Népszava, 2023. május (150. évfolyam, 100-124. szám)

2023-05-12 / 109. szám

10 I ______________________________________________VÉLEMÉNY A társadalom elárult segítői mi ápolóink. A mi jö­vőnk - ezt a jelszót adta ki az Ápolók Nemzet­közi Tanácsa 2023. má­­jus 12-re. Ez az ápolók nemzetközi napja, amikor Florence Nightingale, a lámpás hölgy, az ápo­láshivatás képviselője, újragondoló­­ja születésének napját köszöntjük. Fél évszázada léptem az ápo­lói pályára. Akkor még apácákkal is dolgoztam a Madarászban. Az egyetlen vezetési módszer, amelyet ismertünk, az volt, hogy valaki végül mindig megoldja a helyzetet. De vita nélkül bármelyik osztály felvette a gyereket, ha a másikon az ügyelet miatt már betelt a létszám. És betar­tottuk a szigorú látogatási időt, addig a portás nem engedte be a szülőket. Az egyetlen kommunikációs le­hetőség a vezetékes telefon volt. Ha a sebészeten dolgozott a doktor, amely az első emeleti csecsemőosz­tály alatt volt, egyszerűbb volt lero­hanni, ha valamit kérdezni akartunk tőle. A szülők papíron kaptak meg minden dokumentációt, és minden­kivel hosszan, türelmesen beszélge­tett az orvos. Rendszerint a folyosón, nem a szobájában. Nem emlékszem a hálapénz divatjára, de a hálára na­pi, akik láttuk a tisz­tesség útját is egy soha nem gazdag egészség­ügyben, nem ilyen világot álmodtunk a betegeink­nek és a jövő ápolóinak. Hanem azt, hogy tárgyal­juk végig az ápolók kom­petenciáját és a betegek jogait. gyan­is. Igen, azok az idők egysze­rűbbek voltak, és emberibbek is. Ez az, amit mára egészen elvesztettünk. Eközben mi, azon generáció tag­jai, amely 50 év alatt lényegében vé­gigdolgozta az életét az egészségügy legapróbb sarkaiban is, a fejlődésnek is tanúi voltunk. Elértük, hogy az ápolástudomány az egészségtudo­mányok részét képezi. Főiskolai és egyetemi ápolóképzésünk elismert, külföldön kapkodnak az ápolóink után. Igaz, a bérezésben mindig rosszul álltunk, a tisztességes megfi­zetésünkre a magyar társadalomnak soha nem telt. De átvittük a hivatá­sunkat az éppen aktuális folyó túlsó partjára. Abban a hitben, hogy a következő, még szélesebb folyam partján már szinte meg sem kell majd állni. Mert a társadalomnak lesz végre ideje el­készíteni az átkelőket, hogy mire odaérnek a jövő ápolói a betegekkel, hídverés nélkül is át lehessen segí­teni őket a gyógyulás földjére. De az elmúlt 50 évben a magyar ápolók és szakdolgozók a „hogyan cipeljük a betegeket a hátunkon, zsákban fut­va” nevű, egyáltalán nem vidám népi játékra kényszerültek. 1986-ban Losonczi Ágnes ezt írta: „A betegápolás kardinális kérdése, ahogyan a társadalom és az egész­ségügy az ápolónőket kezeli: helyük, megbecsültségük anyagi és társa­dalmi értelemben mélyen alatta van a megérdemeltnek.” Eközben a boldogabb országokban ugyanen­­­nyi munkával, idővel, cselekvéssel és akarattal előbbre jutottak a hivatás képviselői. Itthon mintha megállt volna az idő. Vagy a problémák szárnyat nö­vesztettek, és a hídon átkelt csapat után iramodtak? Régen is küzdöt­tünk az ápolók, szakdolgozók létszá­mának növeléséért. A probléma ma ugyanaz: sok vagy kevés? A politiku­sok úgy gondolják, elegen vannak. A betegek meg azt gondolják, roppant kevesen. De ha az egyik a vakondtú­rást veszi alapnak, a másik a Mount Everest magasságát, a vita csak part­talan lehet. Régen is aggódtunk a betegellá­tás hiányosságai miatt. Küzdöttünk, hogy ne 40 betegért feleljen egy ápo­ló. Semmi sem változott. Aggódtunk a médiában kialakult felemás ápoló­nőkép miatt. A helyzet ma sem más: a magyar sajtóban dolgozó szerkesz­tők azt gondolják, az ápolók, szak­dolgozók nem alkalmasak a meg­szólalásra, így hát honnan is tudná a társadalom, hogy miért jó minden­kinek, ha szakképzett személy ápolja a