Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-08 / 6. szám

10 I ______________________________________________VÉLEMÉNY Messze van Helsinki HOZOTT ANYAGBÓL és évszázaddal ezelőtt, 1972 végén alakult át az Európai Együttműködési Értekezlet állandóan működő szerve­zetté (EBESZ). Nem kellett több, mint három év, hogy az euró­pai országok vezetői 1975-ben ös­­­szegyűljenek Helsinkiben, és aláír­ják azt a jegyzőkönyvet, amelyben megfogalmazták az együttműködés követelményeit, és amely a külön­böző szocialista országok demokra­tikus ellenzékének elnyomó kormá­nyaikkal szemben megfogalmazott követeléseit új, nemzetközileg is el­ismert, megerősített alapra helyez­te. Az ellenzéki mozgalmaknak - köztük a Kis János, Kőszeg Ferenc, Solt Ottilia, Nagy András, Haraszti Miklós által fémjelzett magyar de­mokratikus ellenzéknek - a saját kormányuk által is aláírt helsinki záróokmány harmadik kosarában szereplő emberi jogok és szabadság­­jogok követelése új és hatásos jog­alapot adott a küzdelemhez. Fél évszázada a hetente­­ az eny­hülés­­ szellemisége, a hideghábo­rútól való távolodás, amit a fegy­verzetkorlátozó megállapodások kereteztek, lehetőséget kínált a szocialista országok diktatúráinak, hogy - úgymond - emberi arcukat mutassák. Ez a magyarországi el­lenzéki mozgalmak számára nagy­szerű kiindulópontot kínált. Ekkor még magától értetődő volt, hogy az emberi jogok, köztük a határok át­lépése, a menekülés, a szabad köl­tözés korlátozásával Nyugat-Eu­­rópában nem lehet népszerűséget szerezni, hiába áramlottak Német­országba a törökök, Franciaország­ba az arabok. Harminc évvel a II. világháború után a határok átjárha­tósága, a keleti despoták uralma alól menekülők útjának biztosítása tűnt az egyik fontos követelésnek, amit nyilván a nyugat-európai munka­erőhiány is motivált. Fél évszázaddal a helsinki érte­kezlet után Európa arculata meg­változott. Szemben a hetvenes évek brezsnyevi Szovjetuniójával, a mai Oroszország visszatért a kardcsör­tető sztálini világhoz, amelyik a Mol­­otov-Ribbentrop-paktum árnyéká­ban, a náci Németországnak vetve a vállát, háborús agresszorként is fi­togtatta az erejét. Brezsnyev rövid ideig (az 1979-es afganisztáni be­vonulásig) tartó békülékenységét a vietnámi háborúban elszenvedett amerikai kudarc inspirálta. Azt re­mélte, hogy végleg elismertetheti az európai területek (a balti orszá­gok, lengyel és román területek) be­kebelezését, sikereket mutathat fel az űrversenyben (ld. az Apollo és a A 2008-as pénzügyi világválság nyomán nyílttá vált orosz pan­gás, a gazda­sági hanyat­lás hatására döntött úgy Putyin, hogy hozzákezd az Európai Unió fellazí­tásához. Szojuz űrhajók összekapcsolása), végül ellensúlyozhatja az ébredező belső ellenzék elnyomását (Szolzse­­nyicin megfosztása állampolgársá­gától, Szaharov Moszkvából való ki­tiltása). Fél évszázada egymás után om­lottak össze a dél-európai diktatú­rák (Portugáliában győzött a szeg­­fűs forradalom, Spanyolországban Franco halála után János Károly ki­rályságával új éra kezdődött, a görög junta belebukott a ciprusi kaland­ba). Olaszországban a közép és a baloldal felé nyitott Aldo Moro, Né­metországban a szociáldemokrata Willy Brandt állt a kormány élén, Franciaországban Pompidou volt az elnök. Ezek a változások jelen­tős mértékben segítették enyhülni az 1968 augusztusa óta megfagyott európai légkört, ami Csehszlovákiá­nak a Varsói Szerződés, elsősorban a Szovjetunió csapatai által való megszállása miatt következett be. Akkor világossá vált, hogy a Brezs­­nyev-doktrína szelleme és betűje is képes érvényesülni. Az enyhülés persze nem kis rész­ben Nixon amerikai elnök kínai lá­togatásának­­ a napokban elhunyt Kissinger által kezdeményezett „pingpong” diplomáciának­­ a kö­vetkezménye is volt. Hiszen a