Népszava, 2021. március (148. évfolyam, 50-75. szám)

2021-03-10 / 58. szám

NÉPSZAVA 2021. március 10., szerda VELEMENY „Ami van, széthull darabokra ------— V­alamikor 2020 nyarán kezdődött, vagy talán még jóval előbb, az „ős­korban”, amikor a fel­sőoktatási törvény ha­tályba lépett, 2011-ben. Hosszú ideig a közvélemény er­ről a törvényről mit sem tudott. Némi sajtó- és médianyilvánossá­got kapott ugyan, amikor 2019 nya­rán a Corvinus Egyetem, majd utá­na - akkor még csak néhány, majd később egyre több - felsőoktatási intézmény a kormányzati hatalom célkeresztjébe került, méghozzá egyre gyorsulva. A modellváltásnak nevezett folyamat következménye­ként az állam sorra adta át az egye­temeket vagyonkezelői magánala­pítványok kezébe, kormányközeli kuratóriumok vezetése alá. Ezzel a fordulattal megszűnt az egyetemek valódi (lassan egyébként is erősen szűkített) önállósága. Bár több helyen nevüket vállalva tiltakoztak oktatók és professzo­rok - olykor kisebb hallgatói támo­gatásokkal -, de ezek, mint a vízbe dobott kő hullámai, elcsitultak. És aztán került sor a Színház- és Film­­művészeti Egyetemre. Az erről szóló törvénytervezetet Semjén Zsolt nyújtotta be a parla­mentben az éjszaka mélyén, 2020. május 26-án, 23:44-kor. Akárcsak egy feszült drámában: néhány perc­cel éjfél előtt. Az ellenzék tiltako­zása ellenére a törvénytervezetet természetesen elfogadták. Ettől kezdve, amikor ennek a lépésnek az igazi drámai súlya és következménye világossá vált, és ennél az egyetlen egyetemnél lát­ványosan berobbant, a történet magasabb fokozatba lépett. Az egyetem közössége nem fogadta el a felülről kinevezett kuratóriumot mint irányító szervet, és az eddig látszólag zökkenőmentesen zajló hatalomátvétel, illetve hatalomát­adás a közvélemény és a különböző médiák homlokterébe került. 2020 júliusában pedig elindult egy nagyszabású történet, egy au­tonómiáért folyó harc, amely 2021. február 7-én záródott le, és amely hosszú távra sugározva, jelképessé vált napjaink túlságosan is csendes Magyarországán. Abban az ország­ban, ahol egyetlen egyetemen sem következett be tömeges hallgatói ellenállás. A Színművészeti Egyetemnél is megkezdődött a már szokásossá váló folyamat: a kormányzat kine­vezett egy öttagú kuratóriumot, csupa kormányközeli szimpati­zánssal, miközben „elfelejtették” beválasztani azokat a köztisztelet­ben álló személyiségeket, akiket az egyetem képviselői javasoltak a kuratóriumba és a felügyelőbizott­ságba. Ez volt a hatalom hübrisze, a kezdőpont, amely az események menetét radikálisan megváltoztat­ta. A hübrisz egy színházi kifejezés, amikor a dráma hőse gőgjében és magabiztosságában súlyos hibát, bűnt követ el, azt gondolja, hogy ő bármit megtehet. Itt és most ez volt a kormányzati hübrisz. Az egyetem hallgatói - legkiválóbb oktatóik nyílt támogatásával - ellenálltak a hatalmi döntésnek. A kormányzat viszont nem engedett, így meg­kezdődött a „szabadságharc”, egy messze hangzó, közösségi ellenál­lás. Ez a 156 éves Színművészeti a magyar kultúra egyik legfontosabb, autonóm intézménye, szellemi köz­pontja. Nem csak egy a sok közül. Túlnyomórészt innen indultak el a modern kori színház- és filmművé­szet nagyjai, mesterei. Innen indult el nemzedékek sora kiemelkedő személyiségekkel, akiknek jelentős hatalmas szellemi potenciát sugároz­nak ezek a falak, amelyeket birtokba akartak venni az újonnan kineve­zett kura­tóriumi urak. De a szellemi erőt, a ki­sugárzást elvitték magukkal eddigi lakói, és a falak között maradt a néma csend alkotásai felmutatták, megszólal­tatták múltunk és jelenünk hiteles történéseit és valóságát, miközben továbbadták tudásukat, szellemi­ségüket tehetséges utódaiknak. És ők, a mostani tehetségesek napja­inkban is követhették volna nagy elődeik útját. A 2020 júliusában meginduló, több hónapig zajló tiltakozó akció műfaja a békés radikalizmus volt. Egy olyan eseménysor, amely az egész ország nyilvánossága előtt, helyenként a közönség bevonásával is