Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)
2024-01-13 / 11. szám
Műtárgyak - Köszöntés FOLYTATÁS AZ ELŐZŐ OLDALRÓL Az addig zavaros, véletlen elemekből álló kép egyszerre világos lett, a mappák tartalma megmutatta a szándékoltan összekuszált cégháló rendjét, az elrejtett vagyont, s elvezetett a széfekhez, a vámraktárakhoz és a bizonyossághoz, hogy nem csak álmokból építkezett a família. Dumont-Beghi büntetőfeljelentést tett a párizsi ügyészségen. A gépezet ugyan beindult, de Sylvia azt már nem érte meg, 2010 novemberében meghalt rákban. Azonban az ügyvédnő keresete, amelyben Guyt és Alec örököseit, így két gyerekét és Ljubát vádolta, meglepetésre, ekkor már nem maradt válasz nélkül. Immár állami szinten is érdeklődést váltott ki az ügy, a pénzügyek őrei kíváncsiskodni kezdtek. 2011 januárjában házkutatást rendeltek el a nagy tekintélyű Wildenstein Institute-nél. A Rue la Boétie-n álló intézetben döbbenettel szembesültek a raktárban felstócolt képekkel, köztük 30 olyannal, amelyek ismeretlen körülmények között tűntek el. Volt olyan, amelyen még jól látszott a náci horogkeresztes pecsét. Közöttük voltak Edgar Degas rajzai, Bugatti olasz szobrász egyik bronzalkotása és a francia impresszionista festőnő, Berthe Morisot Chaumiére en Normandie című képe, amely Anne-Marie Rouart hagyatékából veszett el különös körülmények között. (Az 1993-ban elhunyt asszony végrendeletének egyik végrehajtójaként Guy Wildenstein összekeverte a hagyatéki leltár egyes tételeit, így azok nem kerültek a kijelölt örökös birtokába.) A „Bercy”, azaz a francia pénzügyminisztérium ezt követően pénzügyi csalás miatt kezdeményezett eljárást. Az adóparadicsomokban kezdett kutakodás során azonosított cégek a legkülönbözőbb vagyonelemek elrejtésére szolgáltak: versenylovak, Courbet-, Picasso-, Bonnard-festmények; a Virgin-szigetek közül egy 66 ezer hektárnyi föld Kenyában, ahol az Oscar-díjas Out of Africa című filmet forgatták - értéküket akkor 472 millió euróra taksálták. A Bahamákon kezelt, 1 milliárd euróra értékelt, valamint a diszkrét európai vámszabad raktárakban rejtett képkollekció további félmilliárd euróval növelte meg a hagyatéki adótartozást. Dumont-Beghi egyébként egy genfi vámszabad raktárban talált rá Sylvia kedvencére, a Fürdőző nőre (Bonnard), majd kiderítette, hogy a világ legtekintélyesebb múzeumai a Wildenstein-gyűjteménybe tartozó festmények százait őrzik, amelyek kölcsönbe kerültek hozzájuk. Több múzeum is válaszolt firtató leveleire, így a londoni National Gallery is, ahol „magángyűjteményként” címkézett Poussin- és Boucher-festmények rejtőztek. A New York-i Metropolitan Museum of Art ugyancsak haszonélvezője volt Daniel Wildenstein titkos tranzakcióinak, ott látható Caravaggio mesterműve, a „The Late Player” (A lantos) és tucatnyi további kép Cézanne, David, Degas, Manet, Monet, Matisse, Rembrandt, Picasso és Rodin művei, a címkék tanúsága szerint privát gyűjteményből származó kölcsönök. Mint azt a New York State Department nyilvántartása megmutatta, nem minden üzleti szándék nélkül volt nagyvonalú Dániel, a képek hitelfedezetül is szolgáltak a Wildenstein & Co. számára több alkalommal is. 2016-ban elindult az érdemi bírósági eljárás; a fővádlottat, az akkor 70 esztendős Guy Wildensteint 4 év, ebből 2 év felfüggesztett börtönre, és 250 millió euró megfizetésére ítélték első fokon. Bírósági huzavona következett, a vádlottaknak kedveztek a francia joghézagok, így 2017-ben, majd 2018-ban is felmentették az adócsalás és pénzmosás vádja alól szereplőinket. 