Kína és a Szovjetunió között folyó sajá­tos versenyben Brezsnyev sem akart lemaradni, így a jól „kézben tartott” finn vonal felhasználásával próbált a nemzetközi elszigeteltségből kitör­ni. A pozitív semlegesség elvét kép­viselő két finn vezető, Juho Paasikivi és Urho Kekkonen politikájához jól illett a helsinki biztonsági értekez­let kezdeményezése. Mint ismert, ennek az 1975 nyarán megtartott konferenciának, az ott aláírt jegyző­könyvnek a messze ható következ­ménye a mai napig működő EBESZ, amelyik az együttműködésnek és a biztonságnak a helsinki értekezle­ten külön kosárba helyezett mind­három dimenzióját (katonai, gazda­sági-környezetvédelmi, emberi j­ogi) igyekszik érvényre juttatni. A mai helyzet más. Ahogy a hel­sinki folyamatot a brezsnyevi pan­gás, majd a Szovjetunió elhúzódó és átfogó gazdasági válságának lep­lezésére alkalmazott afganisztáni katonai agresszió, valamint a len­gyelországi olvadást feltartóztató Jaruzelski-puccs - melyet Brezs­nyev támogatott - akasztotta meg, úgy az 1990 utáni rendszerváltá­sokkal indult európai békének a Putyin-rendszer 2010-es évekbeli hanyatlását leplező Krím elleni ag­resszió vetett véget. A 2008-as pénzügyi világválság nyomán nyílttá vált orosz pangás, a gazdasági hanyatlás hatására dön­tött úgy Putyin, hogy hozzákezd az Európai Unió fellazításához. Ennek jegyében hívatta magához Szent­pétervárra az ellenzéki magyar ve­zért, Orbánt, és alkalmazta mint a Putyin-rendszer „ötödik hadoszlo­pát”. 2014-ben, a Krím megszállá­sa elleni nemzetközi szankcióegy­ség felrobbantása érdekében jött a következő lépés: a Szíriának nyúj­tott katonai agressziós segítség, Aleppó szétbombázása után a me­nekülthullám Magyarországra, il­letve innét Németországba csa­tornázása. Hiszen ez indította be a morális pánikot, amire felülve Or­bántól Le Penig, Farage-tól Wilde­­rig, Melonitól Strachéig minden­ki felfestette a maga ördögét a saját nemzeti közönsége falára. A követ­kező lépés a 2021. év végi, az USA és a NATO vezetőihez intézett agres­­­szív, „hadüzenettel felérő” levelezés volt, majd az Ukrajna elleni, a Vörös Hadsereg megalakulásának évfor­dulójára időzített agresszió. A mai helyzet azért is más, mint a helsinki értekezlet idején volt, mert a menekültáradat, amelyet a közel-ke­leti katonai beavatkozás, majd Uk­rajna orosz lerohanása idézett elő, szinte valamennyi európai ország­ban életre hívta a populista-naciona­lista-szélsőjobboldali pártokat, azok pedig felébresztették az eddig szun­­­nyadó, önző kispolgári csőcseléket. Ráadásul a Covid miatti pánik, a gaz­dasági visszaesés keltette elkesere­dettség, a jelentős drágulás, melyet az orosz agresszióra adott válasz, az energiahordozókról való leválás idé­zett elő, próbára tette az európai kor­mányok válságálló képességét. Az orosz agresszió óta eltelt csak­nem két esztendő alatt a fokozódó belső ellentétek, az erősödő popu­lista mozgalmak feszültséget szí­tó demagógiája ellenére az európai kormányok meglepően jól vizsgáz­tak. Lényegében kiközösítették az orosz- és Putyin-barát Orbánt anél­kül, hogy felrobbantották volna az uniós együttműködés rendszerét. A mai helyzet más, mint fél év­százada volt. Akkor minden szocia­lista országban voltak az egyéni szabadságjogokat védelmező, az ön­kényuralommal szemben fellépő, jóllehet picinyke erőt képviselő el­lenzéki mozgalmak. Ráadásul léte­zett közöttük a közös helyzeten és a közös meggyőződésen alapuló nem­zetközi szolidaritás és együttműkö­dés is (ld. Charta 177). Ma a látszat az, hogy minden európai ország­ban állnak még a polgári demokrá­cia díszletei, nézeteiért senkit sem utasítanak ki saját országából, ezért úgy tűnik, hogy csak jobban kell dol­goznia az ellenzéknek, és a többség meggyőzésével képes lehet meg­fordítani a hangulatot a