Népszava, 2023. november (150. évfolyam, 255-279. szám)

2023-11-10 / 262. szám

2023. november 10., péntek Nyitott mondat A NÉPSZAVA irodalmi melléklete Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 150. évfordulója alkalmából november 17-én jelenik meg a huszonhárom kortárs ma­gyar szerző kerületfejezetét egybefoglaló, Budapest Nagyregény című kötet. Az egy­éves munkafolyamatot irányító Péczely Dóra irodalmi szerkesztővel és Tasnádi István drámaíróval, forgatókönyvíróval, rendezővel a fővárosról és a könyv létrejöt­téről beszélgettünk. RÁCZI­ PÉTER Hogy látják, melyek a legnépszerűbb helyek a fővárosunkban a külföldiek számára? Péczely Dóra: A gyermekeim révén gyak­ran fordulnak meg külföldi fiatalok nálunk, így elsősorban a 30 év alattiak korosztályára van rálátásom e tekintetben, és ők egyértelműen a Nagymező utca és környékének bulinegyedét és a leghíresebb épületeinket látogatják. Hogy mi­ként vált Budapest a külföldiek legény- és lány­búcsújának színhelyévé, azt hiszem, nagyon jó regénytéma lehetne. Ám aki ennél többre vágyik, az elképesztő sokszínűséggel találkozik, már maga a folyóval szétválasztott két világ is ilyen, ami nekünk hétköznapi tapasztalat. Tasnádi István: Én a középgenerációs tu­ristákról számolhatok be, akik netes guide-ok alapján tájékozódnak, és tömegesen keresik fel a Fővám téri Központi Vásárcsarnokot. Elképesz­tő turistacélpont lett, míg nekünk annak idején, gyerekkoromban látványosság helyett pusztán az egyik piac volt a Lehel és a Bosnyák téri mel­lett. Nemcsak a turisztikai ajánlókba került be felkapott helyként, de a Budapest Nagyregény anyaggyűjtése során is felmerült témaként­­ az épületig alagút vezetett a Duna-partról, azon keresztül hordták fel a hajókon érkező árut. És bármennyire is napi tapasztalat, ahogy az ember átvillamosozik a Szabadság hídon, észak felé pil­lantva a Duna kanyarulatának látványa a város két részével, valóban nem semmi! Büszkén mu­tatnám magam is a turistáknak. P. D.: Máshol is akad főváros, amit folyó szel ketté, de a budapesti Dunához képest Párizs Szaj­nája jóval szerényebb, ahogy Berlin Spreeje is... T. I.: Amit nem is használnak ki az ott lakók. A Duna valóban gyönyörű, monumentális fo­lyó, még félig kiszáradt állapotában is. P. D.: Ne felejtsük ki a fürdőket sem, ame­lyek szintén a turisták látnivalólistáján sze­repelnek: a Széchenyi, a Gellért és a Rudas! Ahogy ma már rendkívüli vonzerővel bírnak az itt rendezett nemzetközi képzőművészeti kiállítások is. - Gyerekként mi volt az önök számára a Budapest-élmény?Mi most? T. I.: Budapesten születtem, angyalföl­di gyerek vagyok, és azóta is itt élek - ez bele is íródott a műveimbe, elsősorban az ifjúsági regényeimbe. A kőmajmok házában kifejezet­ten a városi élet változását követtem nyomon, szinte tételesen, az apa-fiú történet két idősík­ján, a '80-as és 2000-es években. Tényleg sok minden változott, lecserélődött az autópark, megnőtt a forgalom, nekünk még a vonalas te­lefon - még ha iker is volt - nagy dolognak szá­mított. Ma már sokan azt sem tudják, mi az az ikervonalas telefon... Ha elmentünk otthonról, és sötétedésre értünk haza, a köztes időben a szülők nem tudták, merre csatangolunk. Ma bármikor ránk írhatnak egy SMS-t... Ég és föld a különbség! Ám a mentalitás tulajdonkép­pen nem sokat változott abban a tekintetben, ahogy éljük az életünket, kereséssel, vágyaktól hajtva. A közösségi terek azonban