2021-ben aztán a francia főügyész a semmítőszékhez (Cour de cassation) fordult, amely a cour d’appelhez, Franciaország legmagasabb jogi fórumához irányította az ügyet újratárgyalásra. Itt tartunk most... Pierre Bonnard Fürdőző nőjére egy genfi vámszabad raktárban találtak rá A bűnlajstrom Daniel Wildenstein Bonnard-kollekciójának története nem mindennapi. Daniel maga halála előtt publikált memoárjában élete legnagyobb szerzeményeként értékelte ezeket a képeket. Pierre Bonnard 1947-es halálakor 700 festményt és rajzok ezreit hagyta hátra, három unokahúg volt az ismert örökös, Daniel viszont felkutatott egy negyediket is, akitől a legenda szerint 1 millió dollárért megvette örökösödési jogát, egyúttal ellátva emberét pénzzel, ügyvédekkel a hagyatéki perhez. Suttognak arról is, hogy a nagypapa, Georges Wildenstein nem volt finnyás: a 40-es években a nácikkal is ápolt üzleti kapcsolatokat. Az időről időre megszellőztetett gyanút a család rendre elhessegette, hivatkozva zsidó mivoltukra. Hector Feliciano újságíró a párizsi műtárgyfosztogatásról 1995-ben megjelent könyvében (Le musée disparu - Az eltűnt múzeum) megemlítette Georges Wildenstein diszkrét kapcsolatait a nácikkal, amelyek - miután New Yorkba költözött - gyümölcsözőnek bizonyultak. A hátrahagyott párizsi galéria irányítója, Roger Dequoy is ügyesen mozgott a tulaj által kitaposott ösvényen, ő volt a legversenyképesebb tárgyaló a nácikkal folytatott kereskedelemben. A Wildenstein család később beperelte az újságírót, ám 2000-ben elutasították a keresetet. Megdöbbentő történettel állt elő egy másik újságíró, Alain Vernay is. A neves francia gyűjtő, Adolphe Schloss unokája szerint Georges Wildenstein nem egyszerűen élt a lehetőségekkel a háború alatt, hanem tett is értük, súgott a náciknak az általa ismert zsidó gyűjteményekről, rejtekhelyükről. „A nagyapámat 1941-ben Nizzában hívta Georges, aki a »tiszteletbeli árja« cím megszerzésének lehetőségeit adta elő, amelyhez az egész család hozzájuthat, plusz némi pénzhez is egy svájci bankszámlán, ha megmondja, hol rejtette el a családi műtárgygyűjteményt. Georges nem titkolta, a németek ajánlatát közvetíti..." Egy a U.S. National Archivesban talált dokumentum szerint 1940 novemberében Georges találkozott Aix-en-Provence-ban Hitler vezető műtárgykereskedőjével, Karl Haberstockkal, és nyélbe ütöttek egy megállapodást. Eszerint a németek visszaadják a Párizsban begyűjtött Wildenstein-kollekció jó részét, megengedik, hogy Roger Dequoy vigye tovább a galériát a francia fővárosban, cserébe Hitler és néhány magas rangú náci válogathat képei közül, a kedvükre valókat meg is vehetik, Georges pedig segít más, őket érdeklő értékek felkutatásában. A háború után a francia kormány megvádolta kollaborációval a Wildensteineket, ám a bíróság bizonyítékok hiányában visszadobta a keresetet. A német Willi Körte, aki egész életében a nácik által ellopott képek sorsát kutatta, felhívta a figyelmet arra, hogy nagy impresszionista alkotások eredetdokumentumai részletesen taglalják, mi történt a 30-as évek végéig, majd nagy üresség, és ni csak, az 50-es években bekerül a képbe tulajdonosként Wildenstein... SZÉP SZÓ 15 M dalomkritikusai. Édesapám, a 2018-ban elhunyt Rónay László és sok irodalomtörténész barátja, pályatársa azt az elvet követte: úgy kell beszélni vagy írni az irodalomról, hogy azt mindenki megértse és megszeresse. És nem is az a fontos, ki mit mond az adott műről, hanem az, hogy nekünk mit mond. Az irodalmi művek elemzésénél nincs szükség holmi „lila ködökre”, amikor mintha csak sokadlagos szempont lenne az, aminek pedig a lényegnek kellene lennie: közelebb hozni az írók varázslatos világát az emberekhez. Ennek az emberközpontú irodalomnak az egyik utolsó mohikánja Kenyeres Zoltán, aki január 17-én ünnepli 85. születésnapját. Ő nem csak rendszeres olvasója lapunknak, Szép Szó mellékletünkben írásai, bölcseletei jelentek meg. Nincs könnyű dolgom, amikor róla írok, hiszen nagyszerű írásait, esszéit, elismeréseit, díjait, köztük Széchenyi-díját kellene első helyen említenem, számomra azonban ő elsődlegesen mindig a család barátja marad. Sosem felejtem el a szüleimmel folytatott hosszú beszélgetéseit a budai lakásban , vagy szárszói nyaralónkban, ahol együtt anekdotáztak a gesztenyefa alatt a többi íróbaráttal, Pomogáts Bélával, Bodnár Györggyel, Juhász Ferenccel és a többiekkel. Ebből az irodalmi körből már csak ő van