Népszava, 2022. február (149. évfolyam, 26-49. szám)
2022-02-19 / 42. szám
VISSZHANG 3 Kampányban szakmányban Az egyre gátlástalanabb politikai félretájékoztatás, hazudozás megfékezéséhez legalább kampányidőszakban szükség lenne valamilyen szabályozásra. Pólyák Gábor jogász, kommunikációs szakember, az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszékének vezetője nem túl bizakodó: „Franciaországban néhány éve elfogadták, hogy kampányidőszakban a hamis állításokat orvosolni lehet, gyors eljárásban az üzenet eltávolításával vagy pénzbírsággal. Csak hát ehhez meg kell határozni, hogy politikai vitában mi számít hamis állításnak. Félő, hogy minden döntés vitákhoz vezetne. A jog mindig tartózkodott attól, hogy ilyen ügyekben igazságot tegyen.” Az Alkotmánybíróság 2018-as, választási sérelmekkel kapcsolatos ítéleteket hatálytalanító határozataiban máig ható álláspontot foglalt el. Eszerint: mivel a kampányidőszak kiélezett politikai helyzet, gyakorlatilag még konkrét személlyel szembeni hamis állításoknál sincs lehetőség jogorvoslatra, mert gátolná a politikai vitát. „Nem tudok igazán egyetérteni ezzel a megközelítéssel - jelenti ki Pólyák. - A választópolgárok érdekeit is figyelembe kéne venni. Joguk van tudni, mi a valós állítás. Túl azon, hogy számomra az emberi méltóság megsértése vörös vonal.” A tanszékvezető úgy véli, a szabályozás jelenleg aligha kerülhet napirendre, hiszen a parlamenti többség a legnagyobb haszonélvezője a politikai hazugságoknak. És egyben a legnagyobb fake news-gyártó. „2014-ig a Fidesz még csak építette médiabirodalmát. A menekültüggyel kapcsolatos propaganda volt az aktiválás pillanata, a fordulópont, amely ártatlan, kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket használt fel politikai haszonszerzésre. 2015-ben indult a Ha Magyarországra jössz... plakátsorozattal, és 2018-as választásokig élte a fénykorát. A belőle kinőtt sorosozás pedig klasszikus összeesküvés-elmélet, olyan világértelmező keret, narratíva, amelyben a Fidesz az összes problémáját el tudta helyezni.” Gyűlöletbeszéd jobbról Ebből nőttek ki a mondások: Soros egy szűk körrel uralkodni akar a világon, mindenhol ügynökei vannak, Magyarországon a balliberális oldal (a libsik) és a hozzá kapcsolódó civil szervezetek. Minden, amit támogatnak, nemzetellenes. A melegek, az LMBTQ sem annyira önmagában veszélyes, hanem mert ez a hálózat támogatja, bomlasztó eszköznek használja fel. Pólyák Gábor megítélése szerint a kormánypropaganda egyre több veszélyt hordoz. „A sorosozás és a migránsozás nem létező démonokra épül. De a narratívába kapcsolt baloldali és liberális oldal, a civil szervezetek, az LMBTQ -közösség tagjai köztünk élnek. Olyan indulatokat gerjesztenek velük szemben, amelyek adott pillanatban erőszakba csaphatnak át. Az egész felfogható akár gyűlöletbeszédnek is” - figyelmeztet a kommunikációs szakember. Fölmerülhet, hogy létezhetnek olyan igaztalan állítások is, amelyek nem tekinthetőek a tények meghamisításának. Ilyen például az ígérgetés. Pólyák Gábor ezzel szemben sem megengedő. „Előfordulhat, hogy megváltozott körülmények lehetetlenné teszik korábban reálisnak tűnő ígéretek megvalósítását. De ha olyasmivel hiteget egy politikai erő, amiről tudja, hogy képtelen lesz teljesíteni, az számomra hazugság, megtévesztés.” Mindezzel együtt hiba lenne lebecsülni az ellenzéki és a független médiafórumok hatását, amelyek folyamatosan cáfolják a kormánypropaganda hazug állításait. „Tevékenységüknek komoly eredménye van - állítja Pólyák Gábor. - Hiszen az ország másik fele nem dőlt be a megtévesztéseknek. Orbán annyit ért el, hogy létrehozott egy szélsőségesen megosztott társadalmat, amelyben