Népszava, 2021. augusztus (148. évfolyam, 177-201. szám)

2021-08-28 / 199. szám

■ 4 SZÉP SZÓ 2021. augusztus 28., szombat ^ m­­i­nden nyakába varrni K M Amerika afganisztáni # fiaskóját pillanat műve m volt a republikánus jobb-K W oldalon, amelynek nagy M____^ hagyományai vannak e téren. Pár évvel a második világhábo­rú után, illetve a kelet-európai, majd távol-keleti kommunista előretörések nyomán előbb a „jaltai árulás”, majd a „ki vesztette el Kínát?” lett a politikai haszonszerzés bevált jelszava. Jószeri­vel minden alap nélkül, hiszen Sztálin akkor „kapta meg” Roosevelttől Ke­­let-Európát s Mao Kínát, amikor már birtokon belül voltak, s onnan csak nagy háború vállalásával lettek volna kiver­­hetők. Persze a politikai haszonlesőket ilyesmi nem szokta zavarni. A híres történész, Barbara Tuchman a nagyhatalmaknak az első világhábo­rúba való „oktalan bemeneteléséről” szóló könyvében idézi a vietnámi mo­csártól ódzkodó, de abba mégis beleme­rülő Johnson elnököt, aki ennek okát a „fenevadtól való félelmében” látta - de az nem a ma­i Kína volt, hanem az amerikai jobboldal, a minden sarok­ban kommunistákat felfedező, hírhedt McCarthy szenátor örökösei. Ők tize­delték meg a külügyi apparátus Ázsiát ismerő szakértőinek gárdáját s tartották rettegésben a túlélőket, miáltal előbb Kennedy, majd Johnson kormánya félig vakon sétált bele abba a mocsárba. S aki e mocsárba kerülést mondhat­ni alvajáróként megismételte, az éppen egy republikánus elnök, ifjabb Bush volt. Esetében nem­­ Afganisztánt a „birodalmak temetőjeként” ismerő­­ hozzáértőkben volt hiány, hanem bő­ség a tévképzetekhez ragaszkodókban. Olyanokban, akik mintegy kivetítették a második világháború utáni amerikai sikert a (nyugat)német és japán de­mokratikus államteremtéssel, az ezek­hez képes elmaradott, törzsi viszonyok közt lévő Afganisztánra. S még végzete­sebben Irakra (bár ott a baathista hata­lom szekuláris volt, viszont a kisebbségi szunnitáké a síita többséget alávetve, s azért törzsi alapokon is). Mert a­­ két évtizedessé váló­­ „afgán kaland” ere­detileg pusztán odacsapásként indult az iszlamista dzsihadisták, Oszama bin Laden al-Kaidája afganisztáni táborai­nak felszámolására, amit Bush és ta­nácsadói be sem fejeztek, mert szem­üket a személyes ellenségnek tekintett Szaddám Huszein Irakjára vetették. A 2001. szeptember 11-i Amerika-ellenes terrortámadás után már hetekkel ke­resték az ürügyet és készítették a hadi­terveket Bagdad ellen, Kabult mintegy „elkönyvelve”. S nemcsak Oszamát hagyta kimenekülni az ostromgyűrű­ből, de Bushnak sikerült elvesztenie a már megnyert afgán háborút is. Addigra már az országot 1996 óta - középkort felidéző - hatalmukban tartó tálibok tönkre voltak verve, s bánhatták, hogy kevélyen elutasították Amerika szeptemberi követelését: ad­ják ki az al-Kaida terroristáit. Készek voltak a feltétel nélküli kapitulációra, csupán amnesztiát kértek maguknak. Küldöncök jártak oda-vissza az ame­rikaiak által hatalomba emelt Hamid Karzai későbbi elnök és a tálib vezér Omár hadiszállása között. Karzai olyan politikai rendezést akart, amely nem torolja meg a tálib uralmat, ám nem is ad nekik semmilyen komoly sze­repet. Csakhogy