Népszava, 2023. július (150. évfolyam, 151-176. szám)

2023-07-28 / 174. szám

A feszítő érzés, ami belenyilall lépteidbe, kirajzolja a fájdalom nyomvonalát, LED-izzóként a szemedbe hasít. Belülről terjed kifelé, sejteket von uralma alá a gyulladás, kérésztrónt ül közepén a góc, felszámolta saját eredetének jelentőségét a fájdalom jelenvalóságával. Kúra helyett csillapításkényszer. Dohszagú fakkok a társasházi pincében. Éjszakánként lejárok oda, kinyitom az egyiket, belefekszem, megvárom, míg a mozgásérzékelő lámpa kattanva elalszik. Kieresztem a levegőt, álmos a homály, szembekerülök a fájdalommal. Az interneten rengetegen írnak róla, vállalják és beszélnek róla. Ismerik a nyilallások eredőjét, irányát, gyógymódját, a végleges felépülés módját, csak annyit kell tenned, hogy megkérdezd, mi az, mi az a­ligma, kérdezd meg, gyerünk, mutasd ki részvéttel vegyes érdeklődésed, csak kérdezd meg. Nyitott mondat 3 Endrey-Nagy Ágoston sigma megismerkedésetek után hu­szonhét hónappal még mindig idegennek látod, amikor a cuk­rászda teraszán társalogtok a kor szépségideáljáról. Élvezed, hogy olyan könnyedséggel beszélget­tek, mintha nem ismernétek egymást, mert nincs közöttetek elhallgatott sére­lem. A kapcsolatunk nem nyomja agyon a szabad eszmecserét, állapítod meg hangosan, miközben a süteményes vil­lával kihalássza a koktéljából a jeget, és a bokrok közé dobja. Nem birtokollak, meghagyom mindkettőnk szuverenitá­sát, csak szeretni akarlak, mondod. Át­hajolsz a poharak felett, megcsókolod, a szeme ugyanúgy fénylik, mint a fűre dobott jégkocka. Pár órával korábban, miközben a lakása felé autózva áthajtot­tál a hídon, Beethovent hallgattál, és az életeden gondolkodtál. Félúton vagyok a szabadság felé. Egye­dül élek, a válás után megmaradt bútora­immal berendezett bérlakásban. A pénzem gonda sajtra és serrano sonkára elég, de meg kell elégednem azzal a húszéves Hon­dával amit apámtól örököltem. Nincs eg­zisztenciám, a saját családról lemondtam. Miért gondolom mégis, hogy megtettem az út felét a szabadság irányába?A válasz egyszerű. Elszakadtam attól az embertől aki gátolt abban, hogy önállóvá váljak. Eszedbe jutott a válóper napjának reggele, amikor a bíróság épülete felé sétáltál a parkolóból, talpad alatt alig érezted a járdát. Elhaladtál a szürke kő­falak előtt, az omladozó kerítésen átsü­tő nap sugarának melegségében szinte súlytalanná váltál. Már jó ideje mászkáltam, mielőtt megérkeztem a bejárathoz, megéhez­tem. Visszafordultam, kerestem egy üzletet, ahol szendvicset vehetek. Miu­tán kijöttem a tárgyalásról, beültem az autóba, és megéreztem, milyen az, ami­kor határtalan biztonságban létezem, ami megvéd a szenvedéstől. Csodáltad azokat, akik nem jönnek zavarba a saját vágyaiktól, kényszerük­től és nyomorúságuktól, de visszahő­költél tőlük, undorítónak tartottad őket. Nehezen elégítetted ki a szükségleteid, bár láttad, mások hogyan szerzik meg, amit akarnak, csak nézted, ahogy fura­kodnak, könyökölnek és követelőznek. Hagytad, hogy eltapossanak. Zavarba jöttél a testi igényeidtől, a volt feleséged hamar rájött erre, a fizikai érintkezés megvonásával zsarolt évekig. Akkoriban minden a szakítás félel­méről szólt bennem, minden lépéstől ez tartott vissza. Háborúnál, földrengésnél, halálos betegségnél is félelmetesebb volt, hogy végleg elutasít és magamra hagy. Amikor mégis megtörtént, megkönnyeb­bültem, mert rádöbbentem, hogy a félel­mem indokolatlan. A válás után soha töb­bé nem beszéltünk és nem találkoztunk. Három évig bezárkóztál, kerülted a nőket, megbarátkoztál a magánnyal. Amikor megismerted őt azon a kerti partin, minden