nacionalis­ta-populista, fasizálódó csőcselékkel szemben. Ráadásul ezt a látszatot ki­válóan képviseli a valahai demokra­ta Orbán, az oroszellenes Kaczynski, akik úgymond a nemzeti független­ség védelmében fordulnak szembe az európai főárammal, az Unió libe­rális, értékelvű szellemiségével. Itt lenne az ideje, hogy a demok­raták összegyűljenek Helsinkiben, hogy szimbolikusan is megértessék: ha nincs híd a bal- és a jobboldali, a konzervatív és a liberális demokra­ták között, ha minden ország úgy­nevezett demokratái azt képviselik, hogy országuk legyen a legnagyobb nemzeté, s hogy nem kötnek szö­vetséget azokkal, akiknek „pöttyös” a mellényük, akkor először a közös hazájukat, Európát veszítik el - az­után pedig a saját hazájukat. Ahogy Bem József, az összeférhetetlen ka­landornak mondott lengyel szabad­sághős mondta Piskinél: „Ha nincs híd, nincs haza!” CSILLAG ISTVÁN közgazdász Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére. 'SSî n= u< Qm m Ö O SZERINTEM Tűzijáték Minden évben komoly vitát okoz a szilveszteri tűzijáték. Rendelet tartalmazza a használati sza­bályokat, melyek betartatása jelentős nehézségeket okoz a ha­tóságoknak. Nem véletlen, hogy sokan szeretnék e szokást betil­tatni közöttük leghangosabban az állat- és a kutyabarát társa­ságok. Még egy több száz fős tün­tetést is meg tudtak szervezni. Nekem azonban hiányérzetem van a tekintetben, hogy a kis­gyermekek érdekében nemigen hallottam senkit megszólalni. Most, hogy a lányommal és a két­éves unokámmal szerettem volna átvészelni a szilveszteri megpró­báltatást, igen szomorú tapasz­talatot szereztem. A durrogás megkezdésekor az unokám han­gos sírás közepette ugrott ki az ágyából s ijedtében az anyjához szaladt. Bizony, közel három órá­ba tellett, mire el tudott aludni. Minden tiszteletem az állatbará­toké, azonban a gyerekbarátok is megszólalhatnának a témában. DR. JÓKAI OSZKÁR Számoljunk! A legutóbbi népszámlálás sze­rint Magyarországon 2439 em­ber vallja magáról, hogy szkíta, és egy nem létező nyelven beszél otthon. A szkíták több mint két­ezer éve tűntek el. Egy nemzedék­­váltás - különösen a korai száza­dokban - alig több, mint húsz év. Elmondhatjuk hát, hogy az eddig búvópatakként csordogáló vér­vonal legalább száz generáción át öröklődött. Egy generációvál­tás két felmenő, százé kettő a szá­zadikon, azaz 12 676 506 s még huszonhárom nulla. Ennyi szkí­ta persze nem élt még ilyen hos­­­szú idő alatt sem, elkerülhetetlen volt a népek keveredése. Tehát, ha van szkíta-magyar kontinui­tás, az minden magyar génjeiben megvan, nemzetiségként szerez­hető előnyeit nem sajátíthatja ki egy szűk csoport WINTERNITZ ERNŐ Egészségügy Orbán fatális tévedései közül talán a Molnár Lajos-Horváth Ágnes-féle egészségügyi reform megtorpedózását bánhatja a leg­jobban. A több-biztosítós rend­szer, az orvosi szolgáltatások piaci árazása, az egészségügyi dolgozók tisztességes díjazása alapvetően változtatta volna meg az egészségügyet. Ma a vá­rólisták állandó hosszabbodása növeli a betegek szenvedéseit, és a hálapénz visszatértét sem zár­ja ki. Az orvoshiány méltatlan sorban állásokat okoz. Évek óta százmilliárdos tételek mennek el a kórházak tartozására, de az tovább halmozódik a beszállítók felé. A kormány minden alkalom­mal kénytelen a konszolidációra, azt viszont főleg bérkifizetésre muszáj költeniük. Elavult nor­mákkal dolgoznak, és így a tar­tozásokat újratermelik. Pancser módon végül a kórházi vezetőket váltják le. A tehetősebbek rég rá­kényszerültek a magánegészség­ügy használatára, ám a szegény rétegeket hiába nyomják e felé, ők nem tudják megfizetni az or­vosi szolgáltatásokat. Az ő élet­kilátásaik maradnak harmadik világbeliek MIKULÁS FERENC Olvasóink leveleit a következő címre várjuk olvasoi levelnepszava.hu

Next