Népszava, 2023. november (150. évfolyam, 255-279. szám)
2023-11-04 / 257. szám
Közel-Kelet -1956 SZÉP SZÓ 15 FOLYTATÁS AZ ELŐZŐ OLDALRÓL Az a szent küzdelem, amely ezért a földért folyik, a vallási vezetők kifejezésével élve a szükségszerűség és nem a szabad választás dzsihádja. Ennek a harcnak az anyagi és minden egyéb formában történő támogatása az iszlám világ egésze számára kötelező, s a Hamász magára hagyása kimerítené az iszlám szellemiségével való konfrontálódást. Ebben a szent háborúban minden megengedett: a megszállókat, akik saját magukat és tulajdonukat tették ki a pusztulásnak, akár gyermekeik meggyilkolása árán is ki kell űzni egész Palesztina földjéről. Mint láttuk, ehhez elfogadott és „szentesített” eszköz az öngyilkosság, de akár még a muszlim harcosok megölése is megengedett, ha a megszálló hadsereg élő pajzsként használja fel őket. Vagyis a Hamász valamennyi elborzasztó cselekedete mélyen benne gyökerezik a klasszikus iszlám szellemiségében. Vagy pontosabban fogalmazva, a Hamász eszmeisége ennek a hagyománynak egy lehetséges és „konzekvens” értelmezése, amelynek más, ezt cáfoló interpretációk és narratívák legfeljebb csak ellentmondanak, de amelyek ez utóbbit képtelenek semlegesíteni. A Hamász és minden más fundamentalista iszlám irányzat önfelfogása szerint súlyos hitehagyásnak minősülne Izrael létjogosultságának elismerése. Minden békemegállapodás csak időleges lehet, tartós békét és racionális megállapodást legfeljebb a vallási keretek, a tanítás és a hagyomány megtagadásával, vagyis hitehagyással lehetne elérni, ami az igazhitű számára elképzelhetetlen és felfoghatatlan. A Hamász tehát továbbra is számíthat az iszlám világpolitikai, pénzügyi, erkölcsi, fegyverkezési és propagandisztikus támogatására, mivel ideológiája széles körben vonzó a hagyományos muszlim világ számára, amely mint ismeretes elsősorban nem nemzetben, hanem az ummában, a muszlimok határokon túl nyúló közösségében gondolkodik. A fenti tényeket a nyugati politikai döntéshozóknak messzemenően figyelembe kell(ene) venniük, mind a közel-keleti, mind a nyugat-európai politikájuk kialakítása során. Mindennek a nyugati gondolkodás paradigmaváltásához kellene vezetnie, minthogy a fenti ismeretek hiányában minden racionális, észszerű, előremutató és a kölcsönösség elvén nyugvó megoldási szándék, továbbá valamennyi, a zsidó-keresztény hagyományból és a jogállamiság klasszikus liberális tanításából eredő jogszerű és humanista indíttatás, valamint minden felvilágosult aufklérista remény, amely a vallásokra vagy mint nem létező, de legalábbis mint kihalófélben lévő jelenségekre tekint, s ennek megfelelően azokat megkerülhető és/vagy idejétmúlt, lényegtelen tényezőknek gondolja, esetleg úgy véli, hogy minden vallás a szeretetről, a békéről és az emberiség családjának nagy testvériségéről szól, s ahol nem számolnak az emberben működő irracionális igényekkel és motivációkkal - mindez előre kiszámítható módon csak további és egyre súlyosabb tragédiákat okozhat. Vagyis a Hamász tekintetében semmiféle józan, mindkét fél számára kielégítő kompromisszummal nem érdemes számolni, továbbá azzal sem, hogy okos és bölcs politikával, anyagi és egyéb kecsegtető előnyök, különféle gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi megállapodások biztosításával elérhető a szervezet elszigetelése az igazhitű muszlim világ többi részétől. Nem először mondom, s tartok attól, nem is utoljára: vallási-hitbéli kérdésekben nincs lehetőség a józan kompromisszumokra, kiváltképp ott, ahol a társadalmi lét minden elemét vallási tételek és tanítások határozzák meg, ahol a politikai hatalom transzcendens legitimáció után kutakodik, ahol nem valósult vagy ab ovo nem valósulhat meg állam és egyház elválasztása, ahol az egyházak és felekezetek közjogi tényezőkként kívánnak jelen lenni, s ahol a szent ügyeket a fundamentalista