megváltozott. Udvarol­tál, bókoltál, randira hívtad. Egyetlen nő sem volt rád korábban még ilyen hatással. Mellette felnőttél, megerő­södtél, férfivá értél. Szombatonként, ebéd után iszogattak az erkélyen, csó­­kolóztak és nevetgéltek, aztán sétálni mentek. Egyszer spiccesen kikotyogta, mielőtt megérkezel hozzá, izgatottan áll a tükör előtt, a haját fésüli, nyugta­lanul toporog, akár a mosdóra várakozó kislányok. Elképzelted, ahogy mezte­lenül figyeli a tükörben hosszú lábát, lapos hasát, telt mellét, ámulva nézi bo­rotvált szeméremtestét, mert nem érti, miért vagy annyira oda érte. Más Attila N­álad Ugyanaz a szenvedély munkálkodik benned, mint kamaszkorodban, de már szégyenérzet nélkül, vágyakozó tested igenlésével adod át magad nekem. Alka­tod nem változott tizennyolc éves korod óta, mindvégig megőrizte azt a pillanatot, amikor először vágytak rá elragadó szen­vedéllyel. Ha átmegyek hozzád, örökre ná­lad akarok maradni, mert veled képesnek érzem magam, hogy érintkezzek istennel Megnyugtat és egyben felkavar az érzés, amikor rózsaszín lazad­úst tesz a forró serpenyőbe, és amíg sül a hal, beleforgatja a salátába a rukkolát, majd balzsamecettel megöntözi, mintha nyári záport zúdítana rá. Amikor lecseréli a tá­nyérokat a desszerthez, még a lazacsteak ízét forgatod a szádban. Felállsz a székről, megköszönöd az ebédet, kezet csókolsz. Francia champagne-t vesz elő a hűtőből, bal szemét becsukja, mintha célozna, úgy ellenőrzi a karcsú kristálypoharak makulátlanságát. Elegánsan tölt, ahogy a főpincérek, elégedetten figyeli a hab­zó italt. Koccintás után isztok, hosszan csókolóztok, majd kiveszed a kezéből a poharat, leteszed a sajátod mellé a pult­ra. Magadhoz öleled, a teste megrezdül, a kanapéra fekteted. Meglazítod az övét, leveszed a blúzát, minden egyes gomb fokozza a vágyat benned. Arra gondolsz, miközben kikapcsolod a melltartóját és lehúzod a cipzárt a nadrágján, hogy édes dolgokat találsz mögötte. Édes és puha dolgokat. Utána már nem emlékszel semmire, fogalmad sincs, hogyan kerül­tök a hálószobába Föld körüli utazásra viszlek, nincs szükségünk térképre, mozdulnunk sem kell. Megmutatom a világot, ahogy én látom. Tekinteted türkiz tengerszem mélyéről veted rám, ajkad a bőrétől meg­fosztott édes gyümölcshús, öled a legmé­lyebb tenger, hasad puha síkság, sóhajod vihart hozó szél Zuhanyzás után visszabújsz hozzá az ágyba, elmeséli, holt tart a könyvben, amit olvas. Az igazán jó alkotások vissza­vonhatatlan hatással vannak az életemre, mondja. Szüntelenül figyeli, ahogy átala­kul minden valami mássá. Kamaszként még tudta, hogy évről évre, sőt hónapról hónapra változik, miközben minden vál­tozatlan marad körülötte, most pedig ő érzi mozdulatlannak magát a száguldó világban. Tudja, hogy a valóság ugyanúgy szól a meg nem történt, mint a megtör­tént dolgokról, nem szépítgeti, teljes­séggel elfogadja. Szerinte a csalódás az álmodozás adója, mégis attól lelkesedik a leginkább, amit még nem kapott meg. Úgy szereted az esőt, mint a kiszikkadt föld, úgy élvezed a napsütést, mint a folyón átkelő csorda, úgy táncolsz a széllel, mint a lehulló falevelek. Hosszan elnyúló fiatal­ságra rendezkedtél be, megfeledkeztél a korodról, végtelen jelenben élsz, a világon mindenre van időd. Naplójába, melyet csak elvétve nyit ki, mintha ritkán lenne joga a benső­séges lelki élethez, leírja, hogy a tiéd az első férfitest, amit fenntartás nél­kül magába fogad. Nem mondja, hogy szeret, nem keresi a szavakat, de néha megengedi, hogy elolvasd, amit le­jegyzett, így tesz vallomást. Precízen adagolja, ünnepélyesen adja át bája és szépsége előre kiszámított porcióit. Este, mielőtt