a tálibok eltűrését a Bush-kormányban - Cheney alelnök mellett, az ő korábbi mentoraként - kulcsszerepet játszó (idén nyáron 90 évesen elhunyt) Donald Rumsfeld Pen­tagon-főnök zordan elutasította: „Meg­adásról nem tárgyalunk.” Omárral nem megegyezni akartak, hanem őt is - Oszamához hasonlóan - elkapni, élve vagy halva. Rumsfeld vétója után két héttel Bonnban a tálibok nélkül kezdő­dött a konferencia az új afgán kormány­zatról. Hogy majd két évtized múltán mégis sor kerüljön kapitulációs tárgyalásokra a tálibokkal, csak éppen fordított sze­reposztásban. Amerika, pontosabban egy újabb republikánus elnök adta meg magát­­ nekik. Tavaly év elején Trump külügyminiszterével, Pompeóval már a Ki vesztette el Afganisztánt? AVAR JÁNOS több éve halott (végig odahaza bujkáló) Omár helyettese, az új vezér Baradar alkudozott, majd pózolt is közös fotón Dohában. S ezen héten hétfőn már a hatalom birtokosaként fogadta Biden CIA-főnökét, az amerikaiak és afgán se­gítőik evakuálásáról egyeztetni. Ennyi­ben igaza volt a magyar jobboldal új ke­letű kedvencének, Tucker Carlsonnak, aki a Fox Tévében sopánkodott, hogy „az egész amerikai hadsereget megaláz­ták turbános analfabéta parasztok”. S a szeme se rebbent, amikor Trump tavaly februári dohai kapitulációjának e kínos következményéért Bident tette felelős­sé (még csak nem is utalva ilyen előz­ményre, ahogyan idehaza is megfeled­keznek e csekélységről Carlson minapi vendéglátóinak hangadói). E sajátos feledékenység kiterjed Trump alig két hónappal ezelőtti ohiói kampányszónoklatára is, amelyben az exelnök így dicse­kedett: „Én kezdtem el ezt a folyamatot, az összes csapat jön haza.” S e sajátos feledékenység kiterjed Trump alig két hónappal ezelőtti ohiói kampányszónoklatára is, amelyben - persze még az afgán összeomlás előtt - az exelnök dicsekedett is: „Én kezdtem el ezt a folyamatot, az összes csapat jön haza. S ők (mármint Bidenék - a szerk.) nem képesek e folyamatot megállíta­ni. Próbálták volna, de nagyon nehéz lenne leállítani.” Valóban, hiszen még elnöksége utolsó hónapjaiban Trump alig két és fél ezerre csökkentette le az afganisztáni amerikai haderőt. Vagyis Biden csakis akként állíthatta volna le a­­ Doha után az amerikaiakra nem lövő) tálibokkal kötött kivonulási alku végre­hajtását, ha sürgősen odavezényel pár ezer katonát. S ezzel visszalép a mókus­kerékbe, amelyben Amerika húsz éve vergődött (Biden ezt már megtapasz­talta Obama alelnökeként, amikor tör­ténetesen ellenezte, ám hiába). Kész helyzetet teremtve utódjának (és semmilyen kivonulási tervet át nem adva neki), Trump természetesen magát nem zavartatva sietett a rendre illegitimnek minősített Bident csepül­­ni s olyasmiket mondogatni, hogy ő biztosan másként csinálta volna, mert őt respektálták az amúgy „barátainak” nevezett tálibok. Ha csak így nem. A kedélyes alkukötő Pompeóhoz közel­álló publicisták meg azt pedzegetik, hogy Trumpék nem is tartották volna be a saját megállapodásukat, az csak a tálibok átverése volt (az ohiói be­szédkor ez még nem jutott eszükbe...). Maga Carlson pedig faramuci (konteós törzsközönségét etető) érveléssel véli igazolni, hogy bezzeg Trump másként csinálta volna: a „szenilis” Biden nem is alkalmas ilyen komoly döntésekre (jobb híján ő is belemenekül a „de­­mens” elnöknek a mi jobboldalunkon is kedvelt becsmérlésébe). Carlson ugyan nem mondhatja, hogy nem látta Biden gyakori szereplését a sajtó előtt, ám ő meg ettől nem zavartatja magát. Kora tavasszal az egyórás elnöki sajtóérte­kezletet a New Yorker humoristája sze­rint Carlson úgy tálalta, mintha meg­róná Bident, amiért „mindent megtett, hogy a szellemi éleselméjűség látszatát keltse, részletesen felelt a kérdésekre, nem tért el témáitól, és gyanúsan teljes mondatokat mondott...”. De Biden kereszttűzbe is került, hi­szen a saját politikai oldalán is támad­ják a kabuli repülőtéren kialakult kao­tikus állapotok miatt, szemére hányva a kormányzati kapkodást. Csak éppen senki sem mondta meg eddig, hogy miként lehetett volna ezt elkerülni, ha egyszer az afganisztáni hadsereg - min­denütt külön alkukat kötve a tálibokkal - puskalövés nélkül adta meg magát, s a kabuli vezetők, élükön Ghani elnökkel, szabályosan leléptek. Ráadásul utóbbi június végén nyomatékkal kérte Bident, hogy fékezze a már elindult evakuálást, főként az amerikaiakkal együttműködő afgánokét, nehogy pánik keletkezzen. Vagyis Biden nem alaptalanul állítja, hogy e káosz és pánik elkerülhetet­len volt, akár előbb, akár később eva­kuálnak. Nyilván hibázott, mert hitt - ahogyan mindenki, Amerika főbb NATO-partnerei is - a hírszerzési érté­keléseknek, hogy az afgán kormányzat azért pár hónapig kitart, ám egy elnök mégsem dönthet pusztán ösztönös ala­pon (miként Johnson sem, pedig neki Aiken vermonti szenátor bölcs taná­csot adott: hirdessen győzelmet, majd vonuljon ki...). A tőzsdei pánikok sem a racionalitás bizonyítékai. Trump egyik korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója mondja, hogy az afgán hadsereg egyé­ni alkukat kötő pánikja Trump dohai megállapodásával kezdődött. Biden ezt csakis annak elvetésével állíthatta vol­na meg, ha egyáltalán. Csakhogy az amerikaiak kétharma­da támogatta a kivonulást a Biden által tavasszal bejelentett szeptember 11-i határidővel (Trump határideje május 1-je volt). S még a republikánusok több­sége szerint sem érdemes tovább har­colni az afgán háborúban. Ha Biden­­nek sikerül végül a tömeges evakuálás, benne az afgán együttműködőkkel, s a háttérben hatásosan adta a tálibok értésére, hogy keményen torolná meg (az amerikai „túszok” kivonásával ke­vésbé kockázatosan) a szószegést, az új terrorista támaszpontok létesítését, akkor e mostani káosz emlékei hamar feledésbe mennek. S a távozást párto­ló tetemes többség éppenséggel Biden érdemének fogja betudni, hogy meg merte hozni a fájdalmas döntést (De Gaulle algériai kivonulása is zűrzava­ros volt, de utóbb méltányolt). Ettől még az elnök trumpista támadói nem lesznek méltányosabbak, pláne önkri­tikusak. S azok sem, akik váltig állítják: kevés katonával sokáig lehetett volna fenntartani a status quót. Hajdan Kis­singer mondta, hogy az ismert háború kockázatainál kockázatosabbnak tart­ják az ismeretlen békét. Biden vállalta a kockázatot. Trump külügyminisztere, Pompeo a tá­lib vezér Baradar társaságában, Dohában FOTÓ: AFP/ANADOLU AGENCY/U.S. DEPARTMENT 0F STATE

Next