elkötelezettség a fegyverek meggyőző erejével törekszik nyomatékosítani, bár 1956-ban Mohay Tamás még csak hétéves volt, de ennek dacára szemtanúja lehetett az októberi és a novemberi eseményeknek is. - Ennek az volt az oka, hogy mi Óbuda peremén laktunk, de Pestre jártam a Balettintézetbe, és mivel nem volt tudomásunk sem arról, hogy október 23- án tüntetések lesznek, sem arról, hogy a ruszkik visszatérnek, és november 4-én megtámadják Budapestet, én mindkét alkalommal rendes nebulóhoz méltóan elmentem a balettórára, de végül a nagyméternél kellett meghúznom magamat, pontosabban a pincéjében, mert ő nem messze, a Mária utca 34.-ben lakott. Másnap értem jött a faterom meg a barátja, és együtt mentünk haza, de közben mindent alaposan megnéztünk, a fater pedig sok mindent lefényképezett, mert nagy hobbija volt a fotózás. Gyerekként megdöbbentett az elképesztő felfordulás, a sok rom és szemét. A kiégett villamosok, a felfordított autóbarikádok, de leginkább azt tűnt fel nekem, hogy bár a boltok kirakatüvegei kitörtek a harcok során, az árukhoz nem nyúlt senki. A kirakati bábuk mind felöltöztetve mosolyogtak ránk - meséli meglepő pontossággal Tamás. A nagymama lakását már az „első balhé” alatt találat érte, de részben még lakható volt, a második belövés azonban már teljesen tönkretette. - Tehát november 4-én négyen húzták el a csíkot Óbudára: faterem és a haverja, akik értem jöttek, a fedél nélkül maradt nagy műterem és én. Na, akkor már zűrös volt közlekedni a városban, mert mindenki és mindenre lőtt. Kapualjról kapualjra haladtunk a Dunáig, de a Margit hídon nem mehettünk át, mert mindkét végén ruszki tankok állták el az utat. Mint az első alkalommal, ismét a Lánchídon kellett átsietnünk, amelyet a Nemzetőrség fegyveresei védtek, majd keresztanyámhoz vettük az irányt, Pasarét felé. A Szépvölgyi útig szerencsésen el is jutottunk, de utána már állt a bál a Schmidt-kastély ostroma miatt. Végül csak este tíz óra körül értünk haza, pedig reggel indultunk el teszi hozzá Tamás. Óbuda peremén, a Hármashatár-hegy oldalában, ahol laktak, ott ők, a suhancok voltak az urak, és sokat csavarogtak, mert kíváncsiak voltak mindenre, és élvezték a váratlan iskolai vakációt, amit igyekeztek balhékkal tarkítani! Például a meredek útra szappant öntöttünk, hogy a ruszki tankok ne tudjanak felmenni a domboldalon, így én is kis forradalmár lettem - mondja kacagva. - Ezt az ötletet még a Fő utcán láttam, onnan vettem. Bandi bátyám azonban egyszer pórul járt, mert egy eltévedt golyó eltalálta a lábát, igaz, viszonylag szerencsésen, mert átment rajta, csontot nem ért, de ezután már visszafogottabb lett a csapatunk... - mereng el gyermekkori emlékein Tamás. Minderről édesapja, Mohay Jenő fotói is tanúskodnak, igaz, jelentős részük az idők folyamán elkallódott, de ami megmaradt, örök emlék a családjuknak, és most már mindenkinek, aki ezeket a sorokat olvassa. Csiszár Feri bácsi, az egykori lakatos, brigádvezető életveszélyes történetet elevenít fel: - Az előttem álló szőke nőt lelőtték, azonnal kiesett a sorból! Kész! Úgy megrémültem, hogy hanyatt-homlok nekiiramodtam és befutottam az első lakóházba, annak is a pincéjébe. Az erősödő fegyverropogás miatt itt sem éreztem magam biztonságban, ezért kimerészkedtem a kapualjig, majd egy csendesebb pillanatban továbbfutottam egészen a Gyöngyösi utcáig. Feri bácsi 1956-ban 24 éves öregkatona volt. Aznap kellett volna visszatérnie a szabadságából a nagytétényi laktanyába, ezért is emlékszik pontosan erre a napra. 