Népszava, 2020. július (147. évfolyam, 152-178. szám)
2020-07-30 / 177. szám
BELFÖLD VÁLTÁS A Prezi igazgatótanácsi elnökeként folytatja Árvai Péter, a vezérigazgatói posztot átadja másnak - ezt maga a 75 millió felhasználóval rendelkező, webalapú prezentációs szoftvert kifejlesztő cég társalapítója jelentette be közösségi oldalán. Az elmúlt több mint egy évtized tanulságait összefoglalva hangsúlyozta, hogy - mint sok vállalkozónak - neki is az a fő hajtóereje, hogy valami olyan dolgon dolgozzon, ami kedvező változást hoz a világban. Két személyes tapasztalata is ebbe az irányba terelte. Egyrészt látta a szülei egész életen át tartó küzdelmét azért, hogy magyarországi bevándorlóként beilleszkedjenek a svéd társadalomba. A nyolcvanas években „melegként felnőve pedig annak megélése volt rám óriási hatással, hogy a társadalom szerint mennyivel kevesebbet érnek a melegek. Ezek motiváltak arra, hogy megváltoztassam az uralkodó narratívát arról, hogy mi az elfogadott emberi érték” - írta Árvai Péter. Felidézte: csapatával korábban arra az elhatározásra jutottak, karácsonyra felújítják egy roma család otthonát. Ez annyira meghatározó élménnyé vált, hogy utána minden évben megismételték akciójukat. Az elmúlt hét évben együtt dolgoztak Both Emőkével, a BAGázs egyesület alapítójával, Bag roma közössége pedig komoly előrelépést tett, hogy hosszú távon megváltozzon az életük. „Nem hiszek a varázsütésre érkező, gyors csodákban, de ha egymás megértésére áldozunk, akkor felszámolhatjuk a társadalmi igazságtalanságok sokgenerációs örökségét” - írta. Amikor melegként Budapestre költözött 2008-ban - folytatta -, szívszorító volt látni, ahogy tojásokkal, palackokkal és kövekkel dobálták meg a Budapest Pride felvonulás résztvevőit. Éveken keresztül a Prezi volt az egyetlen cég, amelyik lógóval csatlakozott a Budapest Pride támogatóihoz. Tavaly már 120 vezérigazgató szerepelt a támogatók között. Nincs olyan család, munkahely vagy párt, ahol ne lennének LMBT+ emberek - állapította meg. Reméli, még életében sikerül elérni, hogy az LMBT+ emberek félelem nélkül tudjanak élni Magyarországon. Árvai Péter úgy érzi: még mélyebb, személyesebb és szívhez szólóbb élményekre van szükség ahhoz, hogy „segíteni tudjunk az embereknek az olyan megosztó témákban, mint a klímaváltozás, a szűnni nem akaró diszkrimináció és a lehetőségek vagy az emberi méltóság hiánya”. Most, hogy több ideje lesz, még intenzívebben szeretne azzal foglalkozni, hogy „a legnehezebb kérdésekben is könnyebben tudjunk hidakat építeni”. NÉPSZAVA AKTIVIZMUS Árvai Péter a klímaváltozás, a diszkrimináció elleni küzdelemre, illetve az emberi méltóság témájára kíván koncentrálni NÉPSZAVA 2020. július 30., csütörtök Háttérbe vonul, hogy segíthessen A művészet nem harc INTERJÚ Új struktúrára, a szakma átpolitizáltságának megszüntetésére és összefogására is szükség lenne a magyar fotográfia területén - véli Kincses Károly fotótörténész, aki az önszerveződő közösségekben hisz. rá CSEPREGI EVELYN A hazai fotográfiáról nehéz jót mondani, rossz a képzés, az infrastruktúra, a pénzelosztás, a könyvkiadás, a kritikai tevékenység, nyilatkozta többször. Jelenleg is így látja? Azt nem mondom, hogy rossz az egész vagy ne lenne remény. Alapvető problémák viszont vannak, amelyeken nem úgy kell változtatni, hogy részenként