Népszava, 2023. december (150. évfolyam, 280-303. szám)

2023-12-08 / 286. szám

2 Nyitott mondat Marosvölgyi Szilvia Terhelés ajnalban futni indul, a közeli padon hajléktalan alszik, ugyanúgy, ugyanott, mint tegnap. Mozdu­latlan. Talán meghalt, gondolja magában. Ha így lenne, tényleg elveszett minden, ebben a városban, ebben a kurva életben is. Megtorpan, visszafordul. Látni akarja, hogy megtévesztette a látvány. Mire odaér, a test megmozdul. Ő megkönnyebbül, nem tesz semmit, mit tehetne egyáltalán? Továbbfut. Az ember, aki bódultan a padon ébredt, soha nem fogja megtudni, hogy egy ötvenes, elvált közgazdász hat percig aggódott érte. Fehér pólóján átüt az izzadság, végtagjai összhangban mozognak. Okosórájára üzenet érkezik, terhelés, mínusz százezer, elérhető egyenleg hetvenötezer-kétszáz forint. Közlemény: Gyerektartás. Szinte hallja az anyja hangját, ahogy azt mondja: Ne vedd el ezt a nőt, meg fogod bánni! Lába szaporábban érinti a talajt, karja gyorsabban mozog, rohan gondolatai után vagy emlékei elől. A rózsalugashoz érve lassít, már csak kocog, végül megáll. Japán turista közeli képeket készít a virágokról, térdel a bo­kor tövében, behajol a szúrós ágak közé, elmélyülten keresi a legjobb beállítást. A férfi irigykedve nézi, pedig nem tud róla semmit. Elég, amit lát. Eszébe jut az apja, amikor azt mondta, Nyugatra kell menni dolgozni, ha itt maradsz, fiam, meg fogod bánni. Az ötvenes férfi homlokáról folyik a verejték, és a szür­kére festett padra cseppen. Mélyen a száraz deszkába vésve felirat, Eszti és Ákos 1999. Mosolyog, miközben nyújtja láb­izmait. Azon tűnődik, mit csinált abban az évben. Felvette első lakáshitelét, amit húsz évre adott a bank, huszonöt lett belőle. Barátja figyelmeztette: ha devizahitelt veszel fel, meg fogod bánni. Okosórája jelez, terhelés mínusz hetvenezer, elérhető egyenleg ötezer-kétszáz. Közlemény: Hiteltörlesztés. Pén­tek van, gyereke hétfő reggelig vele lesz. Homlokát pólójába törli, majd visszasétál autójához. Kilenckor becsatlakozik a céges traumaszakkörbe, így hívja a meetingeket. Bízik benne, hogy az unalom nem lát­szik arcán. Bámulja a padlót, hangyák morzsadarabokat szállítanak, a parketta réseibe. Eddig azt gondolta, egyedül él. A főbérlő levelére kattint. Tízezerrel megemeli az albér­let árát, jó hírként közli, csak a következő hónaptól. Eszébe jut, hogy a számlákat nem utalta el. A megbeszélésnek vége, kolléganője üzenetet küld, kéri, találkozzanak este. A férfit nyomasztja a felületes viszony terhe. Most nem jó, ennyit ír válaszul. Megnyitja félbehagyott munkáját, dolgozik tovább. A másfél szobás, zöldövezeti lakás csendes, a billentyűzet kopogásán kívül semmi nem hallható. A konyhapulton meg­bontott mentesvíz, másfeles zsírtartalmú tej. A hűtőben fonnyadt héjú alma és egymásra pakolt műanyag dobozok. Az anyja kötelességének érzi, hogy elvált fiának vasárna­ponként ebédet főzzön. Rendet is rak, és minden alkalom­mal felszólítja: Keress végre egy rendes nőt, ha egyedül ma­radsz, meg fogod bánni. Elmenti az adatokat, nem dolgozik tovább. Megnyitja a negyvenen túliak közös revüszínházát, így hívja a társke­resőt. Nagyjából húsz percig olvassa az egyforma mondato­kat, a különböző szempárok képei alatt. Végül úgy dönt, ma nem keresgél tovább. Könyvei közt gyűrött boríték, készpénz van benne. Hoz­zátenni nem tud, csak elvenni belőle. Lánya üzenetben jelzi, hat körül érkezik. A férfi iszik egy kávét, közben vegán receptet keres telefonján. Kinézi a legegyszerűbbet. Gyereke két hete nem eszik állati fe­hérjét, de glutént már igen. Elmenti a receptet, majd el­indul otthonról. Felvillan a benzinmutató lámpa, pontosan ötezerért tan­kol. Kártyával fizet, érkezik az üzenet, terhelés mínusz öt­ezer, elérhető egyenleg kétszáz forint. Diszkontáruházban élelmiszert vásárol, saját ízlését az akciós árukhoz formálta. A gyűrött borítékból fizet. Betér a postára, kezében három csekk. Körülötte idős emberek, lassan halad a sor. Türelmesen várakozik, nem tehet mást. Egyáltalán mit tehetne másként? Nem tudja a választ. Ami biztos, több a terhelés, mint a jóváírás. Az abla­kok mögött nők ülnek, kötelező kérdéseiket monoton hang­súllyal teszik fel. Végre ő következik, benyújtja a csekkeket, a hölgy összeadja. Készpénz vagy kártya? Készpénz, feleli a férfi. A monoton hang búcsúzóul aj­ánlatot tesz: Vegyen ked­vező kamatú Posta Kincstári Takarékjegyet, ne hagyja ki, mert később meg fogja bánni! Filotás Karina Versek a Budapest-ciklusból Főnix Felnövés, magányba