hihetetlenül átalakultak: azokon a grundokon, ahol felnőt­tünk, és mindig tömegek voltak, most­­ hiába vannak térkövezve, játszótérrel a közepükön - kevesen jönnek össze. Szemben a virtuális terekkel­ - ez óriási különbség, a kommuniká­ció tereinek átrendeződése a várost is átalakít­ja bizonyos szempontból. Ám a kifejezetten a találkozásra termett helyek ma is sűrűek: pél­dául a bulinegyed és a színházak környéke. Jó megélni, amikor látod a családokat színházhoz öltözve a Nagymező utcában, a Madách és a Vörösmarty téren... P. D.: ...vagy Újpesten a Pintér Béla és Tár­sulata előadására tartva. Amely városrész, szá­momra, gyöngyösi születésűként, a mai napig ismeretlen vidék. Gyerekkoromban nyilván felutaztunk állatkertbe, színházba, de azért a távolság 80 kilométernél sokkal többnek tűnt. Aztán a rendszerváltás előtt már tüntetésekre, később a Fekete Lyukba, a Tilos az Á...-ba jár­tam fel­­ és úgy éreztem, hazaérkeztem. Éppen 30 éve költöztem Budapestre, és a jövőm alapvetően mindig is kulturális színtérként és a szabadság vámjaként volt meghatározó számomra. Bár a kis- és nagyobb városokban sem szenved­tem kulturális éhségtől, de azért Budapesten egy este alsó hangon 10 programból lehetett már akkoriban is választani. Ez azért újdonság volt, ahogy Pest és Buda szétválasztása is a mai napig - én korábban nem így gondolkodtam a városról. - Az olvasmányaik révén milyen irodalmi Budapest-kép volt meghatározó az önök szá­mára? T. I.: Krúdytól az Ady Endre éjszakái, Kosz­tolányi Esti Kornél­ vagy Karinthy történetei alapján az egyetemista éveim elején végigjár­tam a könyvekben olvasott anekdoták helyszí­neit. A kávéházakat is, persze, megpróbáltam én is az egyikben íróhelyet kialakítani, ám ez már nem működött. Pestiként Ottlik Budá­ja annyira nem hatott rám, akkor már inkább az Iskola a határonból a Lukács fürdő - mi is jártunk oda, és imádtam, ahogy átlelkesítette. Az nekem nem csak egy fürdő, inkább egy iro­dalmi-forgatási helyszín a képzelet színpadán, ahol Medve vagy Bébé bármikor odakönyököl­het a korlátra. Ez nem fellengzősség részemről, hiszen a valóságunk része már nagyon régóta, és ennek a konkrét helyszínnek és történetnek ereje van. P. D.: Nekem a nyugatosok és a kávéházak jelentették ugyanezt. Amikor újranyílt a Cent­­rál, egyenesen rohantam oda! Később Szálinger Balázzsal, amikor írta A sík című eposzát, oda ül­tünk be dolgozni a szerkesztés idejére, és vettük végig hexameterről hexameterre­­ egy zalai és egy hevesi, vagyis mi magunk teremtettük meg a kávéházak irodalmi ethoszát. Amikor pedig a bu­dai oldalon újranyílt a Hadik, még a Centrálnál is jobban meghatározta, hová üljünk be, hol legyen a találkozóhelyünk. A hely szelleméhez tartozott, hogy szinte magunk előtt láttuk, ahogy Karinthy és Böhm Aranka napi szinten egymásnak esik va­lami nőügy miatt.­ A kávéházakban épp azt tesszük ma is, mint a századfordulón élők - a telefonnyomkodást leszámítva -: beszélgetünk, utánabámulunk a villamosoknak. És akkor még a New Yorkot nem is említettem, amiből szintén sikerült világszen­zációs turistamágnest csinálni... - Mik voltak a reakcióik, amikor felkérést kaptak a Budapest Nagyregény projektbeli részvételre? T. I.: Engem először valójában egy kerület­fejezet megírására kértek fel, de kiderült, sokkal több hasznomat vennék, ha a részek összetűzé­sében segítenék az íróknak, dramaturgként, hogy tényleg ne egy antológia