Népszava, 2022. február (149. évfolyam, 26-49. szám)

2022-02-19 / 42. szám

VISSZHANG 3 Kampányban szakmányban Az egyre gátlástalanabb politikai félretájékoztatás, hazudozás meg­fékezéséhez legalább kampányidő­szakban szükség lenne valamilyen szabályozásra. Pólyák Gábor jogász, kommunikációs szakember, az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszékének vezetője nem túl biza­kodó: „Franciaországban néhány éve elfogadták, hogy kampányidőszak­ban a hamis állításokat orvosolni le­het, gyors eljárásban az üzenet eltá­volításával vagy pénzbírsággal. Csak hát ehhez meg kell határozni, hogy politikai vitában mi számít hamis állításnak. Félő, hogy minden döntés vitákhoz vezetne. A jog mindig tar­tózkodott attól, hogy ilyen ügyekben igazságot tegyen.” Az Alkotmánybíróság 2018-as, választási sérelmekkel kapcsolatos ítéleteket hatálytalanító határozatai­ban máig ható álláspontot foglalt el. Eszerint: mivel a kampányidőszak kiélezett politikai helyzet, gyakorla­tilag még konkrét személlyel szem­beni hamis állításoknál sincs lehe­tőség jogorvoslatra, mert gátolná a politikai vitát. „Nem tudok igazán egyetérteni ezzel a megközelítéssel - jelenti ki Pólyák. - A választópolgá­rok érdekeit is figyelembe kéne ven­ni. Joguk van tudni, mi a valós állítás. Túl azon, hogy számomra az emberi méltóság megsértése vörös vonal.” A tanszékvezető úgy véli, a sza­bályozás jelenleg aligha kerülhet napirendre, hiszen a parlamenti többség a legnagyobb haszonélvező­je a politikai hazugságoknak. És egy­ben a legnagyobb fake news-gyártó. „2014-ig a Fidesz még csak építette médiabirodalmát. A menekültüg­­­gyel kapcsolatos propaganda volt az aktiválás pillanata, a fordulópont, amely ártatlan, kiszolgáltatott hely­zetben lévő embereket használt fel politikai haszonszerzésre. 2015-ben indult a Ha Magyarországra jössz... plakátsorozattal, és 2018-as válasz­tásokig élte a fénykorát. A belőle kinőtt sorosozás pedig klasszikus összeesküvés-elmélet, olyan világér­telmező keret, narratíva, amelyben a Fidesz az összes problémáját el tud­ta helyezni.” Gyűlöletbeszéd jobbról Ebből nőttek ki a mondások: Soros egy szűk körrel uralkodni akar a vi­lágon, mindenhol ügynökei vannak, Magyarországon a balliberális oldal (a libsik) és a hozzá kapcsolódó civil szervezetek. Minden, amit támogat­nak, nemzetellenes. A melegek, az LMBTQ sem annyira önmagában veszélyes, hanem mert ez a hálózat támogatja, bomlasztó eszköznek használja fel. Pólyák Gábor meg­ítélése szerint a kormánypropa­ganda egyre több veszélyt hordoz. „A sorosozás és a migránsozás nem létező démonokra épül. De a narra­­tívába kapcsolt baloldali és liberális oldal, a ci­vil szervezetek, az LMBTQ -közösség tagjai köztünk élnek. Olyan in­dulatokat ger­jesztenek velük szemben, ame­lyek adott pilla­natban erőszak­ba csaphatnak át. Az egész felfogható akár gyűlöletbeszéd­nek is” - figyelmeztet a kommunikációs szakember. Fölmerülhet, hogy létezhetnek olyan igaztalan állítások is, amelyek nem tekinthetőek a tények megha­misításának. Ilyen például az ígér­getés. Pólyák Gábor ezzel szem­ben sem megengedő. „Előfordulhat, hogy megváltozott körülmények lehetetlenné teszik korábban reá­lisnak tűnő ígéretek megvalósítását. De ha olyasmivel hiteget egy politi­kai erő, amiről tudja, hogy képtelen lesz teljesíteni, az számomra hazug­ság, megtévesztés.” Mindezzel együtt hiba lenne le­becsülni az ellenzéki és a független médiafórumok hatását, amelyek folyamatosan cáfolják a kormány­propaganda hazug állításait. „Tevé­kenységüknek komoly eredménye van - állítja Pólyák Gábor. - Hiszen az ország másik fele nem dőlt be a megtévesztéseknek. Orbán annyit ért el, hogy létrehozott egy szélsőségesen meg­osztott társadalmat, amelyben a 40 