Népszava, 2021. április (148. évfolyam, 76-99. szám)

2021-04-16 / 87. szám

NÉPSZAVA 2021. április 16., péntek A Disznó-öböl mögött H­atvan évvel ezelőtt, 1961. április 17-én az Egyesült Államok szervezésében 1500 felfegyverzett ku­bai emigráns szállt part­ra a Disznó-öbölben, Kuba délkeleti részén, a fővárostól, Havannától mintegy 160 kilométerre. A Ken­­nedy-adminisztráció által támo­gatott kísérlet azon az ékegyszerű elgondoláson alapult, hogy a Cast­­ro-ellenes emigránsok hídfőállást építenek, és maguk mellé állítják a lakosságot, pontosan úgy, ahogyan Fidel Castro, Camilo Cienfuegos és Ernesto „Che” Guevara, egyszóval ahogyan a gerillák csinálták évek­kel korábban. A CIA kockázatosnak minősítette tervét: a mára nyilvá­nosságra hozott értékelések szerint a hírszerzők kételkedtek a tömeges népi felkelés kitörésének esélyé­ben, és a partra szállás helyszínét is elhibázottnak tartották. Kennedy azonban zöld utat adott a kezdemé­nyezésnek. Sokan a mai napig hajlamosak - érthetően - a hidegháború logikáján keresztül szemlélni a világ minden konfliktusát 1945 és 1989 között. Ebben a felállásban az egyik olda­lon a „szabad világ” áll, a másikon pedig a kommunista (vagy szocia­lista, mindegy) világ. Csakhogy ez a kép rettenetesen torz. Latin-Ame­­rikában milliók másként értékelték Castro és társai, a Granma hajó uta­sai forradalmát, és magát Castrót. A comandante lett sokak szemében az amerikai kontinens Jerry egere, aki túljár az észak-amerikai Tom macs­ka eszén. És abban, hogy ez a nar­­ratíva polgárjogot nyert, maximális felelőssége volt az Egyesült Álla­mok vezetésének, sőt mindazoknak a karibi, közép- és dél-amerikai ve­zetőknek, akik szolgalelkűségben és USA iránti túlbuzgó lojalitásban nem győztek túltenni egymáson. Mert az, hogy Castro diktátor lett, kétségtelen. De miért vált cso­dálat tárgyává 1959-ben? Nyilván nem Castro két évvel későbbi kom­munista fordulata miatt (első nyil­vános beszédében leszögezte, hogy nem akar „sem imperializmust, sem szocializmust” Kubában), hanem azért, mert sokan Fulgencio Batista elűzéséből azt a tanulságot szűrték le, hogy saját hazájukban így is föl lehet lépni az önkény ellen. A kül­föld nagy botlása volt, hogy nem vette észre a jogos népi elégedet­lenséget a karibi és közép-ameri­kai térségben. Az amerikaiak aztán rossz választ adtak a térség népei­nek elégedetlenségére. Olyasmit védelmeztek, amit az USA-ban két napig sem tűrtek volna el. Nehéz eldönteni, melyik diktá­tor feszítette legtovább a húrt. Ta­lán a guatemalai Jorge Ubico, akit a „Trópusok Kis Napóleonjának” neveztek, mert előszeretettel vá­gott napóleoni pózokat, hitt a szám­­misztikában, és az 5-ös számot sze­rencseszámnak tekintette, mivel az „Ubico” név is ötbetűs? Vagy a ni­­caraguai Somoza-dinasztia, amely négy évtizeden és két generáción keresztül a legfőbb önkényúr volt a közép-amerikai államban? Vagy a haiti Francois Duvalier, aki civilben varázslónak képzelte magát, saját magát dicsőítő Miatyánkot olvas­tatott föl az iskolákban, és ellenfelei fejét jégtömbbe fagyasztva gyűjtö­gette, a segélyek 80 százalékát pe­dig zsebre vágta, miközben az ok­tatás és egészségügy katasztrofális állapotba került? Vagy a szomszé­dos Dominikai Köztársaság elnöke, Rafael Trujillo, a mulatt rasszista, akinek az országa „kifehérítése” volt a mániája, és jó példával elöl járva mindennap fehérre púderoz­­tatta az arcát, az 1937-es ún. petre­Kuba támoga­tásával Hruscsov a világ olyan részére tévedt, amely deklarál­tan észak­amerikai felségte­rület volt. A disz­­nó-öböl­­beli in­cidens azonban nem rendítet­te meg a Cast­­ro-rend­­szert, hanem megszi­lárdította társadal­mi bázisát ,selyemmészárlás során pedig haiti civilek tízezreit ölette meg, döntő­en bozótvágó machetével, példát mutatva a későbbi