betegeket? Évtizedekkel ezelőtt is küzdöt­tünk, hogy az orvosoknak valódi kollégája legyen a szakdolgozó. A jelenben, mint mindenhol, győzött a júdáspénz szaga. Az ápolókat el­árulták a karmelita kolostorban. Az orvos vezetők csak akkor emlege­tik a kiterjesztett hatáskörű ápolók kompetenciáját, ha nem szeretem adminisztrációs feladatokat, unal­masnak látszó rutinmunkát végez­tetnének velük. Csakhogy az ápo­lónak a legmagasabb szintű önálló ápolás a dolga! Eközben egy csípőműtét után a magánklinika doktora képes felhívni a illetékes otthonápolási szolgála­tot azzal, hogy a 3 milliót leperkáló beteg a műtét után 3 nappal menne haza. Kellene neki biztosítani, persze az állami ellátás terhére, otthonában a gyógytornászt. Az ellátás ezen ré­sze egyáltalán nincs szabályozva. Hát mi, akik láttuk a tisztesség útját is egy soha nem gazdag egész­ségügyben, nem ilyen világot álmod­tunk a betegeinknek és a jövő ápolói­nak. Hanem azt, hogy tisztességesen tárgyaljuk végig az ápolók kompe­tenciáját és a betegek jogait, ami az egészségügyi hozzáférést illeti. Mert ne gondoljuk, hogy kizáró­lag a szakma számára fontos, ki ille­tékes a betegek ellátásában. Kérdés az is, milyen a társadalom bizalma az ápolók, a szakdolgozók iránt. Kihez fordul szívesebben a kismama, a szü­lésznőhöz vagy a szülészorvoshoz? Elfogadja-e a beteg az ügyeletben a mentőtiszt jelenlétét? Szeretnék-e, ha a jövő ápolói megvalósítanák a professzionális otthoni betegápo­lást? Vagy akarnak inkább „elfekvő­be” kerülni? Akarnak-e gyorstalpa­lón kiképzett személyeket maguk mellett látni? Akarnak-e olyan ápo­ló, szakdolgozó keze alá kerülni, akit a szomszéd város kórházából irányí­tottak át? Felkelt hajnali fél 3-kor, hazaér este 10-re. Holnap ugyanez. Ügyel arra, hogy a megye melyik kórházába van éppen irányítva, el ne tévessze az autóbuszt. Eddig szemé­szeten dolgozott, most meg a trau­matológiai ágyat kerülgeti, a beteg személyes instrukciói alapján. Mégiscsak együtt kellene elgon­dolkodni azon, miért van az. 2000- ben, belépve a legnagyobb előadóba, 120 ápolót tanítottam, ma meg egy főiskolai végzős osztályban esetleg van 40 vizsgára jelentkező. De még őket sem képes a kormány megfi­zetni, sőt jogos, megszolgált bérüket visszatartják az intézmények. Gandhi azt mondta: „A jövő attól függ, mit teszünk a jelenben.” Ezért gondolkodjunk el azon, mi lesz a je­len és mi a jövő betegeivel, ápolóival, szakdolgozóival. Mi lesz a mi közös jövőnkkel? Itt az ideje megkérdez­ni a társadalomtól, mit érnek neki a magyar ápolók. Érték-e számukra az elfogadható, netán a jó életmi­nőség, amihez segítséget kapnak? Mert külföldön már szavaztak er­ről. Beszéljük meg, hogy mit jelen­tenek az elmaradt intézkedések az egészségügy, a betegek és az ápolás számára. A mi ápolóink, a mi közös jövőnk számára. Mert egyszer csak késő lesz. ROZSOS ERZSÉBET ápolásetikus o­<cSS in O < -oo Akikért még a harang sem szól H­­ónapok óta sok írás je­lenik meg az oktatás te­rületét érintő tervezett törvényváltozásokról, a pedagógusok és az okta­tás helyzetéről, de ezek rendszerint meg sem említik, hogy a státusztör­vény miként érinti a nevelést-okta­­tást közvetlenül segítő (NOKS-os) dolgozók jogviszonyát, bérét. Azo­­két az emberekét, akik nap mint nap segítik a pedagógusok munkáját, a gyerekek mindennapi ellátását, akik elvégzik az oktatás magasabb végzettséget, tudást igénylő háttér­munkáit. Kik is ők? A törvénytervezet sze­rint „a nevelő- és oktatómunkát közvetlenül segítő munkakör: a) dajka, b) könyvtáros, c) pedagógiai asszisztens, d) gyógypedagógiai as­­­szisztens, e) gyermek- és ifjúságvé­delmi támogató, f) gyógytornász, g) intézményi titkár óvodában, is­kolában, kollégiumban, pedagógiai szakszolgálati