elaludnátok, akkurátu­san igazgatja a párnákat, méltatlan­nak találja, hogy veled ellentétben rossz alvó. Hajnalban olyan vagy, akár a dívák, akik nagy tragédiákban találnak rá ön­magukra. Ébredés után úgy eszmélsz, csupa kín az előtted álló nap, zaklatot­tan lépsz át az éjszakából a reggelbe, mint akit váratlanul ébresztett fel a valóság. Reggel elsorolja, mit kellene meg­javítani a lakásban, mennyire szenved a rosszul záródó ablakon besüvítő hi­degtől, a megsüllyedt bejárati ajtó nyi­korgásától, és halálfélelme van a te­rasz korhadó korlátja miatt. Lerázta a kényszerű kötelességeket, nem aggó­dik másokért, gondolatai nem a család körül forognak. Fest, verset ír, novel­lát olvas, művészi érzékenységével új lehetőségeket nyit meg maga előtt. Ha valakivel gondja adódik, levelet fogal­maz neki, de nem adja fel postán, há­romszor elolvassa, majd elégeti. Nem tudja elmondani, mit érez irántad, leblokkolja a szenvedély, megnémítja. Mások nehezen viselnék, hogy nem beszélsz az érzelmeidről, nekem nincs szükségem a szavaidra, beleszerettem a hallgatásodba. Olyannak fogadsz el, amilyen vagyok, ez a legnagyobb haj­tóerőm. Hagyod, hogy az a férfi legyek, aki lenni akarok, vállalod a kockázatot. Nem sürgetsz, lelkesen támogatsz, ha a nap végére elfáradok, megpihenek ér­deklődésed mohaágyán. Retteg, ha valami nem sikerül el­sőre, ez a legtöbb embert idegesítené, téged megrendít a kiszolgáltatottsága. Még gyermekként elköltözött otthon­ról, ha valahol befogadták, csak akkor volt fedél a feje felett. Felszabadít, hogy bízik benned, melletted nem fél, bátran támaszkodik rád. Mások nem értenék az angolszász akcentusát, hi­szen nem élt külföldön, azt a magya­rázatot, hogy anyatej helyett amerikai tápszert kapott, rajtad kívül senki sem fogadná el. Felvidít, hogy a közmondásokat ös­­­szekevered, noteszomba lefirkantom, időnként hangosan felolvasom, közben sértődötten nézel, aztán együtt neve­tünk. Furcsa kiejtéssel beszélsz, kutyu­­lod a szavakat, intonációd szabályta­lansága szórakoztató. Körbenézel a világban, és azt látod, a legtöbb ember azzal bajlódik, hogy a szükségleteit kielégítse. Szerinted ez teljesen fölösleges. Az értelmet­len nyüzsgés közepette néha azon kapjátok magatokat, hogy félénken, szinte titokban néztek egymásra, mintha árulók lennétek, akik arra tö­rekszenek, hogy ezt az egész gyötrő­dést múlhatatlanná tegyék, ahelyett, hogy hagynák, minél gyorsabban vé­get érjen. Belátom, igazuk van. Amikor meg­érkezem hozzád, lelassul minden kö­rülöttem, mintha az időt leszedálták volna. Megnyugszom, lemondok vala­mennyi világi értékről, felszabadulok. Kizárólag egyetlen helyen vagyok erre képes. Nálad. : M J 3 | •ü Sugondese Mióta nem esett. Az idegek pattognak, vizet vesztő farostok. Cserjék meddig. A sótavakig lát a szem, azon túl csak délibábok. Sugondese hallgatag földje. Az aszály birodalmát körbekerítette a zsongó burján. Az aszály birodalma a centrum, a kopárok mértéktartósága ad értelmet a körülötte pazarló dzsungel hedonizmusának, ami magáról vijjog, makog, csirog és hörög, Sugondese földje hallgat magáról. Kiszáradt cserjék pufferzónája, amin túl a felhők sem merészkednek Mert ha mégis, felázna a repedezett föld, a szárazságtól ropogó szijács elhallgatna, a sótavak ignoranciája felhígulna, a vízzel takarékos hüllők rögvest verítékezni kezdenének, és a tukánok elhagynák lombjaikat, hogy felfedezzék a dűnéket, a némaság kérge felpuhulna, és a délibábok mögött erősödne a kántálás, aláásva önmaga törekvéseit Sugondese nuts, Sugondese nuts, nuts, Sugondese nuts, a szárazság csendinstallációi felszámolják önmaguk, Sugondese, Sugondese nuts

Next