Népszava, 2021. október (148. évfolyam, 228-252. szám)

2021-10-22 / 246. szám

4 SZÉP SZÓ ^ 2021. október 22., péntek Félhalotti beszéd W­átjátok feleim? m 2021 nem kerek évfor­m­duló. Mi, az 1956-os for­­­radalom résztvevőinek utolsó nemzedéke mégsem M.___várhatunk 2026-ig. Éle­tünk nyolcadik évtizedében, a kilenc­­venhez közelítve őrizzük emlékeinket, tapasztalatainkat, reményeinket és csa­lódásainkat. Ma kényszerülünk kimondani, hogy a forradalom ismét elveszett. 1956-ban a túlerő és a szabad világ nagyhatalmainak közömbössége ítélte megsemmisülésre, a rendszerváltás zsibvásárában tulaj­don gyermekeiként képtelenek voltunk megvédeni, ezért a kialakuló maffiaállam nyerte el a tárgyi emlékeket, a történelmi tényeket, a szimbolikus alakokat. Mi öten Balogh S. Éva, Borsodi Péter, Gömöri György, Márton László és Ungváry Rudolf különböző helyekről jöttünk és még inkább különböző helyekre érkeztünk. Az állampárt egyetlen nagy hazugsá­got kényszerített a társadalomra: 1956 „ellenforradalom” volt, résztvevői a két világháború közötti rendet kívánták vis­­­szaállítani. A rendszerváltás után a nagy hazugságot számtalan kis hazugság és fél­igazság váltotta fel. Az ünnepet államosí­tották, a hivatalosság önkényesen meg­rajzolt határt szabott a pislákoló, de még eleven emlékezetnek. Orbán Viktor, az önkinevezett „utcai harcos”, aki elüldöz­te az orosz megszállókat, újraírja a múl­tat. A nagy nyilvánosság előtt megpróbál­ja magának és cinkosainak kisajátítani a történteket. Zárt körben kijelenti, hogy „Nagy Imre nem a mi emberünk”. Nagy Imre valóban nem az ő emberük, de már nem hivatkoznak Jászi Oszkárra és Bibó Istvánra sem. Új hőseik Horthy Miklós és Hóman Bálint. Nagy Imre szobrát olyan térről, ahol mindenki láthatta, olyan helyre száműz­ték, ahol senki sem látja. Élete, tanúsága, áldozata eltűnik a tantervekből és a köz­beszédből. A róla elnevezett érdemren­det egyetlen tollvonással eltörölték. Az 1956-os Intézetet, amelynek polcain a valóságos események bizonyítékai álltak, megszüntették. A Politikatörténeti Inté­zet, ahol az állampárt működésének do­kumentumait őrizték, az utcára került. A Parlament előtt kioltották a forradalom lángját, a fáklyát egy pókhálós raktárba rejtették. A Széna téri, Baross téri, Cor­vin közi, Tűzoltó utcai fiatal munkáso­kat, akiknek nagy többsége a demokrácia és a szocializmus összebékítésének híve volt, behelyesítették a pesti srácok le­gendájával. A féligazság tipikus példája az az emlékmű, amely a Műegyetemet a forradalom bölcsőjének minősíti. Az egyetem hallgatói derekasan harcoltak, de a MEFESZ első szervezete Szegeden alakult. Mi öten, ’56 résztvevői és tanúi kü­lönböző helyekről jöttünk és még in­kább különböző helyekre érkeztünk. Balogh S. Éva a Yale Egyetemen végzett, majd ugyanott tanított történelmet. Hungarian Spectrum című blogjában teszi helyére a magyar kormány dollár­­milliókért terjesztett mindennapos ha­zugságait. Borsodi Péter a genfi Gradua­te Institute of International Studiesban doktorált, és egész pályáját vagyonke­zelőként futotta be. Gömöri György magyar költő, műfordító a lengyel aka­démia tagja, a Cambridge-i Egyetemen tanított lengyel irodalmat. Jómagam az ELTE-n kezdtem, Oxfordban folytat­tam és a Sorbonne-on szereztem dok­tori címet; nappal francia vállalatoknál kerestem kenyerem, éjjel magyarul írtam. Ungváry Rudolf