szá­zalék körüli ra­jongótábora el­érhetetlen az őt kritizáló média számára, és elhi­szi, amit mond. Márpedig a vá­lasztási rendszer miatt 40-45 száza­lékkal kétharmadot és szinte korlátlan hatalmat lehet szerezni. De ettől még ott az ország másik fele, amelyre nem tudnak hatni. És ne feledjük, bár egy érettebb politikai kultúráért még sokat kell tennünk, 2010 előtt elfogadható módon tudott működni a társadalom. Ezért úgy gondolom, egy új vezetés egy gyalázkodást, ha­­zudozást kerülő politikai attitűddel viszonylag gyorsan visszabillentheti az országot egy normális állapotba” - mondja a médiajogász. gondolkodnunk, mi a mi szerepünk a politikai hazugság mechanizmusá­ban, hiszen a mi hamis reményeink, önáltató illúzióink, vágyaink és elvá­rásaink, vélt vagy valós félelmeink is generálják a politika hazug megnyil­vánulásait. Nem a politika teremti meg mesterségesen a hazugság irán­ti keresletet, inkább csak kielégíti a remény és az önbecsapás emberi természetből fakadó igényét.” Alternatív valóság A kortárs politikához hozzátartozik egy megkonstruált valóság felépíté­se, amiben valóra válhatnak álmaink, beteljesülhetnek reményeink. Ezért az ígéretért cserébe készségesen vá­lunk a hazugságáradat fogyasztóivá. „Olykor az sem zavar bennünket, ha a tények ferdítése napfényre kerül, ha tagadhatatlanul bebizonyosodik, hogy hamis és nem létező elemek­ből konstruáltak számunkra egy új és másik világot - elfogadjuk, hogy a nyilvánvaló hazugságnak mostantól »alternatív valóság« a neve” - állítja önkritikusan a filozófus. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, milyen az a valóság, amit el kíván hitetni velünk a politika. Itt már megmutatkoz­nak az emberi viszonyulások közti törésvonalak. Minél egyszerűbben szereti valaki becsomagolva kapni a világ amúgy összetett és sokszínű, tehát zavarba ejtő jelenségeit, annál inkább vevő a megtévesztésre, a le­egyszerűsített üzenetekre. Ibsen ezt úgy fogalmazza meg Vadkacsa című drámájában, hogy a hazugság az élet mozgatórugója, és „aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságá­tól, a boldogságát veszi el tőle!”. De vajon lehet-e (szükséges-e) jó célt hazugsággal szolgálni? Szophok­­lész Philoktétész című drámájában klasszikus formában már megfogal­mazódik ez a kérdés. A drámában Odüsszeusz célja, hogy megszerezze Philoktétész íját, mert ez vethet vé­get a trójai háborúnak. A cél tehát úgymond nemes, de az íj megkapa­­rintása ravaszságot, félrevezetést, hazugságot igényel. Odüsszeusz sze­rint ez vállalható, sőt üdvös tett, hi­szen egy nemes cél elérése nagyobb jelentőséggel bír, mint egy morális vétek. Vagyis a közjó elérése időn­ként igényli, sőt megköveteli a ha­zugság politikai fegyverének tudatos alkalmazását. „A politikusok több­ségében valószínűleg lejátszódik ez a folyamat; abból indulnak ki, hogy kétségtelenül jó célért küzdenek, és olykor észre sem veszik, hogy a ha­zugság eszközével élnek. Ha mégis, akkor könnyen tudnak maguknak mentséget találni, hisz a cél jó, meg különben is azt gondolják, hogy az ellenfél is hazudik” - mondja erről Laczkó Sándor. Tanács a csalárdságra Másik klasszikus példaként Platón Gorgiász című dialógusát említi. Gorgiász és Szókratész párbeszédé­ben a rábeszélés, az elhitetés a töme­gek feletti hatalom legfőbb eszköze­ként és feltételeként jelenik meg. A „jó szónok” számára nem az igazság a fontos, hanem az, amit hatalma ér­dekében igazként tud elhitetni. Te­hát célja elérése érdekében becsap­ja, manipulálja a hallgatóságát, és itt megint visszajutunk oda, hogy nem mindegy, mi maga a cél. „Én Bibó Istvánnal értek egyet, aki szerint a politika feladata a társadalomban lévő félelem és gyűlölet csökkentése lenne. De ma mintha nem ezt látnánk, ellenségképek