Népszava, 2020. július (147. évfolyam, 152-178. szám)

2020-07-30 / 177. szám

BELFÖLD VÁLTÁS A Prezi igazgatótanácsi elnökeként folytatja Árvai Péter, a vezérigazgatói posztot átadja másnak - ezt maga a 75 millió fel­használóval rendelkező, webalapú prezentációs szoftvert kifejlesztő cég társalapítója jelentette be kö­zösségi oldalán. Az elmúlt több mint egy évtized tanulságait összefoglalva hangsú­lyozta, hogy - mint sok vállalkozó­nak - neki is az a fő hajtóereje, hogy valami olyan dolgon dolgozzon, ami kedvező változást hoz a világ­ban. Két személyes tapasztalata is ebbe az irányba terelte. Egyrészt látta a szülei egész életen át tartó küzdelmét azért, hogy magyar­­országi bevándorlóként beillesz­kedjenek a svéd társadalomba. A nyolcvanas években „melegként felnőve pedig annak megélése volt rám óriási hatással, hogy a társada­lom szerint mennyivel kevesebbet érnek a melegek. Ezek motiváltak arra, hogy megváltoztassam az uralkodó narratívát arról, hogy mi az elfogadott emberi érték” - írta Árvai Péter. Felidézte: csapatával koráb­ban arra az elhatározásra jutottak, karácsonyra felújítják egy roma család otthonát. Ez annyira meg­határozó élménnyé vált, hogy utá­na minden évben megismételték akciójukat. Az elmúlt hét évben együtt dolgoztak Both Emőkével, a BAGázs egyesület alapítójával, Bag roma közössége pedig komoly előrelépést tett, hogy hosszú távon megváltozzon az életük. „Nem hi­szek a varázsütésre érkező, gyors csodákban, de ha egymás megérté­sére áldozunk, akkor felszámolhat­juk a társadalmi igazságtalanságok sokgenerációs örökségét” - írta. Amikor melegként Budapestre költözött 2008-ban - folytatta -, szívszorító volt látni, ahogy tojá­sokkal, palackokkal és kövekkel dobálták meg a Budapest Pride felvonulás résztvevőit. Éveken ke­resztül a Prezi volt az egyetlen cég, amelyik lógóval csatlakozott a Bu­dapest Pride támogatóihoz. Tavaly már 120 vezérigazgató szerepelt a támogatók között. Nincs olyan csa­lád, munkahely vagy párt, ahol ne lennének LMBT+ emberek - álla­pította meg. Reméli, még életében sikerül elérni, hogy az LMBT+ em­berek félelem nélkül tudjanak élni Magyarországon. Árvai Péter úgy érzi: még mé­lyebb, személyesebb és szívhez szólóbb élményekre van szükség ahhoz, hogy „segíteni tudjunk az embereknek az olyan megosztó témákban, mint a klímaváltozás, a szűnni nem akaró diszkriminá­ció és a lehetőségek vagy az em­beri méltóság hiánya”. Most, hogy több ideje lesz, még intenzívebben szeretne azzal foglalkozni, hogy „a legnehezebb kérdésekben is kön­­­nyebben tudjunk hidakat építeni”. NÉPSZAVA AKTIVIZMUS Árvai Péter a klímaváltozás, a diszk­rimináció elleni küzdelemre, illetve az emberi méltóság témájára kíván koncentrálni NÉPSZAVA 2020. július 30., csütörtök Háttérbe vonul, hogy segíthessen A művészet nem harc INTERJÚ Új struktúrára, a szakma átpolitizáltságának megszüntetésére és összefogására is szükség lenne a magyar fotográfia területén - véli Kincses Károly fotótörténész, aki az önszerveződő közösségekben hisz. r­á CSEPREGI EVELYN A hazai fotográfiáról nehéz jót monda­ni, rossz a képzés, az infrastruktúra, a pénzelosztás, a könyvkiadás, a kritikai tevékenység, nyilatkozta többször. Je­lenleg is így látja? Azt nem mondom, hogy rossz az egész vagy ne lenne remény. Alap­vető problémák viszont vannak, amelyeken nem úgy kell változtat­ni, hogy részenként