mérnöknek ké­szült, de az ÁVH zárkáiban folytatta tanulmányait - gondolatait politikáról, történelemről csak a rendszerváltás után adhatta közre. A forradalom legfiatalabb, most tá­vozó nemzedéke nem azért emlékeztet a történtekre, mert magának követel előnyöket, kiváltságokat. Azt szeretné látni, hogy nem élt, küzdött hiába. A ma­gyar ’56, mint a kelet-berlini, a poznani lázadás és a prágai tavasz, a szó szoros értelmében megrengette a világot, saját példájával mutatta fel a szovjet rend­szer csődjét. De joggal emlékeztetünk Illyés Gyula szavaival, hogy „(...) nem volt hazának elég, /a Gellérthegyen a ra­kéta /s a Városiban a bokréta /és a szob­roknál a beszéd”. Főleg a beszéd! 2010 alkotmányos puccsistái hiába körmöl­­tek papírfecnikre új alaptörvényt, 1956 láthatatlan alkotmánya (Sólyom Lász­ló) a köztársaság legitimitásának alapja marad. Erre kívánnak emlékeztetni a hajdani diákok. Ha megöregedve is, egyenes de­rékkal, igazságukat őrizve, közhelyektől pufogó szónoklatok nélkül. Halljátok feleim? A felkelők által elfoglalt szovjet tank vala­hol a Nagykörúton­ ­ A­z ellopott forradalom m­­ e­lső „találkozásom” Or­bán Viktorral valamikor 1992-ben történt, amikor m­a megkaptam a fiatal titán m J híres 1989. június 16-i M_____ beszédét. Új internetes ismerőseim lelkendezve számoltak be bá­tor és igaz felszólalásáról, de én elrettenve olvastam sorait. Különösen felháborított, hogy Orbán, állítólag Kövér László aktív közreműködésével, becsempészte magát és barátait abba a bizonyos hatodik kopor­sóba. A Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjai, az ’56-os forradalom résztvevői, a Kádár-rendszer számkivetettjei ezt az üres koporsót a forradalom több mint két­ezer névtelen áldozatának emlékére állí­tották fel. És akkor még nem beszéltem a több mint 500 halálos ítéletről, a 20 000 internáltról és ki tudja mennyi tönkretett életről. És tegyük hozzá azt a 200 000 em­bert, aki otthagyta Magyarországot és ke­resett jobb életet másutt. De lássuk mi lett ebből a koporsóból Orbán beszédében! Szégyenteljes maga­mutogatás és az ’56-os forradalom teljes félreértése. A forradalom vérbe fojtásával kapcsolatban „a vállunkra nehezedő csőd­tömeg” jutott az eszébe és hogy az MSZMP „elvette tőlünk - mai fiataloktól­­ a jövőn­ket”. Ezért „a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi el­következő húsz vagy ki tudj­a hány évünk is ott fekszik”. Forradalmi hősünk 1963-ban, az amnesztiarendelet évében született, ami a rendszer felpuhulásának kezdetét je­lentette. Nem beszélve arról, hogy család­jának szociális és anyagi felemelkedését a gulyáskommunizmusnak köszönhette. Az Orbán családnak és azon belül a fiatal Vik­tornak nem sok oka volt a panaszkodásra. És ami a jövőt illeti, sajnos tudjuk, hogy milyen szép és gazdag jövőt épített magá­nak, családjának és barátainak. Úgy éreztem a beszéd elolvasása után, hogy kibékíthetetlen ellentét van közöt­tünk, és nem csak politikai értelemben. Azzal, akinek van képe felállni ebben a magasztos pillanatban, s a saját sérelmei­vel traktálni másokat, nekem semmi dol­gom. Sajnos, fogadalmam nem tudtam betartani, mert Orbán Viktornak sikerült a magyar politikai élet kellős közepébe lavíroznia magát és így nem tudtam meg­szabadulni tőle. Sajnos, az ország, sőt Eu­rópa sem. Mostanában gyakran lehet hallani, kü­lönösen azoktól a jobbközépen álló