barkácsoljuk, megjavítjuk a képzést vagy a könyvkiadást... Úgy lehetne, ha értékalapúvá válna a magyar fotográfia és megszűnne az átpolitizáltság, aki hová tartozik elven működés. Ha nem azok kerülnének vezető beosztásba, akik az aktuális rendszer emberei, hanem a legjobbak. Most is arról szól a dolog, hogy a mi kutyánk kölykét védjük, a másikat elhallgattatjuk, így nem tud fejlődni a szakma. De ez nem csak a fotográfia problémája, minden művészeti ágra és a közéletre is vonatkozik. Korábban beszélt arról, hiába van sok fotográfiai esemény, ha a színvonal nem megfelelő. Egy struktúrát nem a földszint és az első emelet közti dolgok határozzák meg, hanem az, hogy mi van a pincétől a tetőig. Vannak jó kezdeményezések, de amíg az egész rossz, ezek a projektek elszórtan, lényegében fölöslegesen léteznek. Havonta nyílnak fotókiállítások. Darabszámra sok van, de ezek sehogy sem kapcsolódnak egymáshoz. Az egyik csoport meghív egy világhírű művészt, a másik meghív egy másikat, de a kettő köszönőviszonyban sincs egymással. A pénzzel és szervezőkapacitással rendelkező intézményeknek együtt kellene dolgozniuk azon, hogy az emberek ne azt mondják, egykor voltam a Műcsarnokban, háromra megyek a Capába, ötre a Vintage Galériába, aztán egy hét múlva nem emlékeznek arra, mit láttak. Sokan sok helyen hangoztatják a magyar fotográfia jelentőségét. Mennyiben ért egyet ezzel? A magyar fotográfia nem attól jelentős, hogy magukat arra hivatottnak érző emberek ezt mondják. Végignézve azon a közel kétszáz éves időfolyamon, amióta hazánkban a fényképezés számba jöhet, azt látjuk, volt idő, amikor az átlag alatt volt, aztán hozta az átlagot, majd világsztárokat termelt. Volt a kortárs fotográfiában is a jelenleginél jobb időszak. Most harc van, ám a művészet nem harci cselekmény. A világsztárok elhagyták az országot, ezzel ön kiemelten foglalkozik. A nyolcvanas években kezdtem dolgozni ezen a projekten, és arra voltam kíváncsi, hogy van az, hogy a magyar fotográfusok, akik időben emigráltak, világhírűvé váltak, és akik itt maradtak, partikularitásban elvesztek. Nyolcszázhét emigráns fotográfusról tudok, és az itthon maradók nem voltak kevésbé tehetségesek, mint akik elmentek, csak hiányzott az infrastruktúra, ami a tehetségüket értékként kezelte volna. Magyarországon ez nem volt, nincs és nem is lesz mostanában. Van jogunk így hangsúlyozni André Kertész vagy Robert Capa magyar származását? A népbutítás jelenlegi legnagyobb eszköze, hogy azt mondjuk, mi, magyarok a világ tehetségei vagyunk. Akik elmentek, nyolcvan százalékban privát, tíz-húsz százalékban társadalmi okkal tették. Vannak tendenciák, nem véletlen, hogy 1919-1939 között mentek el mindazok, akikből világsztár lett, André Kertész, Moholy-Nagy László, Robert Capa, Martin Munkácsi, Brassai, Lucien Hervé. Legtöbbjük zsidó származású volt, ezért egzisztenciájukban, később létükben is fenyegetve voltak. Ebből is látszik, nem elég az egyéni tehetség, biztosítani kell annak kibontakozását, s ez az állam és a művelődéspolitikai intézményrendszer feladata lenne. Eszerint a Kertész-képek kétmilliárd forintos megvásárlása is porhintés. Jól látja, de ez sem ilyen egyszerű. Minden millió forint, amit nem egy falusi sportöltözőre költenek, hanem a fotóra, az helyes. Más kérdés, hogy megéri-e azt a pénzt a