Népszava, 2023. június (150. évfolyam, 125-150. szám)
2023-06-10 / 133. szám
Tárca - Rock & Roll 81 SZÉP SZÓ Ének az időben / 77 nekel. Mindenhol. A fürdőkádban, miközben kipróbálja, hogy a legóból épített hajó vajon elsüllyed-e a _________ mesterséges hullámok között. Énekel, amikor beveszi magát a vécébe, ahol mindenkit meglegyint egy pillanatra a létezés súlya, vagy amikor a szobájában, szigorúan zárt ajtók mögött, már amolyan kiskamaszosan fúr, vág és farag. Ilyenkor mi halkan osonunk el az ajtó előtt, mint kéretlen látogatók egy titkos koncerten, és egymást lepisszegve próbáljuk kifülelni, hogy miből is állt össze az aznapi repertoár. ABBA- és Queen-töredékek, rockoperából (István, a király) csent dallammorzsák, a heti zongoraórákból átjáró futamok egyvelege ez, amelyhez hozzátapadnak az általa improvizált tételek is, hogy kiadják a művet. Kétségtelenül nagyívű muzsika, kifürkészhetetlen történettel, a hangulatából is csak annyit lehet sejteni, hogy alapjában véve vígopera, ami azért nem nélkülözi a drámai mélységeket. Rám egész biztosan vígoperaként hat, mert sosem bírom ki mosolygás nélkül odakint, és persze furcsa büszkeség is bizsereg bennem, pedig egy pillanatig sem képzelem, hogy ezzel majd fel fog lépni, és innen már egyenes út vezet az X-Faktoron át a többezres stadionokig. Nem, ez egy igen exkluzív előadás, és nem a tehetségről szól, hanem a zene ösztönös és zsigeri öröméről. Talán azzal rokon, amikor valamelyik ősünk felfedezte, hogy hangokat, sőt dallamot képes kicsalni valamilyen általa készített kezdetleges eszközből. Még karcos, még nem az igazi, nem is mindig emberi fülnek való, de a mélyén ott rejtőzik valami, ami egészen felvillanyoz. Az egyik leginkább eltalált karácsonyi ajándékát négyévesen kapta, egy műanyagból készült mikrofonállványt. Szinte remegett az örömtől. Azon melegében odahúzta elé a kis sámliját, profi módon beállította a magasságot, hogy ülve pont a szája elé kerüljön a mikrofon, felkapta a csellóját (ami akkor még jobbára keresztbe fektetett spagettitésztákból állt á la Gryllus, vagy a damilhúrokkal felszerelt fröccsöntött gitárját, és határozottan belépett a show-biznisz szélesre tárt kapuján. A dallam tisztaságát a lelkesedés pótolta, és a fel-felcsapó hangorkánban olykor kivehető volt egyegy Kaláka-dal újragondolt melódiamagja. Talán így utólag megbocsát majd nekünk, hogy nem árultuk el, az állvány talprészében négy szárazelem segítségével élővé lehetett volna varázsolni a mikrofont. Puszta önvédelemből, illetve a szomszédok iránti figyelmességből úgy ítéltük, elég lesz mindezt a négyéves cseppet sem lebecsülendő orgánumon élvezni, nem kell ehhez még a technika furmányossága is. A párás szemű szülők már ilyenkor elkezdik szőni a családi legendát a génekről. Az önszépítésnek ez az útja számomra viszont zárt terület. És nem csupán azért, mert csupán apám részéről mutathatok fel némi szerény énektudást a famíliában. Az ő gyerekkorában még természetes volt, hogy a lagzik nagy közös nótázásba torkolltak, és nem a szintetizátoros mulatóst játszotta agyon a kissé unott zenekar. Én őt már ritkábban hallottam énekelni, karácsonykor, a vasárnapi húslevest megtámasztó tévéműsor közben, amikor jó ebédhez szólt a nóta, nagy néha az autóban, ha olyan zene szólt, amit szeretett. Mintha azt mondta volna, hogy csak az hivalkodjon effélével, aki valóban tud. Máig előttem van az az áhítat az arcán, ahogy a római Piazza Navonán hallgat egy operaáriákat előadó férfit, aki talán önmaga szórakoztatására énekelt, vagy így akart keresni egy kis pénzt a fogékony turisták révén. Láttam rajta, hogy egyszerre csodálja a tudását és a bátorságát, hiszen ki mert állni a térre mindenféle segítség és hókuszpókusz nélkül. Bízott magában és bízott a zenében. Nálunk senkinek sem volt ínyére a szereplés, a színpadon az a kevés tudományunk is elpárolgott volna, amivel rendelkeztünk. Dusi génjeiben viszont ott a boogie. A vér szerinti apa mögött ugyanis valódi zenei múlt áll, a magyar beatzene aranykorában frontemberként muzsikált a kor legjobb zenészeivel, Tátrai Tiborral, Török Ádámmal vagy épp Révész Sándorral. Külföldi dalokat játszottak, és - így a fültanúk - énekesként igencsak jól birkózott meg a Deep Purple vagy a Black Sabbath dalaival, ami nem kis teljesítmény. Ez bizony már a Piazza Navonán is jól mutatna. Aztán az élet és a kalandvágy másfelé sodorta, de a tehetség nem vész el, hiszen pár évtized és néhány vargabetű után most a szomszéd szobából kúszik át hozzám gyerekhangon. Féltékeny vagyok? Természetesen. Hiszen nem az én „vérem” szólal meg, nem az ível át az idő hullámain. Ugyanakkor nem kevés maradt bennem apám áhítatából is. A képzeletemben ott állunk ketten a téren, hallgatjuk a magyar beatzenészt, ahogy belekezd a Child in Time című örökbecsű dalba, amelybe pár akkord után bekapcsolódik a fia is, mindenki tapsol, gyűlik a pénz a kalapban. Aztán négyen beülünk egy közeli ristorantébe, hogy átbeszéljük az álomszerű múltat, határtalan kalandjainkat, amelyek itt és most a zene révén összekötöttek minket. Négy indázó szál, egy történet. Egymásra találunk a véletlen és a gének között, valahol középen, a megértés senki földjén. Amit hívhatnánk akár szeretetnek is. