Népszava, 2023. május (150. évfolyam, 100-124. szám)
2023-05-12 / 109. szám
10 I ______________________________________________VÉLEMÉNY A társadalom elárult segítői mi ápolóink. A mi jövőnk - ezt a jelszót adta ki az Ápolók Nemzetközi Tanácsa 2023. május 12-re. Ez az ápolók nemzetközi napja, amikor Florence Nightingale, a lámpás hölgy, az ápoláshivatás képviselője, újragondolója születésének napját köszöntjük. Fél évszázada léptem az ápolói pályára. Akkor még apácákkal is dolgoztam a Madarászban. Az egyetlen vezetési módszer, amelyet ismertünk, az volt, hogy valaki végül mindig megoldja a helyzetet. De vita nélkül bármelyik osztály felvette a gyereket, ha a másikon az ügyelet miatt már betelt a létszám. És betartottuk a szigorú látogatási időt, addig a portás nem engedte be a szülőket. Az egyetlen kommunikációs lehetőség a vezetékes telefon volt. Ha a sebészeten dolgozott a doktor, amely az első emeleti csecsemőosztály alatt volt, egyszerűbb volt lerohanni, ha valamit kérdezni akartunk tőle. A szülők papíron kaptak meg minden dokumentációt, és mindenkivel hosszan, türelmesen beszélgetett az orvos. Rendszerint a folyosón, nem a szobájában. Nem emlékszem a hálapénz divatjára, de a hálára napi, akik láttuk a tisztesség útját is egy soha nem gazdag egészségügyben, nem ilyen világot álmodtunk a betegeinknek és a jövő ápolóinak. Hanem azt, hogy tárgyaljuk végig az ápolók kompetenciáját és a betegek jogait. gyanis. Igen, azok az idők egyszerűbbek voltak, és emberibbek is. Ez az, amit mára egészen elvesztettünk. Eközben mi, azon generáció tagjai, amely 50 év alatt lényegében végigdolgozta az életét az egészségügy legapróbb sarkaiban is, a fejlődésnek is tanúi voltunk. Elértük, hogy az ápolástudomány az egészségtudományok részét képezi. Főiskolai és egyetemi ápolóképzésünk elismert, külföldön kapkodnak az ápolóink után. Igaz, a bérezésben mindig rosszul álltunk, a tisztességes megfizetésünkre a magyar társadalomnak soha nem telt. De átvittük a hivatásunkat az éppen aktuális folyó túlsó partjára. Abban a hitben, hogy a következő, még szélesebb folyam partján már szinte meg sem kell majd állni. Mert a társadalomnak lesz végre ideje elkészíteni az átkelőket, hogy mire odaérnek a jövő ápolói a betegekkel, hídverés nélkül is át lehessen segíteni őket a gyógyulás földjére. De az elmúlt 50 évben a magyar ápolók és szakdolgozók a „hogyan cipeljük a betegeket a hátunkon, zsákban futva” nevű, egyáltalán nem vidám népi játékra kényszerültek. 1986-ban Losonczi Ágnes ezt írta: „A betegápolás kardinális kérdése, ahogyan a társadalom és az egészségügy az ápolónőket kezeli: helyük, megbecsültségük anyagi és társadalmi értelemben mélyen alatta van a megérdemeltnek.” Eközben a boldogabb országokban ugyanennyi munkával, idővel, cselekvéssel és akarattal előbbre jutottak a hivatás képviselői. Itthon mintha megállt volna az idő. Vagy a problémák szárnyat növesztettek, és a hídon átkelt csapat után iramodtak? Régen is küzdöttünk az ápolók, szakdolgozók létszámának növeléséért. A probléma ma ugyanaz: sok vagy kevés? A politikusok úgy gondolják, elegen vannak. A betegek meg azt gondolják, roppant kevesen. De ha az egyik a vakondtúrást veszi alapnak, a másik a Mount Everest magasságát, a vita csak parttalan lehet. Régen is aggódtunk a betegellátás hiányosságai miatt. Küzdöttünk, hogy ne 40 betegért feleljen egy ápoló. Semmi sem változott. Aggódtunk a médiában kialakult felemás ápolónőkép miatt. A helyzet ma sem más: a magyar sajtóban dolgozó szerkesztők azt gondolják, az ápolók, szakdolgozók nem alkalmasak a megszólalásra, így hát honnan is tudná a társadalom, hogy miért jó mindenkinek, ha szakképzett személy ápolja a