gyártása zajlik, bármi áron.” LACZKÓ SÁNDOR „Machiavellitől sem áll távol az a gondolat, hogy a hazugság lenne a sikeres kormányzás záloga. Szerinte akkor éri el célját a politika, ha mű­velője sikeresen hazudik és színlel. Sőt szerinte többre visz a politikai csalárdság, mint az egyenes út” - idéz még egy fontos, gyakran félre­értett gondolkodót a filozófus. Ma­chiavelli ezzel mégsem feltétlenül a politikai gátlástalanságot legitimál­ja, hanem azt, hogy az egyeduralko­dó bátran folyamodjon rossz eszköz­höz, hazudjon, ha meg kell védeni vagy erősíteni kell azt, amit ő jónak tart. Gabriel Liiceanu kortárs román filozófus még ezt is tovább gondolja. Szerinte „hatásosan a jó csak a rossz által védhető meg a rossztól. Ha nem folyamodsz ezekhez, amikor szükség van rá, akkor a magad ártatlanságá­val és jó szándékával a rossz hata­lomra jutását segíted” - írja A hazug­­ságról című, magyarul is megjelent művében. A politikai hazugságnak tehát konstruktív társadalomfor­máló vagy közösségvédő szerepe is lehet, amellyel egyenesen a köz ja­vát szolgálja, miközben eltávolodik a morális dimenzióktól. Sőt, van az a helyzet, amiben a politika éppen akkor ártana többet, ha a moralitás talaján maradna. Ellenségkép helyett A politikai hazugság tekintetében nagyon mást mond Bibó István. Szerinte a politikában hazudni nem szabad. Még egy jó cél érdekében sem lehet a hazugság eszköz, hiszen mindig lelepleződik, így végered­ményben többet árt, mint használ. Különösen igaz lehet ez napjainkra, hiszen az internet nem felejt, egy rossz kommentért vagy megosz­tásért keresztre feszítenek bárkit. Csakhogy a politikai hazugság te­kintetében ma más problematika áll előttünk, mint korábban bármikor. Az információs hálózatok és a közös­ségi média világában a valóság és az ehhez fűződő viszonyunk végképp virtuálissá, képlékennyé vált, a té­nyeket és a valótlanságokat sokszor alig lehet egymástól megkülönböz­tetni. A versengő és manipulált va­lóságok között az ember hajlamos belefáradni az igazság kutatásába, és megelégszik az alternatív valóság, az elhitetett igazság világképével. Ezért az igazság keresése, a kritikai alapállás, a reflexió és az önreflexió egyenesen önvédelmi feladatunk, mondhatni erkölcsi kötelességünk. Hogyan változhat viszonyunk a manipulált valósághoz? Talán so­vány vigasz, de az emberiség több ezer éves történelméből most csu­pán egy - számunka persze nagyon is fontos - pillanatfelvételt látunk. Amit nagyban meghatároz a per­cepciónk, és észlelésünk szubjek­tív aspektusai. A filozófus erre is hoz példát. Általános érzet, hogy elharapózott az agresszió, a világ veszélyes hely lett, és rengeteg a fél­nivalónk. Csakhogy régebbi korok embere sem érezhette magát soha­sem biztonságban. Őskori régészeti leletek alapján tudjuk, hogy az ak­kori emberi populáció fele erősza­kos halált halt. Ehhez képest azóta - minden látszat ellenére - sokat szelídült civilizációnk, a világhábo­rúk után meg különösen. Persze érezhetjük a közösségi médiából folyamatosan ránk zúduló verbális és virtuális agressziót is épp olyan fenyegetőnek, mint a fizikai agressziót. „Én Bibó Istvánnal értek egyet, aki szerint a politika felada­ta a társadalomban lévő félelem és gyűlölet csökkentése lenne. De ma mintha nem ezt látnánk, ellenség­képek gyártása zajlik, bármi áron. A politika a modern technológiát használva él az elhitetés eszközével, és egyéneket, közösségeket fordít egymással szembe. Van ebben a mé­diának is felelőssége, hisz fel tudják szítani az indulatokat, de akár le is tudják csillapítani. A politika pedig - látjuk - egyszerre válik ezen új infor­mációs technológia haszonélvezőjé­vé, de egyúttal kiszolgáltatottjává és kiszolgálójává is” - véli a filozófus.

Next