barkácsoljuk, megjavítjuk a képzést vagy a könyv­kiadást... Úgy lehetne, ha értékala­púvá válna a magyar fotográfia és megszűnne az átpolitizáltság, a­ki hová tartozik elven működés. Ha nem azok kerülnének vezető be­osztásba, akik az aktuális rendszer emberei, hanem a legjobbak. Most is arról szól a dolog, hogy a mi ku­tyánk kölykét védjük, a másikat el­hallgattatjuk, így nem tud fejlődni a szakma. De ez nem csak a fotográfia problémája, minden művészeti ágra és a közéletre is vonatkozik. Korábban beszélt arról, hiába van sok fotográfiai esemény, ha a színvonal nem megfelelő. Egy struktúrát nem a földszint és az első emelet közti dolgok hatá­rozzák meg, hanem az, hogy mi van a pincétől a tetőig. Vannak jó kezde­ményezések, de amíg az egész rossz, ezek a projektek elszórtan, lényegé­ben fölöslegesen léteznek. Havonta nyílnak fotókiállítások. Darabszámra sok van, de ezek se­hogy sem kapcsolódnak egymáshoz. Az egyik csoport meghív egy világhí­rű művészt, a másik meghív egy má­sikat, de a kettő köszönőviszonyban sincs egymással. A pénzzel és szer­vezőkapacitással rendelkező intéz­ményeknek együtt kellene dolgoz­niuk azon, hogy az emberek ne azt mondják, egykor voltam a Műcsar­nokban, háromra megyek a Capába, ötre a Vintage Galériába, aztán egy hét múlva nem emlékeznek arra, mit láttak. Sokan sok helyen hangoztatják a ma­gyar fotográfia jelentőségét. Mennyi­ben ért egyet ezzel? A magyar fotográfia nem attól jelentős, hogy magukat arra hiva­tottnak érző emberek ezt mondják. Végignézve azon a közel kétszáz éves időfolyamon, amióta hazánk­ban a fényképezés számba jöhet, azt látjuk, volt idő, amikor az átlag alatt volt, aztán hozta az átlagot, majd vi­lágsztárokat termelt. Volt a kortárs fotográfiában is a jelenleginél jobb időszak. Most harc van, ám a művé­szet nem harci cselekmény. A világsztárok elhagyták az országot, ezzel ön kiemelten foglalkozik. A nyolcvanas években kezdtem dolgozni ezen a projekten, és arra voltam kíváncsi, hogy van az, hogy a magyar fotográfusok, akik időben emigráltak, világhírűvé váltak, és akik itt maradtak, partikularitásban elvesztek. Nyolcszázhét emigráns fotográfusról tudok, és az itthon maradók nem voltak kevésbé tehet­ségesek, mint akik elmentek, csak hiányzott az infrastruktúra, ami a tehetségüket értékként kezelte vol­na. Magyarországon ez nem volt, nincs és nem is lesz mostanában. Van jogunk így hangsúlyozni André Kertész vagy Robert Capa magyar származását? A népbutítás jelenlegi legna­gyobb eszköze, hogy azt mondjuk, mi, magyarok a világ tehetségei vagyunk. Akik elmentek, nyolcvan százalékban privát, tíz-húsz szá­zalékban társadalmi okkal tették. Vannak tendenciák, nem véletlen, hogy 1919-1939 között mentek el mindazok, akikből világsztár lett, André Kertész, Moholy-Nagy Lász­ló, Robert Capa, Martin Munkácsi, Brassai, Lucien Hervé. Legtöbbjük zsidó származású volt, ezért egzisz­tenciájukban, később létükben is fenyegetve voltak. Ebből is látszik, nem elég az egyéni tehetség, bizto­sítani kell annak kibontakozását, s ez az állam és a művelődéspolitikai intézményrendszer feladata lenne. Eszerint a Kertész-képek kétmilliárd forintos megvásárlása is porhintés. Jól látja, de ez sem ilyen egysze­rű. Minden millió forint, amit nem egy falusi sportöltözőre költenek, hanem a fotóra, az helyes. Más kér­dés, hogy megéri-e azt a pénzt a megvásárolt