betegeket? Évtizedekkel ezelőtt is küzdöttünk, hogy az orvosoknak valódi kollégája legyen a szakdolgozó. A jelenben, mint mindenhol, győzött a júdáspénz szaga. Az ápolókat elárulták a karmelita kolostorban. Az orvos vezetők csak akkor emlegetik a kiterjesztett hatáskörű ápolók kompetenciáját, ha nem szeretem adminisztrációs feladatokat, unalmasnak látszó rutinmunkát végeztetnének velük. Csakhogy az ápolónak a legmagasabb szintű önálló ápolás a dolga! Eközben egy csípőműtét után a magánklinika doktora képes felhívni a illetékes otthonápolási szolgálatot azzal, hogy a 3 milliót leperkáló beteg a műtét után 3 nappal menne haza. Kellene neki biztosítani, persze az állami ellátás terhére, otthonában a gyógytornászt. Az ellátás ezen része egyáltalán nincs szabályozva. Hát mi, akik láttuk a tisztesség útját is egy soha nem gazdag egészségügyben, nem ilyen világot álmodtunk a betegeinknek és a jövő ápolóinak. Hanem azt, hogy tisztességesen tárgyaljuk végig az ápolók kompetenciáját és a betegek jogait, ami az egészségügyi hozzáférést illeti. Mert ne gondoljuk, hogy kizárólag a szakma számára fontos, ki illetékes a betegek ellátásában. Kérdés az is, milyen a társadalom bizalma az ápolók, a szakdolgozók iránt. Kihez fordul szívesebben a kismama, a szülésznőhöz vagy a szülészorvoshoz? Elfogadja-e a beteg az ügyeletben a mentőtiszt jelenlétét? Szeretnék-e, ha a jövő ápolói megvalósítanák a professzionális otthoni betegápolást? Vagy akarnak inkább „elfekvőbe” kerülni? Akarnak-e gyorstalpalón kiképzett személyeket maguk mellett látni? Akarnak-e olyan ápoló, szakdolgozó keze alá kerülni, akit a szomszéd város kórházából irányítottak át? Felkelt hajnali fél 3-kor, hazaér este 10-re. Holnap ugyanez. Ügyel arra, hogy a megye melyik kórházába van éppen irányítva, el ne tévessze az autóbuszt. Eddig szemészeten dolgozott, most meg a traumatológiai ágyat kerülgeti, a beteg személyes instrukciói alapján. Mégiscsak együtt kellene elgondolkodni azon, miért van az. 2000- ben, belépve a legnagyobb előadóba, 120 ápolót tanítottam, ma meg egy főiskolai végzős osztályban esetleg van 40 vizsgára jelentkező. De még őket sem képes a kormány megfizetni, sőt jogos, megszolgált bérüket visszatartják az intézmények. Gandhi azt mondta: „A jövő attól függ, mit teszünk a jelenben.” Ezért gondolkodjunk el azon, mi lesz a jelen és mi a jövő betegeivel, ápolóival, szakdolgozóival. Mi lesz a mi közös jövőnkkel? Itt az ideje megkérdezni a társadalomtól, mit érnek neki a magyar ápolók. Érték-e számukra az elfogadható, netán a jó életminőség, amihez segítséget kapnak? Mert külföldön már szavaztak erről. Beszéljük meg, hogy mit jelentenek az elmaradt intézkedések az egészségügy, a betegek és az ápolás számára. A mi ápolóink, a mi közös jövőnk számára. Mert egyszer csak késő lesz. ROZSOS ERZSÉBET ápolásetikus o<cSS in O < -oo Akikért még a harang sem szól Hónapok óta sok írás jelenik meg az oktatás területét érintő tervezett törvényváltozásokról, a pedagógusok és az oktatás helyzetéről, de ezek rendszerint meg sem említik, hogy a státusztörvény miként érinti a nevelést-oktatást közvetlenül segítő (NOKS-os) dolgozók jogviszonyát, bérét. Azokét az emberekét, akik nap mint nap segítik a pedagógusok munkáját, a gyerekek mindennapi ellátását, akik elvégzik az oktatás magasabb végzettséget, tudást igénylő háttérmunkáit. Kik is ők? A törvénytervezet szerint „a nevelő- és oktatómunkát közvetlenül segítő munkakör: a) dajka, b) könyvtáros, c) pedagógiai asszisztens, d) gyógypedagógiai asszisztens, e) gyermek- és ifjúságvédelmi támogató, f) gyógytornász, g) intézményi titkár óvodában, iskolában, kollégiumban, pedagógiai szakszolgálati