em­berektől, akik szerepet vállaltak az első Orbán-kormányban, hogy Orbán 1998 és 2002 között még egy igazi demokrata volt. Ők manapság úgy emlékeznek arra a négy évre, mint magára a földi paradicsomra. Elfelejtették a „bombákat,” politikai szö­vetségeseik megsemmisítését, az agres­­­szív, megfélemlítő hangot otthon, a szom­széd államokkal szembeni ellenséges magatartást, azt a kellemetlen felismerést, hogy külföldi barátai mind szélsőjobbos politikusok voltak, és hogy mennyire vi­gyázott arra, nehogy véletlenül maga ellen haragítsa az antiszemita Csurka Istvánt. Én nem felejtettem el, és tudtam, hogy a kétharmaddal a háta mögött cudar világ vár a magyar demokráciára. Arról vitatkozni hosszasan, hogy mi­lyen politikatudományban alkalmazott formulát használunk az Orbán-rendszer leírására, nemcsak felesleges, hanem félrevezető is. Az a fontos, hogy meg­értessük a világgal, Magyarország már nem egy demokratikus állam, hanem a miniszterelnök egyszemélyes uradalma, ahogy Magyari Péter találóan nevezte. Azok, akik velem ellentétben végigélték a Kádár-éveket, azt mondják, hogy bizo­nyos szempontból szabadabbnak érez­ték magukat a késői Kádár-rendszerben, mint manapság. Ennél lesújtóbb ítéletet nehezen lehet találni arra, amire Orbán kárhoztatta a magyar népet. Felületesen nézve nincs erőszak, mint ahogy a Ráko­­si-rendszerben tapasztaltuk, mert a dik­tatúra modern formájában egyelőre erre nincs szükség, de amint az látható Putyin Oroszországában, még ez sem kizárható. Egyelőre csak egzisztenciális és nem ok­talan félelmek léteznek, mert könnyen előfordulhat, hogy politikai felfogásod miatt a főnök, aki Orbán Viktor feltétlen híve, egyszerűen kitesz az állásodból. Az előválasztások alatt, különösen kisebb helységekben, sokan féltek megjelenni a várakozók között. Ide jutottunk, miközben a szemünk láttára lopják el a forradalmunkat, amire annyira büszkék voltunk és amely meg­határozta egész életünket. Nem csodá­lom, hogy a velem egykorú ismerőseim, akik annyit tettek a forradalom emléké­nek ébrentartásáért, mélységes aggoda­lommal figyelik, ahogyan Orbán Viktor lakájai segítségével hamisítja meg a for­radalmat, űzi ki Nagy Imrét és elvtársait a nemzeti panteonból és cseréli fel őket a pesti srácokra. 2021. október 22., péntek r MARTON LÁSZLÓ (MONTPELLIER) BALOGH S. ÉVA Nagy Imre és tár­sai újratemetése. Orbán becsem­pészte magát és barátait a hatodik koporsóba A forradalom emlékezete két antológiában A­z alábbiakban két, 2010 óta megjelent antológi­án keresztül szeretném megvizsgálni, hogyan látja és magyarázza a jelenle­gi „nemzeti” kormányzat az ’56-os magyar forradalmat, hogyan reagálnak egyes újabb magyar irodalmi művek arra, ami hatvanöt évvel ezelőtt történt. Mivel én mindkét antológiában szerepelek, egy régi versemmel, illetve egy, a forradalomról írt elég hosszú inter­júval, előre kell bocsátanom, hogy csak egy dologban vagyok érdekelt: mennyire teljes és hiteles az a kép, ami ebből a két antoló­giából kitűnik. A két gyűjtemény közül az első, a ke­ménykötésű „Támadó tűz voltunk” 2016- ban látott napvilágot a Magyar Művésze­ti Akadémia kiadásában. Ha nem is tudja az olvasó, mennyire „kormányközeli” ez a rengeteg pénzzel rendelkező testület, akkor is kicsit gyanakvón veszi kézbe a könyvet, amit az időközben elhunyt Oláh János és Mezey Katalin szerkesztettek. A nyolcvan