öregedés. Örök asszony. Lánchíd, nagy beszélgetések a Duna-parton. Mélyen beszívott hideg levegő egy téli éjszakán. Megfestett házfalak, körutas társaság. Magadra találás. Ez a város idősen fiatal. Izgalmas útszélek kóborlása. Lehetőség. Pezsgés, benne feloldódás. Papiros kávék a villamoson, karácsonyra hajló szívek a mozgólépcsőn. Felfelé kapaszkodó le nem maradás. Találkozások, kézfogások, egyedüllétből gyakorlás a társaságra. Karinthy, Arany és Mikszáth köhög rád az utcasarkon. A téglába épített irodalom olvasni tanít. Itt ember lehetsz. Művelt idegen. Kortárs bevándorló, aki kifelé fordítja a sátrát. Még rájönnek, hogy vidéki vagy. A Hadikba költözöl, teát kérsz kávé után. A sáladra csavarodik az őszi Buda. A másik oldal tavasz, a Margit-sziget mindig nyár. Úgyis tél lesz minden része majd lassan. Anyád helyett lesz anyád a város. Minden meghibásodott iránytű valahogy ide vezet. Megbolondít a sötétben, nappal ápolja a fájós fejed. Utcákat ad, meg­talált jegyet. A sosem cserélt emléktáblánál a történelem odaint. Szép napunk van a feltámadásra! Mert ilyen ez itt. Főnixlelkű, részeges kép. Felsegít, de egyedül hagy a gangon. Másnap ugyanúgy kinyitnak a kávéházak. fii Anamnézis Egy irdatlan madár felfigyelt, ahogy egyedül ülök a sziklás tengerparton, irányban távoli hazám felé. Fenyegetően vijjogott, mintha csak területét, vagy fiókákkal teli fészkét féltené. Erősen sérelmeztem, hogy ellenségnek vél, hiszen nálam ártalmatlanabb teremtmény akkor ott aligha létezett. Történt egyszer (nem is olyan régen), egy férfi felmászott a Szabadság híd tetejére, a turul hátára ült, felgyújtotta, és a Dunába vetette magát. Íme, egy igaz hazafi! - rikoltotta a bronztetem, majd mélyen magába szállt. Benyó Tamás Kávéházi anekdota Egész kényelmes ez itt. Az asztalok mellett szorosan tapadást keresnek a kitalált életérzések. Nem vegyülnek. Az arca állásinterjús ingfehér. Dobol, szuszog, matat, üvölt benne minden. A lenyugvó nap még belehajt a kopott ablakkeretbe. Magával sodorja a tekintetét. Kávépára mögé rejti, hogy a sok valaki között senki. Hagyja, hadd nyomja el a darált kávé hangja a lábdobogást. Magába tölti az ott lévőket. Hosszasan kavargatja. Amaz könyökölt magányában töltőtollal ír. Modern reneszánsz. Fel is veszi a gerinchajlását Egy férfi a műpálmák mellett szivart kutat. Az ő ujja is a levegő köré görbül. Ők a szomszéd asztalnál éppen körbekóricálják azt, hogy lehet. Nézi őket, mint egy filmet, amiről nem beszél a barátoknak. Helyette azt hazudja, könyvtárban volt. Az nem szép, nem puha. De legalább felnőtt. A pulthoz lépnek, egy karamelles latte lesz. Kikérő is egy ilyet. A Szarvasiban főzött őrölt a virágos csészében jobban hazavitte. Itt nincs senkinek saját bőre, ennyi arc már nem fér az övére. Gyorsan firkált cetlivel visszaviszi a kávécsodát a pulthoz. „Keserű” - olvassák. Kertkapuzárási pánik Sarokcsiszolt alakok közé préselem magam a négyhaton. Ilyen az, ha a megemésztetlen unalmat tömegközi univerzumra cseréljük. Kihagyhatóan maradandó élmény. Kilencvenfokos könyökkel a bordáim közé vágnak. Szerencsére nem sérül semmilyen szerv, úgyis csak élettelen pillangók és hullámok szorultak a gyomrom és a tüdőm közötti részbe. Nem zavarnak már a csavarodásban. Mintha egy közös alakká íródnánk így együtt, koncerthangulatunk égbe emelt kezekre emlékeztet. Túlharsogunk, kapaszkodunk. Ki a Rákóczi térig létezik velünk, ki pedig még úgy bő ötven évre. A továbbutazókkal lehet, hogy házat veszünk vidéken. Az anyóst nem, de a főztjét nagyon szeretjük. Örökbe fogadjuk az iskolába induló, kis ülőhelyre préselődött szőke gyerekeket. Majd szigorúak leszünk velük, de közben szeretettel leszünk szigorúak, mert valahol belül nekünk is fáj még. Megnőnek, és olyanok lesznek, mint az ajtó mellett egymás nyakába kapaszkodó tinik. Szöknek, visszabeszélnek, ölelnek. Mi szeretünk, azt jól csináljuk. Aztán majd ők is babakocsit tolnak, mint a négyszemélyes ülések mellett az anyukák közben helyet kérnek a karrierlétrán. Reménykedünk majd, hogy tudnak még mászni. Aztán zsémbesen veszekszünk a mai fiatalokkal, mert itt még van lehetőség ülőhelyet kapni. Kint ilyen már nincs. Beüt majd a kertkapuzásári pánik, mert a szomszéd veteményese mindig szebb lesz. Mi pedig csak neonszínre akarjuk festeni a hajunk és borozni járunk majd a Szabadság híd lábához koncert után. A járókereteket és a botokat a Dunába dobjuk. A fodrozódásban egymásra hasonlítunk. A végén pedig csak annyi marad, hogy végállomás, le kell szállni. lPü2*o|1;Я

Next