zajlott. Szinte minden eltervezett esemény vagy improvizáció, mint egy grandiózus színházi előadás, fo­lyamatosan a nagyközönség, a nagy nyilvánosság előtt történt: az utcán, a Vas utcai épületnél, az interneten, a mobiltelefonokon, a különböző médiumok jelenlétében, napilapok hasábjain. Sőt belső megbeszélése­iket, vitáikat is gyakran felvették és a nyilvánosság elé tárták. A július-augusztusi tiltakozá­sok után új szakasz következett. Az első ilyen magával ragadó, meg­hökkentően váratlan, igazi szín­padi esemény volt, amikor 2020. szeptember 1-jén a diákok blokád alá vonták, szimbolikusan is elfog­lalták az egyetem épületét, és az új vezetőség tagjait nem engedték be az épületbe. Folytatásként szep­tember 14-én, szintén felfokozott érzelmi állapotban kikiáltották a Tanköztársaságot. Majd sorjáz­tak tovább a látványos események: láthattuk, ahogy feldíszítik a Vas utcai épületet, az ikonikussá vált piros-fehér szalagokkal, így hozva létre egy nagyszabású díszletkör­nyezetet. Kitalálták és megszer­vezték épületük őrzését. Heteken keresztül zajlott ez a szolidaritási akció, amikor a jelentkező „őrzők” a főbejárat fölötti homlokzatra kiáll­tak, mintegy a nyilvánosság előtt is „felvállalva” az épület őrzését. Ta­lálkozhattunk itt a diákokon kívül szolidáris kollégákkal, színészek­kel, írókkal és ismeretlen szimpa­tizánsokkal; mindezt profi módon, különleges kameraállásokkal, vá­gásokkal, megragadó érzelmi pilla­natokat megörökítve. Hasonló im­pozáns, nagy formátumú esemény volt, amikor az egyetemtől a Parla­mentig megszervezték a sok ezres élőláncot, amelynek keretében át akarták adni a „Szabad egyetemet!” című Chartát a kormányzatnak, amit azonban senki nem vett át, ám ez mindössze a megszokott hatalmi arrogancia volt. Eközben nem felej­­­tették el dokumentálni azt a tragi­komikus, lehangoló epizódot sem, amikor a hivatalosság által kijelölt új kancellárt a hallgatók nem en­gedték be a szalagokkal feldíszített épület főbejáratán. Párhuzamosan a napi, látványo­sabb közösségi megmozdulásokkal, beláthattunk a gyakran idegölő, csendes hétköznapjaikba, az online órákra való készülődéseikbe a szín­falak mögött. Vezető tanáraik pon­tosan megtartották az óráikat, így a diákok féléve érvényessé vált. Az órákra való felkészüléssel, a gondo­san dokumentált óra­látogatások­kal­ párhuzamosan egy különleges folyóiratot - egy elméleti munkát - is tető alá hoztak. Címe: Az utolsó szám, amelynek remekül szerkesz­tett anyagát másodéves dramaturg­hallgatók állították össze, míg tár­saik pompás fotókkal, megragadóan látványos borítóval öltöztették fel a kiadványt, amelyben tanáraik írá­sai is olvashatók. Egy emlékezetes, lényeglátó beszélgetés is olvasható benne Németh Gábor tanárukkal, íróval és Hadas Miklós szocioló­gussal, aki már a modellváltás miatt mondott fel a Corvinuson. Az inter­júban szó van a társadalom jelenlegi passzív állapotáról, a többi egyetem szomorúan beszédes hallgatásáról és a teljes Magyar Rektori Konfe­rencia némaságáról, a szolidaritás hiányáról. Ezt az unikális példányt már a #Freeszfe nevén jegyzik, és idővel biztos nagy kincs lesz­­ a gyűjtők örömére. Majd következik az ünnepi tö­megtüntetés, mint egy nagyszabású szívszorító színielőadás, a történet megrázó csúcspontjaként. A több mint tízezer embert megmozga­tó, október 23-i tüntetés lázas elő­készületei: a hallgatók csináltak, szerveztek mindent, a műsor lebo­nyolítását, a próbák irányítását is. Együttműködtek a rendőrökkel, a forgalomirányítókkal, a biztonsági­akkal, és bizonyára szakemberek is segítették munkájukat. Láthattuk a lélegzetelállító drónfelvételeket a tízezres embertömeggel teli nyíl­egyenes Rákóczi útról, és mögöt­tük, az égő fáklyák fényében, a képi totált lezárva, és szinte lebegve az alkonyatban az Erzsébet híd árnya. A hatalmas színpad pedig a sugárút másik végét zárta le az Uránia mozi előtt, ahol a fiatal zeneakadémisták alkotta zenekar a Himnuszt, az V. szimfóniát játssza, és a hallgatók Titkos egyetem című dalát. És pász­táz a kamera a felszólalók között, majd az embertömegen, és újra vis­­­sza, majd látjuk, hogy lassan fellazul a tömeg, újraindul a forgalom. De a levegőben valahogy ott marad a sza­badság röpke, tünékeny reménye. És a nagy, emberi színjátéknak még nincs vége ezen a megrendítő csúcsponton. Következik a „kiűze­tés”. A hallgatók maguk fogalmaz­tak így, mert az épületet végül ön­ként hagyták el a járványhelyzetre való tekintettel. A küzdelemben megfáradt, reménytelen hangulat­ban távozó hallgatók a hátizsák­jaikkal, szatyraikkal, koffereikkel innen és a kollégiumukból is távoz­tak, és hátramaradt a kihalt épü­letben a legendás Odry Színpad és a másik, ikonikussá vált játszóhe­lyük, a Padlás. Tanáraik, mestereik közül sokan mennek velük, kísérik őket további útjukon, hivatalosan is felmondva az új vezetésnek. De ez az öntörvényű, összeko­­vácsolódott közösség nem ezzel a képpel akart búcsúzni se saját itteni múltjától, se az őket tisztelő, velük szolidáris és mellettük kitartó kö­zönségüktől. Kitalálták, megszer­vezték, és következett a Vas utcai épület, az Ódry Színpad és a Padlás temetése. Egy megrendítő színjáték utolsó nagy pillanatai 2021. február 7-én. A bezárt, halott szemű Vas utcai be­járat, előtte a rengeteg piros-fehér virágcsokor a piros-fehér szalagok­kal, koszorúkkal, rajta a búcsúzó szövegekkel, mint egy friss sír, és felette, a bejárati homlokzatról le­vert Odry Színpad nevének üres helyével. Vége egy nagy korszaknak, egy­úttal vége a hosszú évtizedek ma­gyar színi- és filmes kultúra után­pótlását nevelő közös otthonnak. Hatalmas szellemi potenciát su­gároznak ezek a falak, amelyeket birtokba akartak venni az újonnan kinevezett kuratóriumi urak. De a szellemi erőt, a kisugárzást elvitték magukkal eddigi lakói, és a falak kö­zött maradt a néma csend. Emlékeztetőül: Ez már a máso­dik egyetem, amelynek ellehetet­lenítették a működését. Az első a CEU volt. Jelen tudásunk szerint az egy­kori SZFE intézmény több részre szakadt. Szétszakadtak a közössé­gek, megszűntek a közös szakmai munkák, a nemzedéki kapcsolatok inspiráló lehetőségei, egymásra találásai. Ahogy az írás címében kölcsönvett József Attila-verssor mondja: „ami van, széthull dara­bokra”. Több tanár még megma­radt az intézmény kötelékében, hogy végzős vagy éppen most kez­dő osztálya érdekében folytassa az oktatást; voltak mások, elsősorban filmes diákok, akik csatlakoztak a hivatalosan felkínált új lehetősé­gekhez. De vannak azok, akik ezt az eddi­gi küzdelmet végigcsinálták, és akik nem akarnak tovább dolgozni az új tanári karral, az új tulajdonossal, az új szellemiséggel, ezért radikálisan más utat választottak, és Freeszfe Egyesület néven együtt maradnak. Hallgatók és a velük szolidáris ta­náraik, mestereik így, együtt új ott­hont keresnek. Első nekifutásra ez nem sikerült, mert a VII. kerületi önkormányzat által felkínált épü­letről (mint egy abszurd drámában) kiderült, hogy az előző vezetésű önkormányzat már odaígérte egy - szintén állandó épülettel nem ren­delkező - kerületi zeneiskolának. És ezek az új honfoglalók a pilla­natokig otthonuknak vélt épületről, amiről azt hitték, az övék, azonnal lemondtak a zeneiskola javára. És így újra otthontalanok lettek, új he­lyet kereshetnek. De legalább ezzel a példaértékű gesztusukkal, nagy­vonalú lemondásukkal - szinte az általuk tanult klasszikus színdara­bok hőseivel azonosulva - fejezhe­tik be világjátékukat. És most e nem mindennapi elő­adás-sorozat szereplői (mint egy­koron a legendás kaposvári színház tagjai) úgy köszönnek el a színpad­ról és közönségüktől, hogy példájuk és teljesítményük beivódik majd a nagy közösségek emlékezetébe, er­kölcsi és művészi példaként. Csak remélhetjük, hogy ez a be­fejezés még nem a végszó. Talán jöhet még valamiféle pozitív folyta­tása ennek a nagyszerű csapatkró­nikának. RADNÓTI ZSUZSA dramaturg Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére. FOTÓ: HUSZAR DAVID

Next