szerzőt felvonultató antoló­gia első része még lényegében átveszi a korábbi, hasonló témájú összeállítások anyagát - egymás mellett szerepelnek Kassák Lajos és Sinka István, Déry Tibor és Tamási Áron. Itt még Németh Lász­ló „Emelkedő nemzet” című szövegét is újraolvashatjuk, egy olyan, forradalom alatti írást, ami attól óv, hogy a forrada­lom győzelme esetén nehogy egyesek újra próbálják követni a „meddő” és „gyatra” Horthy-rendszer nemzeti poli­tikáját. Az emigránsokat Márai Sándor és Faludy György képviselik ebben a rész­ben, utóbbi két verssel, meg a müncheni Tollas Tibor, három költeménnyel. Ter­mészetesen helyet kap Illyés Gyula nagy, számos nyelvre lefordított, bár újabban Magyarországon kevésbé kedvelt verse, az „Egy mondat a zsarnokságról”, ami ugye nem kizárólag a kommunista egy­­pártrendszerre érthető. A válogatás problémái Nagy Lász­lónál kezdődnek, aki ugyan két verssel van jelen, de legjobb ötvenhatos verse, „A falak négyszögében” valahogy ki­maradt a kötetből. Benne van viszont Tóth Bálint szép Magyar litániája, meg egy olyan vers („Örök béke”), amelyben Tóth Nagy Imre és társai emléke előtt tiszteleg. De sajnos pár oldallal később ezt követi Jókai Anna tízoldalas(!), enyhén szólva dilettáns, több hangra szerelt költeménye, amiben az ismert prózaíró Makkai Ádám emlékezetes „Kegyelem”-jét (régi címén: „Rekvi­em”) próbálja utánozni. Itt meg kell je­gyeznem, hogy bár Makkai alig játszott szerepet magában a forradalomban, fia­tal amerikai emigránsként vissza tudta idézni az ötvenhatos harcok hangulatát, ezért is lett verse az általam szerkesz­tett „Új égtájak” (1969) egyik sikerda­rabja. Jókai Anna túlzott szerepeltetése azért is kirívó, mert ugyanakkor Petri Györgytől az antológia mindössze egy verset közöl, pedig hát Petri legalább négy olyat írt, amelynek helye lenne minden ötvenhatos antológiában. A válogatásról még csak annyit, hogy Buda Ferenc néhány hiteles verse után (tőle származik a kötet címe) a szerkesz­tők önkontrollja elszabadul és Petrin kívül szinte kizárólag „népi” szerzők ol­vashatók a hátralevő lapokon. (Ezt kü­lönben Szakolczay Lajos is szóvá tette a Kortársban közölt kritikájában, Ne­mes Nagy Ágnest és Bakucz Józsefet, meg én is a Bécsi Naplóban, Horváth Elemért, Siklós Istvánt és Eörsi Istvánt hiányolva.) De még ez sem lenne külö­nösebb baj, ha nem kezdené a fiatalabb szerzők ’56-ra emlékező verseit és szö­vegeit átjárni két téma: 1. Mindig bale­kok voltunk, a „vigéc” Nyugat, Európa és Amerika akkor is, mindig cserben hagyott minket (Döbrentei, Temesi) - amiben történelmi távlatban van ugyan igazság, de éppen az ’56-os helyzetre, az alternatívákat tekintve, nehezen al­kalmazható. 2. Ami ’56-ban történt, az ismétlődött meg 2006-ban, amikor a tévészékház elfoglalásával megalázott rendőrség gumilövedékekkel szétverte az álötvenhatos jelszavakkal Gyurcsány ellen tüntető fideszeseket (Czakó Gábor, Mezey Katalin). Az utóbbi a NER-hívők kedvenc mantrája, de annyira nincs igazi hasonlóság a két esemény, mint a Molo­­tov-koktélos pesti srácok és a nőgyűlölő, végtagcsonkító tálibok között (­Bencsik András). így hát, aki ismeri ’56 igaz történetét, vegyes érzelmekkel csukja be a „Táma­dó tűz voltunk” című kötetet, aminek hátsó fedelén hosszú Füst Milán-idézet várja az olvasót. Ehhez képest, amikor kezünkbe vesszük a 2019-ben kiadott „Szavakban lobog” című