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND A párás szemű szülők elkezdik szőni a családi legendát a génekről (képünk illusztrációi uo Öin O m ■ "'▼Iliie Nelson ■ MX betöltötte a ■ /■ / kilencvenet, ■ / ■ / ebből az alka■ / ■/ lomból nagy f f bulit rendezett a Hollywood Bowlban, ahol megelevenítette 2006-ot, a Rock the Night Away című albumot. Azon együtt énekelt Bob Dylannel, Al Greennel, Merle Haggarddal, Carol Kinggel, s ugyanolyan istenien nyomta Keith Richardsszal a We Had It Allt, mint a szépkorúság különleges üniijjnapjait. Nelson 1933-ban látta meg a napvilágot, és 1981-ben született újjá. Akkor légmellet kapott Hawaiin, s a napi két-három pakli cigarettából meg a marihuánafüggőségből fakadó súlyos tüdőproblémái miatt tizennyolc koncertjét kellett lemondania, noha a nagyobbakért az idő tájt 50 ezer dollárt is kasszírozott. Két év múlva előállt egy kizárólag saját számokat tartalmazó nagylemezzel, a Tougher Than Leatherrel (Durvább, mint a bőr), s bár az nem szólt akkorát, mint a tíz esztendővel korábbi Shotgun Willie, a Houston Chronicle című lap elismerően írta: „Eredeti dalok érdekes sorozata.” Ráadásul az LP messze hangzóan hirdette: szerzőjük életben maradt. Ez nagyobb áttörés volt még az 1973-as Shotgunnál is, noha azt az albumot a kritikáiban nemegyszer sprőd Rolling Stone magazin „hibátlannak” minősítette. Akkor kezdték Nelsont „a countryzene Cole Porterének” nevezni. Húsz évvel később már a negyvenedik stúdióalbumánál tartott. A korongon Nelson - Dylanen kívül - Paul Simonnal és Sinead O’Connorral is duettezett, a címadó Accross the Bor A jó öreg 90-es évek HEGYI IVÁN deline Freddy Fender szerzeménye volt 1982-ből. Jellemző a rendkívüli bőségre, hogy a The Guardian című brit lap a kilencven éves bálvány tiszteletére összeállította Nelson legjobb harminc számát, és a fenséges Across the Borderline épphogy beevickélt a huszonötödik helyen. Az élre a Crazy került. Ezt Nelson még a hőskorban, 1961-ben komponálta, és attól kezdve írhatott bármit, ennél nagyobb slágere nem lehetett. Pedig ugyancsak hatvanegyben a jól fésült Faron Young a countrylista élére dalolta Nelson Hello Walls című szerzeményét. A Crazyt a huszonéves Willie maga is elénekelte 1962-es, And Then I Wrote című albumán, de világsikerre a virginiai Patsy Cline vitte, aki 1963-ban - alig harmincesztendős korában - repülőgép-balesetben szörnyethalt. Egy amerikai countryadó azért szembement a közmegegyezéssel: a Crazyt csak a negyedik helyre sorolta azon a listán, amelyen 90 számot vett lajstromba a bomba jó kilencvenes előadásában. De mindenképpen jó mélyre kellett ásni, elvégre az élre az On the Road Again című 1980-as filmdal (a rádió szerint: „Willie himnusza”) került; az ezüstérmet az 1962-es Funny How Time Slips Away, a bronzot a Brenda Lee-től és Elvistől 1982-ben átvett Always on My Mind kapta; ötödikként az 1965-ben készült dzsesszes Night Life-ot, hatodikként a Ray Charlesszal 1984-ben közösen előadott Seven Spanish Angelst, hetedikként a 66-os countryrockos úton felhangzó Making Believe-et, nyolcadikként az 1971-es Me and Pault jegyezték. Ray Charles még akkor is „játszott” Nelsonnál, amikor már nem élt. Hét évvel Charles halála után, azaz napra pontosan tizenkilenc éve - a trombitás Wynton Marsalisszal közösen - Here We Go Again címmel adott ki albumot, amelyen a georgiai géniusz leghíresebb számai közül énekelt néhányat, például az Unchain My Heartot, a Hit the Road Jacket, a What’d I Sayt. Nelson az idén már a hetvenharmadik stúdióalbumát jelentette meg. I Don’t Know a Thing About Love (azaz Mit sem tudok a szerelemről), ez volt a címe. Ám azt a bemondást semmi sem múlhatja felül, amellyel 2012-ben lepte meg a XXI. században is észvesztően széles körű rajongótáborát: Roll Me Up And Smoke Me When I Die. Vagyis: Tekerj fel, és szívj el, ha meghalok. Talán mondani sem kell, nincs az a marihuána cigaretta, amely kilencven évig tart. Van viszont két gyűjteményes CD 2020-ból, amelyen piacra dobták a texasi gitáros legjobb számait. Az volt a dupla Nelson. LEMEZEKET FEL! Willie Nelson nemrég töltötte be a kilencvenet, de még ma is igen aktív Q ct; Ozz< <z> C