megvásárolt ezer kép. De még ez sem kérdés, mert kifizettük, az a kérdés, mi lesz vele. Ha annyi történik, hogy betagozódik ebbe a struktúrába, akkor nincs értelme, vehettek volna futball-labdát is rajta. Az ön által alapított Magyar Fotográfiai Múzeum Kecskemétről Budapestre költöztetése többször felmerült az elmúlt években, információink szerint ismét terítéken van. Tudomásom szerint már nem is elsődleges, hogy Budapest kapjon fotómúzeumot, egy politikus szavaival élve azok a vidéki városok kapnának, amelyek megérdemlik: lesz Veszprémben, Debrecenben Muzeológus, fotótörténész. 1954-ben született. A Magyar Fotográfiai Múzeum alapítója, 2005- ig igazgatója. A Mai Manó Ház egyik létrehozója, művészeti vezetője, 2015-ig kurátora. 2006- 2009 között a Kieselbach Galéria tanácsadója volt. 2006-tól 2013-ig a Műemlékek Állami (később) Nemzeti Gondnokságának fotóarchívumot épített. 2013-as megalakulásától a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ művészeti munkatársa volt 2015-ig. Hétszáznál is több fotókiállítást rendezett. A magyar fotográfia történetéből című kiadványsorozat kitalálója, kiadója, számos kötet (társ)szerzője, és a maradék Kecskeméten. Szétbontják mindazt, amit tizenöt év alatt felépítettünk ott. A fővárosba költöztetésnek az lenne az értelme, hogy egy helyen koncentrálódjon minden, ami a fotográfiához kötődik, olyan emberek vezetésével, akik tudják, hogy kell egy korszerű múzeumot működtetni. Az alapításkor kétszázezer fotóval terveztem, most egymillió példányból áll a gyűjtemény, ennek bemutatására, őrzésére valóban alkalmatlan már a jelenlegi helyszín, ám hozzáértő vezetésre is szükség lenne. Mindez tehát nem is a pénzügyi támogatásokon múlik? Elsősorban a szemléletbeli, strukturális és személyi feltételeknek kellene változniuk. Akkor lesz jó a magyar fotográfia is, ha az ország önállóan gondolkodó, viszonylag szabad, az elképzeléseiket megvalósítani tudó emberekből áll majd. Akkor először megjavítják az egészségügyet, majd az oktatást és tizennegyedik sorban a fotográfiát is. Most mit tehetünk a változásért? Az egyetlen kiút, ha két, öt, tizenkét, harminc ember összefog egy azonos célért, és azt átviszik ezen a struktúrán, ha törik, ha szakad. Amíg az első emeleten öten kiabálnak, senki nem hallja őket a másodikon, mivel hangszigetelt falak vannak, és a rendszer okos, a beépített embereivel akadályozza az átjutást. De ha harminc ember összeáll, és nagyot kiált, akkor meghallják. Csak az önszerveződő, saját belső szabadságukért küzdő emberek közösségében hiszek. Azt ajánlanám a fiatal fotográfusoknak, hogy együtt próbálják meg vállalni a harcot azért, hogy az alkotásaik társadalmilag is releváns térben jelenjenek meg. Hozzanak létre sokkal több nem profitorientált galériát, ahol kiállíthatnak, olyan sajtótermékeket, ahová eljuthatnak, olyan marketinget, hogy mindenki rájuk figyeljen. De tartsák szem előtt, ez csak akkor működik, ha az alapokat kiásva, a pincéből indulva jutunk fel az első emeletre, és nem próbálunk rögtön a harmadikon kukorékolni, hanem azt mondjuk, most még az első szinten vagyunk, és az a terv, hogy a másodikra is eljussunk. HAMIS MÍTOSZ Kincses Károly: „A népbutítás jelenlegi legnagyobb eszköze, hogy azt mondjuk, mi, magyarok a világ tehetségei vagyunk" AJÁNLATA FIATALOKNAK ! KINCSES KÁROLY