intézményben, h) ápoló”. Olyan magasabb végzett­ségű, gyakran diplomás emberek, akik vagy közvetlenül foglalkoznak a gyerekekkel, segítve a pedagógus napi tevékenységét, vagy az oktatás­ A státusztör­vényben már nincs is a nevelést-ok­tatást segítő dolgozókra vonatkozó bértábla, egyetlen mondattal elintézik a dolgot. Pedig belőlük is ezrek hiá­nyoznak: szervezés háttérmunkáit látják el a beíratástól a postázáson, iktatáson, leltározáson át a legváltozatosabb adatközlési és adminisztratív fel­adatokig (jegyzőkönyv írása, anyag­­beszerzéssel kapcsolatos admi­nisztráció, személyügyi feladatok). Egy kollégiumi titkár ismerősöm példának okáért a diplomáját és még másik három szakmáját használja feladatai ellátásához. Nemcsak az alapvető oktatási adminisztrációs feladatokat végzi el, hanem kollégiu­mi honlapot működtet, beiskolázási anyagot, plakátot tervez és készít, szervezési feladatokat is ellát. Elvég­zi a szállásszolgáltatást igénybe vevő vendégek bejelentését, gondoskodik a szálláshely-kihasználtság napi je­lentéséről és a vendégek kijelenté­séről (hétvégén vagy munkaidőn túl is), valamint az ehhez kapcsolódó levelezéseket is intézi. E dolgozók fizetése most is ala­csony, bár nagyon felelősségteljes munkát végeznek komoly szakmai tudással. A közalkalmazotti bér­tábla alapján kiszámított bérüket diploma birtokában, 20-30 év köz­alkalmazotti jogviszony esetén is ki kell egészíteni a szakmunkás-bér­minimumra, és arra kapnak még 7 százalék illetményrészt, valamint jó esetben 3 százalék munkáltatói kiegészítést. Pedig a nevelést-ok­­tatást közvetlenül segítő dolgozók munkája ennél sokkal többet ér, az ő diplomájuk is ugyanolyan értékű, ugyanannyi tanulás kellett hozzá. Eddig volt arra remény, hogy a bértábla majdani rendezése esetén (mint pl. 2002-ben) végzettségük­nek, gyakorlatuknak megfelelőbb fizetést kaphassanak. De most ez is a semmibe vész. A státusztörvény­ben már nincs rájuk vonatkozó bér­tábla, egyetlen mondattal elintézik a dolgot: „A pedagógusi szakképe­sítéssel, szakképzettséggel nem rendelkező, a nevelést és oktatást közvetlenül segítő munkakört be­töltőt legalább a kötelező legkisebb munkabér, garantált bérminimum százhét százalékának megfelelő il­letmény illeti meg.” De mi alapján kaphat többet? Hol jelenik meg a végzettségének szintje, a gyakorlata, a munkaminő­sége? Mivel gyermekfelügyelettel is megbízhatók bizonyos esetekben, a felelősségük is megnő. Ugyanúgy felelniük kell majd a gyerekekért, mint egy pedagógusnak. Lesz-e a fenntartónak bérkerete, akarata többet adni, és milyen kritériumok alapján? Vagy elvész az eddigi 3 szá­zalék is? Csak ennyit érnek? Ezeket az oktatási dolgozókat miért nem becsüli meg senki? Ráadásul belő­lük is ezrek hiányoznak országos szinten. A törvénytervezet gyakorlati­lag úgy fogalmaz a továbbiakban, mintha csak pedagógusok lennének a köznevelési foglalkoztatási jogvi­szonyban. A NOKI-osokra vonatko­zóan nem egyértelmű, hogy munka- és pihenőidejük, szabadságuk hogy lesz beosztva. Vonatkozik-e rájuk a 48 órás heti keret, mennyire mobi­lizálhatók, a felügyelet címen - 16 és 18 óra között - végzett esetleges munkájuk miként épül be az eddi­gi feladataik közé? Mindezek olyan kérdések, amelyekről sem az illeté­kes minisztérium, sem a sajtó, sem a szakszervezetek nem beszélnek. Úgy gondolom, ezek az oktatás­ban dolgozó, az oktatás működésé­nek a hátterét biztosító, magasabb képzettségű emberek megérde­melnék, hogy ne csak világos infor­mációt kapjanak a rájuk vonatkozó változtatásokról, hanem becsüljék meg jobban az ő munkájukat is. Áll­janak ki értük is ugyanúgy, mint a valóban méltatlan helyzetben lévő pedagógusokért. SEBESTYÉN JUDIT kommunikátor Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére.

Next