ezer kép. De még ez sem kérdés, mert kifizettük, az a kérdés, mi lesz vele. Ha annyi törté­nik, hogy betagozódik ebbe a struk­túrába, akkor nincs értelme, vehet­tek volna futball-labdát is rajta. Az ön által alapított Magyar Fotográ­fiai Múzeum Kecskemétről Budapest­re költöztetése többször felmerült az elmúlt években, információink szerint ismét terítéken van. Tudomásom szerint már nem is elsődleges, hogy Budapest kapjon fotómúzeumot, egy politikus sza­vaival élve azok a vidéki városok kapnának, amelyek megérdemlik: lesz Veszprémben, Debrecenben Muzeológus, fotótörténész. 1954-ben szüle­tett. A Magyar Fotográfiai Mú­zeum alapítója, 2005- ig igaz­gatója. A Mai Manó Ház egyik létrehozója, mű­vészeti vezetője, 2015-ig kurátora. 2006- 2009 között a Kiesel­bach Galéria tanácsadója volt. 2006-tól 2013-ig a Műemlékek Állami (később) Nemzeti Gond­nokságának fotóarchívumot épített. 2013-as megalakulá­sától a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Köz­pont művészeti munkatársa volt 2015-ig. Hét­száznál is több fotókiállítást ren­dezett. A magyar fotográfia tör­ténetéből című kiadványsorozat kitalálója, kiadó­ja, számos kötet (társ)szerzője, és a maradék Kecskeméten. Szét­bontják mindazt, amit tizenöt év alatt felépítettünk ott. A fővárosba költöztetésnek az lenne az értelme, hogy egy helyen koncentrálódjon minden, ami a fotográfiához kö­tődik, olyan emberek vezetésével, akik tudják, hogy kell egy korszerű múzeumot működtetni. Az alapí­táskor kétszázezer fotóval tervez­tem, most egymillió példányból áll a gyűjtemény, ennek bemutatására, őrzésére valóban alkalmatlan már a jelenlegi helyszín, ám hozzáértő ve­zetésre is szükség lenne. Mindez tehát nem is a pénzügyi támo­gatásokon múlik? Elsősorban a szemléletbeli, strukturális és személyi feltételek­nek kellene változniuk. Akkor lesz jó a magyar fotográfia is, ha az ország önállóan gondolkodó, viszonylag szabad, az elképzeléseiket megva­lósítani tudó emberekből áll majd. Akkor először megjavítják az egész­ségügyet, majd az oktatást és tizen­negyedik sorban a fotográfiát is. Most mit tehetünk a változásért? Az egyetlen kiút, ha két, öt, ti­zenkét, harminc ember összefog egy azonos célért, és azt átviszik ezen a struktúrán, ha törik, ha sza­kad. Amíg az első emeleten öten kiabálnak, senki nem hallja őket a másodikon, mivel hangszigetelt falak vannak, és a rendszer okos, a beépített embereivel akadályoz­za az átjutást. De ha harminc em­ber összeáll, és nagyot kiált, akkor meghallják. Csak az önszerveződő, saját belső szabadságukért küzdő emberek közösségében hiszek. Azt ajánlanám a fiatal fotográfusoknak, hogy együtt próbálj­ák meg vállalni a harcot azért, hogy az alkotásaik tár­sadalmilag is releváns térben jelen­jenek meg. Hozzanak létre sokkal több nem profitorientált galériát, ahol kiállíthatnak, olyan sajtóter­mékeket, ahová eljuthatnak, olyan marketinget, hogy mindenki rájuk figyeljen. De tartsák szem előtt, ez csak akkor működik, ha az alapokat kiásva, a pincéből indulva jutunk fel az első emeletre, és nem próbálunk rögtön a harmadikon kukorékolni, hanem azt mondjuk, most még az első szinten vagyunk, és az a terv, hogy a másodikra is eljussunk. HAMIS MÍTOSZ Kincses Károly: „A népbutí­tás jelenlegi legnagyobb eszköze, hogy azt mondjuk, mi, magyarok a világ tehetségei vagyunk" AJÁNLATA FIATALOKNAK ! KINCSES KÁROLY

Next