szülessen, hogy miként induljunk el a regényesítés felé. Mivel ilyet még nem csináltam, ennyi emberrel, főleg prózaírókkal meg pláne nem, lelkesítően hatott rám mindez az elején. Elég meredeknek látszott, kihívásnak - számomra ez tűnt fontosnak! P. D.: Korábban jóval több szerzővel is dol­goztam egy-egy antológia összeállításánál, így e téren a szépirodalmi szerkesztők közül az egyik legnagyobb tapasztalattal rendelkezem, ám ez a feladat azért más volt. Akárhány antológiát kita­lálhatok még, gondoltam, de Budapest Nagyre­gény csak egyszer van az ember életében - erre nem lehetett nemet mondani! Mennyiben tér el végül is a korábban kép­­zelttől a végeredmény? T. I.: A koncepció időközben nem változott végig igyekeztünk ehhez tartani magunkat­­ és a szerzőket is. Azt kezdettől fogva tudtuk, ez nem egy klasszikus nagyregény lesz, nem egy főhős vagy család köré épül, a 150 éves időtartam miatt sokkal rugalmasabb lesz a szerkezete, tulajdon­képpen szabad a pálya a szerzőknek. Az elbeszé­lésük jelenideje mellé csupán egy múltbeli szálat kértünk, és ezt be is tartották. Ami a közös tör­ténet kialakítását, a közös gondolkodást, a mel­lékszereplők és motívumok átvételét illeti, nagy szórást mutatott a társaság. Sokan vették a lapot, nyitottan álltak hozzá, de volt, aki elzárkózott ez elől, a közös játék így csak részben valósult meg. Ugyanakkor egyáltalán nem baj, hogy ennyiféle írói habitus, stílus, műfaj, hangvétel, elbeszélői mód megjelenik a szövegekben - ahogy vannak egymással szellemesen, ironikusan, elegánsan párbeszédbe lépő szövegek, úgy akadnak zár­­ványszerűbbek is, amelyek nem olyan látványo­san kapcsolódnak a többihez. Milyen olvasási stratégiát ajánlanak a könyvhöz? P. D.: A szerzői-szerkesztői csapat közös gondolkodása a fővárosról és a regényről nyil­ván tetten érhető, ahogy az az eljárás is, ahogy a mű megszületett: ahogyan a Duna esetében elődeink, mi is igyekeztünk mederben tartani az alkotói folyamatokat. Mindegy, hogy valaki a saját kerületével, a kedvenc szerzőjével, a neki legszimpatikusabb című művel kezdi az olvasást, vagy hogy komolyan veszi-e az általunk koncep­cionálisan, a sorrendiség által meghatározott ívét a regénynek - az a legfontosabb, hogy ugyanazzal a nyitottsághoz álljon hozzá, ahogy a saját Buda­­pest-érzékelése is működik. +1 KÉRDÉS Ha nem is 150 év múlva, de mondjuk 50 év el­teltével milyen Budapestet szeretnének az utó­dokra hagyni? T. L: Nehéz úgy megfogalmazni, hogy ne pusz­tán a nosztalgia szóljon belőlem, mert legszíve­sebben azt mondán: maradjon sok minden így, ahogy most van. A 47-es és 49-es villamoscsotro­gányok akkor is a Szabadság hídon vánszorogja­nak; olyan jó, hogy vannak­­­ az Árpád hídnál, ahol felnőttem, már rég nincs a 33-as. Futurisztikus vízióm nincs a városról, mesterséges beavatkozás nélkül, organikusan alakuljon, ha lehet, továbbra is, de hírmondónak ne csak az Operaház, a Hadik, a New York maradjon; ne borítsák el a foghíjtel­kek és azokra felhúzott üveg-acél irodaházak... P. D.: Maradjon élő, és legyen zöldebb! Engem nem zavar, amikor egy parkba új kulturális intéz­mény kerül, ha az épület csoda szép, és száz új fát telepítenek köré... T. I.: Lehessen ismét fürdeni a Dunában a Ró­mainál... P. D.: ...és maradjon a legvonzóbb fővárosok egyike! J l/Simá I [{ <>>­i­<n­f­i/if 5jP»fijpFriiiHI íklTysTuÉK :!:V,U­ ÍÉ^ irod^PN’avéhái és szorateozókJ­ ­=1Pí [UNK]s un •Ö o

Next