ruandai mészá­rosoknak? Mindezen diktátorok uralma mögött a mérhetetlen szegény­ség, alulfejlettség és az Egyesült Államoknak, valamint általában a világpiacnak való gazdasági kiszol­gáltatottság ténye állt. Nem csoda, hogy sokak számára a valódi popu­lista (értsd: népbarát) politikusok - az argentin Juan Perón és felesé­ge, Evita, a brazil Getúlio Vargas, a kubai Castro és a mexikói Lázaro Cárdenas - nagyságrenddel im­­ponálóbbak voltak. Bár ezekről is kiderült, hogy nem kevésbé gátlás­talanok, ha érdekeik úgy kívánják, de legalább azt elmondhatták, hogy importhelyettesítő iparosítással egy olyan „fejlesztő államot” hoztak létre, amely elindította a moderni­záció programját. A modernizálódó rezsimek tö­rekedtek arra, hogy oldják a régió függését a centrumországoktól. Latin-Amerikában a populista re­zsimek az 1930-1950-es években megvalósítottak egyfajta moderni­zációs és emancipációs programot: államosításokkal és iparfejleszté­sekkel csökkentették a függőséget a Nyugattól, növelték a lakosság is­kolázottsági szintjét, és igyekeztek háttérbe szorítani a mezőgazdasági érdekeket képviselő földbirtokos oligarchiát. Perón, Vargas, Castro nem a mintakövetést választották, hanem igyekeztek saját modell­jük alapján egy új mintát nyújtani, mintegy receptként ajánlva azt más „harmadik világbeli” országok szá­mára. Amikor ezek az importhelyet­tesítő, iparfejlesztő diktatúrák kibontakoztak, Magyarország ép­pen három rendszerváltozást ért meg: a Horthy-korszakot, majd az 1945-1948 közötti rövid több­pártrendszerű időszakot a szovjet típusú szocializmus követte. Az ál­lamszocialista rendszerek bizonyos vonatkozásokban hasonló vonáso­kat mutatnak, mint a latin-amerikai populista rendszerek, a két modell között fennálló markáns ideológiai és kormányzati különbségek ellené­re. Közös vonások az elitellenesség, illetve egy alternatív, népből jött elit kialakításának igénye, a társadalmi emancipáció (de csak ellenőrzött szinten és mértékben), valamint a „fejlesztő állam” víziója, annak minden technokrata és bürokrati­kus következményével együtt. Míg a szocialista rendszer évtize­deken keresztül fönnmaradt Közép- és Kelet-Európában, Latin-Ame­rikában a populista rendszerek - Kuba kivételével - előbb-utóbb megbuktak. (Tulajdonképpen a maga módján a kubai is megbukott, hiszen Castro 1961-től kommunis­ta fordulatot hajtott végre, szakítva a két évvel korábbi önmagával, de eszméjében a populista tartalom - vörösre festve - megmaradt.) Ekkor sok országban katonai diktatúrák alakultak, míg Közép-Amerikában, amely hagyományosan közelebb fekszik az Egyesült Államok érdek­szférájához, a régi oligarchia uralma maradt fönn. Innentől kezdve ideo­lógiailag Latin-Amerika és Közép- és Kelet-Európa fejlődése eltérő úton haladt. Gazdaságilag is eltérő­en alakultak az utak, hiszen míg a szocialista közép- és kelet-európai rendszerekben a tervezés, a katonai diktatúrákban a szabadpiac érvé­nyesült. Mindezeket a történelmi fejle­ményeket figyelembe kell venni, ha meg akarjuk ítélni, miért váltotta ki Castro és Guevara sokak rajongását a tágabb hazájukban, Latin-Ame­rikában - anélkül persze, hogy föl­mentést adnánk számukra. Castro és az Egyesült Államok között elkezdődött egyfajta egymás­ra licitálás. Mindkét fél belekerült egy spirálba, ami elvezetett a kap­csolatok megromlásához. 1960-ban a Castro-kormány államosította az észak-amerikai vállalatokat. Erre válaszul az Egyesült Államok em­bargót hirdetett Kuba ellen. Castro erre ismét lépett: a Szovjetunióhoz fordult támogatásért. Tekintettel arra, hogy a környező közép-ame­rikai és karibi államok vezetőinek mind volt okuk gyűlölni a kubai re­zsimet (ti. a jó viszony fenntartása az USA-val), nem lehet csodálkoz­ni azon, hogy a kis sziget egy másik nagyhatalom segítségét kérte. Ez az ókori görög sziget, Mélosz története óta a kis államok sorsa. A két szuperhatalom azonban végső soron leosztotta a lapokat a világban: a Szovjetunió szilárdan uralta Közép- és Kelet-Európát, az Egyesült Államok pedig Latin-Ame­rikát. 