a 40 százalék körüli rajongótábora elérhetetlen az őt kritizáló média számára, és elhiszi, amit mond. Márpedig a választási rendszer miatt 40-45 százalékkal kétharmadot és szinte korlátlan hatalmat lehet szerezni. De ettől még ott az ország másik fele, amelyre nem tudnak hatni. És ne feledjük, bár egy érettebb politikai kultúráért még sokat kell tennünk, 2010 előtt elfogadható módon tudott működni a társadalom. Ezért úgy gondolom, egy új vezetés egy gyalázkodást, hazudozást kerülő politikai attitűddel viszonylag gyorsan visszabillentheti az országot egy normális állapotba” - mondja a médiajogász. gondolkodnunk, mi a mi szerepünk a politikai hazugság mechanizmusában, hiszen a mi hamis reményeink, önáltató illúzióink, vágyaink és elvárásaink, vélt vagy valós félelmeink is generálják a politika hazug megnyilvánulásait. Nem a politika teremti meg mesterségesen a hazugság iránti keresletet, inkább csak kielégíti a remény és az önbecsapás emberi természetből fakadó igényét.” Alternatív valóság A kortárs politikához hozzátartozik egy megkonstruált valóság felépítése, amiben valóra válhatnak álmaink, beteljesülhetnek reményeink. Ezért az ígéretért cserébe készségesen válunk a hazugságáradat fogyasztóivá. „Olykor az sem zavar bennünket, ha a tények ferdítése napfényre kerül, ha tagadhatatlanul bebizonyosodik, hogy hamis és nem létező elemekből konstruáltak számunkra egy új és másik világot - elfogadjuk, hogy a nyilvánvaló hazugságnak mostantól »alternatív valóság« a neve” - állítja önkritikusan a filozófus. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, milyen az a valóság, amit el kíván hitetni velünk a politika. Itt már megmutatkoznak az emberi viszonyulások közti törésvonalak. Minél egyszerűbben szereti valaki becsomagolva kapni a világ amúgy összetett és sokszínű, tehát zavarba ejtő jelenségeit, annál inkább vevő a megtévesztésre, a leegyszerűsített üzenetekre. Ibsen ezt úgy fogalmazza meg Vadkacsa című drámájában, hogy a hazugság az élet mozgatórugója, és „aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle!”. De vajon lehet-e (szükséges-e) jó célt hazugsággal szolgálni? Szophoklész Philoktétész című drámájában klasszikus formában már megfogalmazódik ez a kérdés. A drámában Odüsszeusz célja, hogy megszerezze Philoktétész íját, mert ez vethet véget a trójai háborúnak. A cél tehát úgymond nemes, de az íj megkaparintása ravaszságot, félrevezetést, hazugságot igényel. Odüsszeusz szerint ez vállalható, sőt üdvös tett, hiszen egy nemes cél elérése nagyobb jelentőséggel bír, mint egy morális vétek. Vagyis a közjó elérése időnként igényli, sőt megköveteli a hazugság politikai fegyverének tudatos alkalmazását. „A politikusok többségében valószínűleg lejátszódik ez a folyamat; abból indulnak ki, hogy kétségtelenül jó célért küzdenek, és olykor észre sem veszik, hogy a hazugság eszközével élnek. Ha mégis, akkor könnyen tudnak maguknak mentséget találni, hisz a cél jó, meg különben is azt gondolják, hogy az ellenfél is hazudik” - mondja erről Laczkó Sándor. Tanács a csalárdságra Másik klasszikus példaként Platón Gorgiász című dialógusát említi. Gorgiász és Szókratész párbeszédében a rábeszélés, az elhitetés a tömegek feletti hatalom legfőbb eszközeként és feltételeként jelenik meg. A „jó szónok” számára nem az igazság a fontos, hanem az, amit hatalma érdekében igazként tud elhitetni. Tehát célja elérése érdekében becsapja, manipulálja a hallgatóságát, és itt megint visszajutunk oda, hogy nem mindegy, mi maga a cél. „Én Bibó Istvánnal értek egyet, aki szerint a politika feladata a társadalomban lévő félelem és gyűlölet csökkentése lenne. De ma mintha nem ezt látnánk, ellenségképek