antológiát, amelynek alcíme „írók az 1956-os forra­dalomban”, kellemes meglepetésben van részünk. Itt a szerkesztők (Erős Kinga és Soltész Márton) jóvoltából nem lo­pakodnak be aktuálpolitikai meggondo­lások a szövegekbe, legföljebb az törté­nik, hogy egy-egy túl bőbeszédű szerző szövegét megvágják. De a tizenhárom szerző (köztük hét emigráns, illetve ha­zatelepült „nyugati”) szinte egyformán emlékezik a forradalomra, beleértve an­nak kaotikus elemeit, illetve a Nagy Imre iránti általános rokonszenvet, és a mi­niszterelnök kulcsszerepét a forradalom pár napos győzelmében. Buda Ferenc itt még azt is elmondja, hogy „hittünk a szocializmus alapeszményében, igazsá­gosabb társadalmat szerettünk volna”, amivel hitet tesz a forradalom alapjában baloldali indítékairól, amit csak a szovjet fegyveres beavatkozás szélesített ki „sza­badságharccá”. Mivel a „Szavakban lobog” szövegeit szalagra vett rádiós beszélgetésekből állí­tották össze, és a meginterjúvolt írók nem kaptak levonatot a végleges anyagból, így ez az antológia sem mentes a tévedések­től, illetve sajtóhibáktól, amiket, ha lesz valaha második kiadás, ki kell majd javí­tani. Van azonban a könyvben néhány na­gyon érdekes tanúvallomás arról, milyen volt a megtorlás, mi történt Budapesten és vidéken a Kádár-restauráció első hó­­napj­aiban, Tóbiás Áron például elmondj­a, hogyan szervezte a belügy az ún. „írópere­ket”. Mi András Sándorral csak azt tudtuk elmondani a Kádár-rendszer első hónap­jait illetően, hogyan próbáltunk valamit tenni Nyugaton, otthon maradt barátaink érdekében, bár egyikünk sem beszél a Gáli- Obersovszky ügyben hozott halálos ítélet elleni nyugati tiltakozásról, amit mi is sikerrel szerveztünk. Magyarországon 1962-ig tartott a megtorlás, csak az am­nesztiával konszolidálódott úgy-ahogy a helyzet. Az utókor számára, azt hiszem, mégis ez a második antológia lesz az, amelyből elég pontosan meg lehet tudni, hogyan re­agáltunk mi, többségünkben huszonéves fiatalok a pártvezetés által késleltetett reformokra, a váratlanul kitört forrada­lomra, mennyire bíztunk Nagy Imrében, meg abban, hogy Magyarországon sem lehet visszaforgatni az idő kerekét, vagyis hogy pár napig mi is igazán „történelmet csináltunk”. GOMORI GYÖRGY Tüntetők a budapesti Bem téren 1956. október 23-án SZÉP SZÓ I 5 1956 és az én rendszerem „Áldást hoz az egyszer: szép Magyaror­szág.” (Arany János: Vásárban) és felkészületlen voltam rá. Húsz­évesen távol attól, hogy felnőtt le­gyek. Politikailag nekem egyszerű volt: gyűlöltem a pártállami-szocialista rendszert és felszüremlett bennem a re­mény, hogy elsöprik. Polgári, szabad, nyugati demokráciát akartam. Anyám svájci volt. Általa ismer­tem Svájcot. Lelkemben ma is hazám. En­nek ismeretében szörnyű volt, ami 1947 után Magyarországon kialakult. De hogy igazából milyen ez az ország, mely Svájc­tól való hosszú elzártságom következté­ben a végleges lakhelyemmé vált, azt az ’56-os forradalom, még inkább az 1957- ben bekövetkezett kommunista megtor­lás idején tanultam meg. Felujjongtam 1956 nyarán, amikor a Petőfi Körről hal­lott hírek elértek. Gyűlésein a felszólalá­sok a tőlem teljesen idegen szocializmus szellemiségéről árulkodtak. A lényeg azonban a szembeszegülés jele volt. Még olyan voltam, mint akinek be van kötve a szeme. Csak sejtettem, honnan szól a fény: a nyugati világból. Az én poli­tikusaim