intézményben, h) ápoló”. Olyan magasabb végzettségű, gyakran diplomás emberek, akik vagy közvetlenül foglalkoznak a gyerekekkel, segítve a pedagógus napi tevékenységét, vagy az oktatás A státusztörvényben már nincs is a nevelést-oktatást segítő dolgozókra vonatkozó bértábla, egyetlen mondattal elintézik a dolgot. Pedig belőlük is ezrek hiányoznak: szervezés háttérmunkáit látják el a beíratástól a postázáson, iktatáson, leltározáson át a legváltozatosabb adatközlési és adminisztratív feladatokig (jegyzőkönyv írása, anyagbeszerzéssel kapcsolatos adminisztráció, személyügyi feladatok). Egy kollégiumi titkár ismerősöm példának okáért a diplomáját és még másik három szakmáját használja feladatai ellátásához. Nemcsak az alapvető oktatási adminisztrációs feladatokat végzi el, hanem kollégiumi honlapot működtet, beiskolázási anyagot, plakátot tervez és készít, szervezési feladatokat is ellát. Elvégzi a szállásszolgáltatást igénybe vevő vendégek bejelentését, gondoskodik a szálláshely-kihasználtság napi jelentéséről és a vendégek kijelentéséről (hétvégén vagy munkaidőn túl is), valamint az ehhez kapcsolódó levelezéseket is intézi. E dolgozók fizetése most is alacsony, bár nagyon felelősségteljes munkát végeznek komoly szakmai tudással. A közalkalmazotti bértábla alapján kiszámított bérüket diploma birtokában, 20-30 év közalkalmazotti jogviszony esetén is ki kell egészíteni a szakmunkás-bérminimumra, és arra kapnak még 7 százalék illetményrészt, valamint jó esetben 3 százalék munkáltatói kiegészítést. Pedig a nevelést-oktatást közvetlenül segítő dolgozók munkája ennél sokkal többet ér, az ő diplomájuk is ugyanolyan értékű, ugyanannyi tanulás kellett hozzá. Eddig volt arra remény, hogy a bértábla majdani rendezése esetén (mint pl. 2002-ben) végzettségüknek, gyakorlatuknak megfelelőbb fizetést kaphassanak. De most ez is a semmibe vész. A státusztörvényben már nincs rájuk vonatkozó bértábla, egyetlen mondattal elintézik a dolgot: „A pedagógusi szakképesítéssel, szakképzettséggel nem rendelkező, a nevelést és oktatást közvetlenül segítő munkakört betöltőt legalább a kötelező legkisebb munkabér, garantált bérminimum százhét százalékának megfelelő illetmény illeti meg.” De mi alapján kaphat többet? Hol jelenik meg a végzettségének szintje, a gyakorlata, a munkaminősége? Mivel gyermekfelügyelettel is megbízhatók bizonyos esetekben, a felelősségük is megnő. Ugyanúgy felelniük kell majd a gyerekekért, mint egy pedagógusnak. Lesz-e a fenntartónak bérkerete, akarata többet adni, és milyen kritériumok alapján? Vagy elvész az eddigi 3 százalék is? Csak ennyit érnek? Ezeket az oktatási dolgozókat miért nem becsüli meg senki? Ráadásul belőlük is ezrek hiányoznak országos szinten. A törvénytervezet gyakorlatilag úgy fogalmaz a továbbiakban, mintha csak pedagógusok lennének a köznevelési foglalkoztatási jogviszonyban. A NOKI-osokra vonatkozóan nem egyértelmű, hogy munka- és pihenőidejük, szabadságuk hogy lesz beosztva. Vonatkozik-e rájuk a 48 órás heti keret, mennyire mobilizálhatók, a felügyelet címen - 16 és 18 óra között - végzett esetleges munkájuk miként épül be az eddigi feladataik közé? Mindezek olyan kérdések, amelyekről sem az illetékes minisztérium, sem a sajtó, sem a szakszervezetek nem beszélnek. Úgy gondolom, ezek az oktatásban dolgozó, az oktatás működésének a hátterét biztosító, magasabb képzettségű emberek megérdemelnék, hogy ne csak világos információt kapjanak a rájuk vonatkozó változtatásokról, hanem becsüljék meg jobban az ő munkájukat is. Álljanak ki értük is ugyanúgy, mint a valóban méltatlan helyzetben lévő pedagógusokért. SEBESTYÉN JUDIT kommunikátor Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére.