérték Budapestet. Közben a győztesek dolgoztak a béke­­szerződésen. A tárgyalásokra végül meg­hívták a magyarokat is, de gróf Apponyi Albertnek csak akkor adtak lehetőséget védőbeszéde elmondására, amikor a szerződéstervezet már gyakorlatilag le volt zárva. A végleges szerződést 1920. június 4-én - a Horthy Miklós által ki­nevezett kormány képviseletében - egy miniszter és egy rendkívüli követ írta alá. Mi vezetett Trianonhoz? A témával foglalkozó történészek (Rom­sics Ignác, Szakály Sándor) egyetértenek abban, hogy A) az egyik fő tényező Ma­gyarországnak a nemzetiségeivel való - lényegében rossz - kapcsolata volt; B) a másik a nagyhatalmi érdekek lecsapó­dása; C) de olyan tényezők is voltak, ame­lyekben mi hibáztunk. A) Nemzetiségeink A Kárpát-medencében horvátok, ma­gyarok, németek, osztrákok, románok, szerbek, szlovákok, törökök keveredtek évszázadokon keresztül. A többséget azonban a honfoglalás óta a magyarok adják, a dominancia tehát folyamatosan a miénk volt. Ezzel hol jól, hol rosszul él­tünk. Nyilván nem véletlen, hogy a ’48-as szabadságharc kezdetekor éppen a horvát Jellasicsot lehetett felbiztatni a magyarok ellen (persze császári pénzből). Ekkorra a kisebbségeinkben már megfogalmazódott az önálló nemzeti lét igénye. A szerbek, ro­mánok és szlovákok nyelvhatárok szerinti autonómiát követeltek, a horvátok pedig a magyarokéhoz hasonló önállóságot a Monarchián belül. De az autonómiatörek­véseket az ország vezetői kezdetben me­reven elutasították. Csak ’49-ben, a bukás küszöbén kezdtek elfogadóbbá válni. FOLYTATÁS A 6. OLDALON

Next