Sir Winston Churchill, Konrad Adenauer, a magyar Auer Pál és társai voltak. Én is azt hittem október 23-a után, hogy a forradalom győzött. És ezzel egy időben kellett megélnem, ahogy Miskol­con a tömeg lincselésbe kezdett. Akkor éltem meg először, milyen, amikor valaki nem akar hinni a szemének, az egész csak rémálom. Magyarország volt ennek is a neve. A miskolci egyetemre visszatérve őr­jöngtem. Egyetemista környezetemben a többség legfeljebb annyit mondott, hogy „hát igen...”, de volt, aki szerint megérde­melték, valaki meg nevetve mutatott a ci­pője orrára, na, ide is hullott egy vércsepp. Alig hat hónap múlva teljesen más em­berként vonultak föl a többi hallgatóval együtt zárt sorokban, mosolygón a városi dísztribün kádári pártvezetői előtt. Mint­ha nem lett volna az a néhány nap, amikor többnek érezték magukat, mint amik vol­tak, mert úgy érezhették, szabadok lettek. A forradalom napjaiban belevetettem magam egy egyetemi központú hírszol­gálat megszervezésébe. Minden előrelá­tást nélkülöző remény töltött el. Holott mindenről értesültem, arról is, ahogy egyre csak vonulnak be a szovjetek. De hiszen alakultak polgári pártok. És egy­re kevesebb volt abból, hogy de azért a szocializmus kell. Akik ezt képviselték, szememben erőtlenek voltak, hiányzott mögülük (még, akkor) a fegyveres erő és hatalom. Pusztán az eszményükkel szemben a kapitalizmus eredményesebb, mert emberszabásúbb. Nekem amúgy is elég volt látnom az ÁVH operatív belső felderítő osztályából az egyetemre szállí­tott kartonokat a nyilvántartott besúgók­ról, amikor elkezdtük ezeket feldolgozni. Aztán november 4-én egy szovjet pán­célos egység elérte az egyetemi campust, a sötétben fél órás tűzharc, és hajnalban, feltartott kézzel a diákszállók előtt áll­va egy teljesen más, homlokegyenest az ellenkezőjébe fordult világban találtam magam. Pedig az még akkor ki sem bon­takozott a maga valójában. Bennem meg továbbra is a vak, ostoba remény. Az egyetemi független diákszer­vezet egyik vezetője lettem. Még ’57 feb­ruár elején is azt hittem, hogy. Aztán 1957. február 20-án a karhata­lom, a letartóztatás, a gumibotos verések az első pillanattól késő éjjelig, hogy utána kék, majd fekete lett a hátunk, és hosszú ideig csak hason tudtunk feküdni az egy­személyes cellákban, négyen-öten. Aztán a verések a kihallgatásaim közben, mert túl gyengének, éretlennek látszottam, és ebből arra következtettek, hogy kiverik belőlem, amivel vádolnak, vagy bevallom azt, amit tényleg tettem. Az internálótá­borba való szállítás a március 15-e előtti éjszakán, egy laktanya jéghideg cellájá­ban többedmagammal a betonon fekve végighallgattuk, ahogy a szomszédos cellák ajtaját feltépik a részeg karhatal­­misták, és verik a 40-50 éves embereket. Tőlem teljesen idegen észak-kelet ma­gyarországi munkásokat és parasztokat. Azok meg artikulálatlanul, jajgatva ordí­tanak vagy vinnyognak. A mi cellánkba már nem törtek be. Addigra elfáradtak. És aztán 1989, egy igazi felszabadu­lás, mely mára megint teljesen pocsékba ment. Nekem mára ez az ország nem a ha­zám. Magyar haza nekem csak a ma­gasban van. Ahol a Kölcsey Ferencek és Radnóti Miklósok, a Kurtág Györgyök és a moldvai magyar népdalok vannak: a kultúra, amely európai. FOLYTATÁS A 6. OLDALON • UNGVÁRY RUDOLF A forradalom győzött. És ezzel egy időben a tömeg sok helyen lincselésbe kezdett

Next