1956-ra mindkét szuperha­talom - ha kellett, csatlósai révén, ha nem ment másként, közvetlenül - eltiporta az ellenállást: ez évben a nicaraguai antisomozista és a ma­gyarországi antisztálinista küzdel­met csak egy hónapnyi különbség választotta el egymástól. Moszkva azonban fölrúgta az érzékeny sta­tus quót Kuba támogatásával, hi­szen ezzel Hruscsov a világ olyan részére tévedt, amely deklaráltan észak-amerikai felségterület volt. A disznó-öbölbeli incidens azonban nem rendítette meg a Castro-rend­­szert, hanem megszilárdította tár­sadalmi bázisát. Mindkét oldalon hibák és ballépések sorozata veze­tett el oda, hogy 1962-re Washing­ton és Havanna kapcsolata véglete­sen megromlott. FOTÓ: PANORAMI0 Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére. VELEMENY SZERINTEM Hidak Hidas mérnökként tragikusnak érzem, amit a Népszavában ol­vastam: a budapesti hidak több­sége - Duna-hidak és felüljárók egyaránt - „lehangolóan rossz állapotban vannak”. A hidakat 25-30 évenként kellene felújíta­ni, Budapesten ezt sehol nem tar­tották be. A Szabadság híd 2007- 09 közt, a Margit híd 2009-11 közt, az Erzsébet híd 2019-ben újult meg, a többi Duna-híd fel­újítása várat magára. 1976-ban Bécsben váratlanul összeomlott a Reichsbrücke. A vizsgálatok során megállapították: a megelő­ző időszakban az előirányzatok felét költötték hídkarbantartás­­ra. A katasztrófa kora hajnalban történt, így csak egy ember vesz­tette életét - nem biztos, hogy nekünk is ilyen szerencsénk lesz. A hidak karbantartása a fővá­ros dolga, a halogatásért mind a Tarlós-, mind a Demszky-város­­vezetés felelős. Jellemző történet a Lánchídé, amelynek rossz álla­pota évtizede közismert, a meglé­vő tervek ellenére csak az idén, az ellenzéki városháza alatt kezdő­dött meg a felújítás, erős fideszes ellenszélben. Ám ők is titkolták a hidak állapotáról szóló 2020-as jelentést, hogy ne keltsenek ria­dalmat. Ez érthető szempont, ám a hiteles tájékoztatás minden té­ren, mindkét oldaltól elvárható. A hidak állapota azt jelképezi, mennyire veszi komolyan a ve­zetés a lakosság biztonságát. A fővárost a kormány anyagilag ki akarja véreztetni, így aligha vár­ható, hogy hirtelen ontani kez­dené a milliárdokat a budapesti hidak karbantartására. Pedig a tét jóval nagyobb egy politikai meccsnél. FÁBRI FERENC Jézus és a kufárok Ballagok a bankom felé, termé­szetesen talpig maszkban. Gon­dolataim száguldoznak, rengeteg kérdésem lenne, no de kihez? Azt tapasztalom, hogy az Isten-kere­sés lett a költőink fő témája. Ha van, akkor hogy engedhet ennyi gazságot, igazságtalanságot, fő­gazdagok gazdagodását, bankok kapzsiságát? A banknál bedu­gom a kártyámat a résbe, beütöm, majd megismétlem a kódomat. Igazolom magam, rendben. Ek­kor egy új kérdés jelenik meg a monitoron: Ad a rászorulóknak 200 forintot? Nagyon meglepő­döm. Még csak az hiányzik, hogy a bank kezébe adjam a rászo­rulóknak szánt pénzt, és a bank döntse el, ki a rászoruló. Hát ezt már nem! Hadd döntsem el én, hogy kit tartok rászorulónak, és kinek nyújtok egy kis segítséget. KOMORÓCZY MÁRIA Agyzavar A Kesma-lapok rövid cikkben kö­zölték, hogy a Legfőbb Ügyészség és az Európai Ügyészség valami­lyen együttműködési megálla­podást kötött a nyomozás és a vádemelés hatékonysága érde­kében. Ez dicséretes dolog, csak az ehhez ragasztott fránya cím ne ez lenne: Együttműködik az uniós ügyészség”. Innét már csak egy lépésre van az, hogy ,a az Eu­rópai Unió csatlakozott Magyar­­országhoz”. VÖRÖS ISTVÁN Olvasóink leveleit a következő címre várjuk: olvasoilevelinepszava.hu

Next