gyártása zajlik, bármi áron.” LACZKÓ SÁNDOR „Machiavellitől sem áll távol az a gondolat, hogy a hazugság lenne a sikeres kormányzás záloga. Szerinte akkor éri el célját a politika, ha művelője sikeresen hazudik és színlel. Sőt szerinte többre visz a politikai csalárdság, mint az egyenes út” - idéz még egy fontos, gyakran félreértett gondolkodót a filozófus. Machiavelli ezzel mégsem feltétlenül a politikai gátlástalanságot legitimálja, hanem azt, hogy az egyeduralkodó bátran folyamodjon rossz eszközhöz, hazudjon, ha meg kell védeni vagy erősíteni kell azt, amit ő jónak tart. Gabriel Liiceanu kortárs román filozófus még ezt is tovább gondolja. Szerinte „hatásosan a jó csak a rossz által védhető meg a rossztól. Ha nem folyamodsz ezekhez, amikor szükség van rá, akkor a magad ártatlanságával és jó szándékával a rossz hatalomra jutását segíted” - írja A hazugságról című, magyarul is megjelent művében. A politikai hazugságnak tehát konstruktív társadalomformáló vagy közösségvédő szerepe is lehet, amellyel egyenesen a köz javát szolgálja, miközben eltávolodik a morális dimenzióktól. Sőt, van az a helyzet, amiben a politika éppen akkor ártana többet, ha a moralitás talaján maradna. Ellenségkép helyett A politikai hazugság tekintetében nagyon mást mond Bibó István. Szerinte a politikában hazudni nem szabad. Még egy jó cél érdekében sem lehet a hazugság eszköz, hiszen mindig lelepleződik, így végeredményben többet árt, mint használ. Különösen igaz lehet ez napjainkra, hiszen az internet nem felejt, egy rossz kommentért vagy megosztásért keresztre feszítenek bárkit. Csakhogy a politikai hazugság tekintetében ma más problematika áll előttünk, mint korábban bármikor. Az információs hálózatok és a közösségi média világában a valóság és az ehhez fűződő viszonyunk végképp virtuálissá, képlékennyé vált, a tényeket és a valótlanságokat sokszor alig lehet egymástól megkülönböztetni. A versengő és manipulált valóságok között az ember hajlamos belefáradni az igazság kutatásába, és megelégszik az alternatív valóság, az elhitetett igazság világképével. Ezért az igazság keresése, a kritikai alapállás, a reflexió és az önreflexió egyenesen önvédelmi feladatunk, mondhatni erkölcsi kötelességünk. Hogyan változhat viszonyunk a manipulált valósághoz? Talán sovány vigasz, de az emberiség több ezer éves történelméből most csupán egy - számunka persze nagyon is fontos - pillanatfelvételt látunk. Amit nagyban meghatároz a percepciónk, és észlelésünk szubjektív aspektusai. A filozófus erre is hoz példát. Általános érzet, hogy elharapózott az agresszió, a világ veszélyes hely lett, és rengeteg a félnivalónk. Csakhogy régebbi korok embere sem érezhette magát sohasem biztonságban. Őskori régészeti leletek alapján tudjuk, hogy az akkori emberi populáció fele erőszakos halált halt. Ehhez képest azóta - minden látszat ellenére - sokat szelídült civilizációnk, a világháborúk után meg különösen. Persze érezhetjük a közösségi médiából folyamatosan ránk zúduló verbális és virtuális agressziót is épp olyan fenyegetőnek, mint a fizikai agressziót. „Én Bibó Istvánnal értek egyet, aki szerint a politika feladata a társadalomban lévő félelem és gyűlölet csökkentése lenne. De ma mintha nem ezt látnánk, ellenségképek gyártása zajlik, bármi áron. A politika a modern technológiát használva él az elhitetés eszközével, és egyéneket, közösségeket fordít egymással szembe. Van ebben a médiának is felelőssége, hisz fel tudják szítani az indulatokat, de akár le is tudják csillapítani. A politika pedig - látjuk - egyszerre válik ezen új információs technológia haszonélvezőjévé, de egyúttal kiszolgáltatottjává és kiszolgálójává is” - véli a filozófus.