közöttünk. Ma is elérzékenyülök, ha az édesapám sírja felett 2018-ban mondott beszédére gondolok. Elfogultságomat tehát nem is tagadhatom. Ám ha valaki tárgyilagosan tekinti át életművét, megállapíthatja, nem csak író, irodalomtörténész vagy a kultúrtörténet oly kiváló ismerője. A mindenkori pápáról mondogatják, hogy a világ lelkiismerete, hiszen rávilágít az egyes országok erkölcsi túlkapásaira. Kenyeres Zoltánt ugyanakkor a magyar irodalom lelkiismeretének nevezhetnénk, hiszen kíméletlenül rámutat arra, hogy a mai kor mely klasszikus szerzőkről feledkezett el akár politikai, akár egyéb okokból, kikkel szemben vannak nagyon is komoly adósságai a kultúrpolitika illetékeseinek. 2019-ben ünnepeltük Ady Endre halálának századik évfordulóját, de a nagy ünneplés elmaradt - mutatott rá egy ízben Kenyeres, aki az író egyik legismertebb kutatója. Ady-emlékév - szemben Petőfivel - nem volt, de nemcsak Ady kezd a feledés homályába merülni, hanem olyan nagyságok is, mint Csokonai. És nemcsak a kultúrpolitika illetékeseinek felelőssége az, hogy ne felejtkezzünk el irodalmunk nagyjairól, hanem mindannyiunké - emlékeztet Kenyeres Zoltán. „Nekünk kell megszólítani a szerzőket” - mondta egyszer. A hetvenes évek közepén megjelent Gondolkodó irodalom című esszégyűjteménye kapcsán írta Kenyeres Zoltánról édesapám: „Gondolkodó irodalmár, akit mindig a felszíni jelenségek mélyén munkálkodó törvényszerűségek, az egyedi mögött az általános foglalatától értetődő, hogy az irodalmi művek megítélése szubjektív. Mindenkinek megvannak a maga kedvenc szerzői vagy éppen baháztat.” Ez a gondolatiság, amely egyre jobban hiányzik a mai világunkból. Az érdekek az értelem, a ráció fölé kerekednek, és nem látni, mikor élhetünk majd egy gondolkodó társadalomban. Sajnos ez a szemlélet az irodalomi életet is áthatja. Kenyeres Zoltán már a nyolcvanas évek elejétől tanított az ELTE-n 20. századi magyar irodalmat. Később az ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézetének igazgatója (1992-2004), illetve a Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék vezetője (1994-2004) volt. Az irodalomról, az írókról szóló művei, előadásai azért is magukkal ragadóak, mert felvázolja, ma mit jelentenek számunkra a művek, és milyen útravalót kaphatunk belőlük a mindennapi életünkhöz. Előadásait őszinteség jellemzi, a klasszikusok verseiről is megmondja, esetenként miért nem sikerültek jól. Képes elgondolkodtatni a hallgatóságát, egyszer rámutatott például arra, hogy Ady „kompország” hasonlata képzavar, hiszen a komp nem csak egy irányba halad. De nem csak szerzőkről beszél, az irodalomelmélet igazi professzora, senki sem tudja nála jobban elmagyarázni az irónia filozófiai jelentését. Weöres Sándorról szintén monográfiát írt. Amint megjegyezte: sokan úgy idézik a derű költőjének gyerekverseit, hogy nem is tudják, ki a szerzője. Ez pedig talán a legnagyobb elismerés egy író számára. Felsorolni sem lehet, Kenyeres Zoltán hány művet, esszét írt akár könyv formájában, akár folyóiratokba, például a Vigiliába, hány íróval és költővel foglalkozott,s hány díjjal jutalmazták. Egyszer azt mondta, ha választhatott volna, Magyarországon melyik korban éljen, akkor 1830 körül született volna, s nagyjából az első világháború kezdetéig élt volna, így átélhette volna a kiegyezés utáni úgy fél évszázadig tartó virágzás időszakát. És persze hibák ekkor is voltak, amint Ady publicisztikáiból is kiderül, mégis a magyar kor egyik legszebb korszakáról van szó - mutatott rá. Az irodalom szerelmesei örülhetnek, hogy Kenyeres Zoltán a mai korban él, hiszen azon kevesek közé tartozik, aki még el tudja mondani vagy szépírói művészetét csillogtatva írásban is meg tudja fogalmazni azt, miért érdemes olvasni, szeretni az irodalmat, nagy klasszikusainkat. Isten éltesse még sokáig! A magyar irodalom lelkiismerete Kenyeres Zoltán 85 éves RÓNAY TAMÁS Kenyeres Zoltán - az emberközpontú irodalom egyik utolsó mohikánja LJ <C z [UNK]<C Oz Ö 'S< £ 622 O OO O