1956. november 4-e volt, amikor a szovjet csapatok visszajöttek. - Kenyérért indultam az Újpesti Áruház melletti pékségbe. Honvédségi ruhában, persze. Útközben rengeteg ruszki katonát láttam. Mindannyian kölnit ittak, amit az áruházból zabráltak. Az egyik meg is szólított, miközben megveregette a vállamat. Gondolom, azt mondhatta, hogy bújjak el, de én nem értettem, és nyugodtan beálltam kenyérért a sorba az utolsó nő mögé, amikor váratlanul lövöldözés kezdődött. Öt magyar zubbonyos katonát láttam összerogyni, és persze a már említett szőke nőt - meséli tovább Feri bácsi. Az ész nélkül rohanó Ferit egy magyar katonatiszt állította meg a Gyöngyösi utcánál. Megnyugtatta a halálra rémült zalai fiút, majd útba igazította. A fiatal katonai távírász a sínek mentén, a vagonok védelmében igyekezett visszafelé a Bán Tibor utca 17.-be, ahol addig a nagynénijénél vendégeskedett. Útközben a sorompónál hatalmas porfelhőt pillantott meg: lisztet lopott a nép, de ő csak szaladt tovább. És hogyan kezdődött egy kisfiú orosz bakákkal való barátkozása? Nos, 1956- ban a tíz és fél éves, élénk eleven fiúcska a Marczibányi téren lakott... A pincébe érve az ajándékot az asztal szélére tettem, majd közöltem anyámmal, hogy az orosz katonák küldték neki. Erre hatalmas pofont kaptam tőle! Jajgatva fogtam a fülem, anyám pedig üvöltve hívta apámat: „Gyurka! Gyurka, gyere gyorsan, a kölyök valami aknát vagy gránátot hozott az oroszoktól!” - idézi fel meghatározó gyermekkori emlékét dr. Papp György főorvos. Családunk a harcokat a többi szomszéddal együtt a pincében igyekezett átvészelni. Lőttek, és mi háborúként éltük meg a csatazajt. Egyik éjszaka szörnyű dörrenésre ébredtünk. Felriadtunk, és bénultan vártuk a következményeket, de szerencsére semmi nem történt. Nekem természetesen nem volt szabad kimennem a kertből, de a szülői tilalmak ebben a korban nem mindig találnak meghallgatásra... Másnap reggel kisurrantam, és a téren csavarogtam, amikor megláttam a tankot. A harckocsi a Marczibányi tér híres Lövöldéje előtt állt, és ő produkálta a közeli lövést. Az Aranka utca tetején lévő József főhercegi palota díszgömbjét találta el, majd a maga részéről befejezettnek tekintette a „szuezi harci cselekményeket” - meséli derűsen a főorvos. Amikor másodszor is elment mellettük, ellenállhatatlan érzés kerítette hatalmába. Tudatosult benne, hogy egyetlen dolog nem történhet meg vele: nem lehetséges, hogy ne másszon be ebbe a fantasztikusnak tűnő szerkezetbe, mert látni akarta, hogy milyen belül! Miután oroszul nem tudtam, a jól ismert módszerhez folyamodtam, vagyis odaléptem a barátságosabbnak tűnő katonához, és először magamra mutattam, majd a tankra. Bukómozdulattal értésre adtam, hogy a tetőn lévő nyíláson át bemennék. Elképedve nézett rám, majd a társára, valószínűleg meglepte a kérésem. Mivel nem volt nálam benzines üveg, és nem látszottam vérszomjasnak sem, a másik katona vállat vont. „Ha ez egy ilyen hülye gyerek, hadd nézze meg” - gondolhatta magában. Először a barátságosabb katona mászott be, én utána, a másik is fellépett a tankra, de ott maradt. Szűk helyre kerültem, nagy nehezen elhelyezkedtem a katona mellett. Ezután megmutatta a különböző fogantyúk, kapcsolók működését. Felgyújtotta a villanyt, megmozgatta a lövegtornyot, beindította a motort. Kimondhatatlanul élveztem. Lőni persze nem lőttünk, hála istennek, de én, a kis Papp Gyuri egy igazi tankban ülhettem! Ilyenkor, ha visszaemlékszem rá, most is libabőrös leszek az izgalomtól - mereng el a történelmi emlékemn Papp doktor. Egy idő után megunta a szűk teret, és kézjelekkel mutatta, hogy köszöni, kimenne. A másik katona szólt valamit oroszul a társának, aki kezével a várakozás jelét mutatta, és elkezdett hátul matatni. Kis idő múlva előkerült egy zöldesszürke zacskó. Akkoriban ilyenekbe csomagoltak a boltokban a lókolbásztól a cipőig mindent. Nos, egy ilyen papírzacskót adott nekem, és egy szót útmutatásul: mama! A pesti srácok mesélik Mohay Jenő fotója a fedél nélkül maradt nagymama szétlőtt, Mária utcai lakásáról ERDÉLYIÉ. PÉTER Kiégett villamosok 1956 őszén a Rákóczi téren. Zűrös volt a közlekedés a városban ossz< o öO FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON -