Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-13 / 11. szám

Műtárgyak - Köszöntés FOLYTATÁS AZ ELŐZŐ OLDALRÓL Az addig zavaros, véletlen elemekből álló kép egyszerre világos lett, a map­pák tartalma megmutatta a szándékol­tan összekuszált cégháló rendjét, az el­rejtett vagyont, s elvezetett a széfekhez, a vámraktárakhoz és a bizonyossághoz, hogy nem csak álmokból építkezett a família. Dumont-Beghi büntetőfelje­lentést tett a párizsi ügyészségen. A gé­pezet ugyan beindult, de Sylvia azt már nem érte meg, 2010 novemberében meghalt rákban. Azonban az ügyvédnő keresete, amelyben Guyt és Alec örökö­seit, így két gyerekét és Ljubát vádolta, meglepetésre, ekkor már nem maradt válasz nélkül. Immár állami szinten is érdeklődést váltott ki az ügy, a pénz­ügyek őrei kíváncsiskodni kezdtek. 2011 januárjában házkutatást ren­deltek el a nagy tekintélyű Wildenstein Institute-nél. A Rue la Boétie-n álló intézetben döbbenettel szembesültek a raktárban felstócolt képekkel, köz­tük 30 olyannal, amelyek ismeretlen körülmények között tűntek el. Volt olyan, amelyen még jól látszott a náci horogkeresztes pecsét. Közöttük vol­tak Edgar Degas rajzai, Bugatti olasz szobrász egyik bronzalkotása és a francia impresszionista festőnő, Ber­the Morisot Chaumiére en Normandie című képe, amely Anne-Marie Rouart hagyatékából veszett el különös körül­mények között. (Az 1993-ban elhunyt asszony végrendeletének egyik végre­hajtójaként Guy Wildenstein összeke­verte a hagyatéki leltár egyes tételeit, így azok nem kerültek a kijelölt örökös birtokába.) A „Bercy”, azaz a francia pénzügyminisztérium ezt követően pénzügyi csalás miatt kezdeményezett eljárást. Az adóparadicsomokban kez­dett kutakodás során azonosított cégek a legkülönbözőbb vagyonelemek elrej­tésére szolgáltak: versenylovak, Cour­bet-, Picasso-, Bonnard-festmények; a Virgin-szigetek közül egy­ 66 ezer hek­tárnyi föld Kenyában, ahol az Oscar-dí­­jas Out of Africa című filmet forgatták - értéküket akkor 472 millió euróra taksálták. A Bahamákon kezelt, 1 milli­árd euróra értékelt, valamint a diszkrét európai vámszabad raktárakban rej­tett képkollekció további félmilliárd euróval növelte meg a hagyatéki adó­tartozást. Dumont-Beghi egyébként egy genfi vámszabad raktárban talált rá Sylvia kedvencére, a Fürdőző nőre (Bonnard), majd kiderítette, hogy a világ legtekintélyesebb múzeumai a Wildenstein-gyűjteménybe tartozó festmények százait őrzik, amelyek köl­csönbe kerültek hozzájuk. Több múze­um is válaszolt firtató leveleire, így a londoni National Gallery is, ahol „ma­gángyűjteményként” címkézett Pous­sin- és Boucher-festmények rejtőztek. A New York-i Metropolitan Museum of Art ugyancsak haszonélvezője volt Daniel Wildenstein titkos tranzakciói­nak, ott látható Caravaggio mestermű­ve, a „The Late Player” (A lantos) és tucatnyi további kép­­ Cézanne, David, Degas, Manet, Monet, Matisse, Remb­randt, Picasso és Rodin művei, a címkék tanúsága szerint privát gyűjteményből származó kölcsönök. Mint azt a New York State Department nyilvántartása megmutatta, nem minden üzleti szán­dék nélkül volt nagyvonalú Dániel, a képek hitelfedezetül is szolgáltak a Wildenstein & Co. számára több alka­lommal is. 2016-ban elindult az érdemi bírósági eljárás; a fővádlottat, az ak­kor 70 esztendős Guy Wildensteint 4 év, ebből 2 év felfüggesztett börtönre, és 250 millió euró megfizetésére ítél­ték első fokon. Bírósági huzavona kö­vetkezett, a vádlottaknak kedveztek a francia joghézagok, így 2017-ben, majd 2018-ban is felmentették az adócsalás és pénzmosás vádja alól szereplőin­ket. 2021-ben aztán a francia főügyész a semmítőszékhez (Cour de cassation) fordult, amely a cour d’appelhez, Fran­ciaország legmagasabb jogi fórumához irányította az ügyet újratárgyalásra. Itt tartunk most... Pierre Bonnard Fürdőző nőjére egy genfi vámszabad raktárban találtak rá A bűnlajstrom Daniel Wildenstein Bonnard-kollek­­ciójának története nem mindennapi. Daniel maga halála előtt publikált memoárjában élete legnagyobb szerzeményeként értékelte ezeket a képeket. Pierre Bonnard 1947-es halálakor 700 festményt és rajzok ezreit hagyta hátra, három unoka­húg volt az ismert örökös, Daniel viszont felkutatott egy negyediket is, akitől a legenda szerint 1 millió dollárért megvette örökösödési jo­gát, egyúttal ellátva emberét pénz­zel, ügyvédekkel a hagyatéki perhez. Suttognak arról is, hogy a nagypapa, Georges Wildenstein nem volt fin­­­nyás: a 40-es években a nácikkal is ápolt üzleti kapcsolatokat. Az időről időre megszellőztetett gyanút a csa­lád rendre elhessegette, hivatkozva zsidó mivoltukra. Hector Feliciano új­ságíró a párizsi műtárgyfosztogatás­ról 1995-ben megjelent könyvében (Le musée disparu - Az eltűnt múze­um) megemlítette Georges Wilden­stein diszkrét kapcsolatait a nácikkal, amelyek - miután New Yorkba költö­zött - gyümölcsözőnek bizonyultak. A hátrahagyott párizsi galéria irányí­tója, Roger Dequoy is ügyesen moz­gott a tulaj által kitaposott ösvényen, ő volt a legversenyképesebb tárgyaló a nácikkal folytatott kereskedelem­ben. A Wildenstein család később beperelte az újságírót, ám 2000-ben elutasították a keresetet. Megdöbbentő történettel állt elő egy másik újságíró, Alain Vernay is. A neves francia gyűjtő, Adolphe Schloss unokája szerint Georges Wildenstein nem egyszerűen élt a lehetőségekkel a háború alatt, hanem tett is értük, súgott a náciknak az általa ismert zsidó gyűjteményekről, rejtekhe­lyükről. „A nagyapámat 1941-ben Nizzában hívta Georges, aki a »tisz­teletbeli árja« cím megszerzésének lehetőségeit adta elő, amelyhez az egész család hozzájuthat, plusz némi pénzhez is egy svájci bankszámlán, ha megmondja, hol rejtette el a csa­ládi műtárgygyűjteményt. Georges nem titkolta, a németek ajánlatát közvetíti..." Egy a U.S. National Ar­­chivesban talált dokumentum szerint 1940 novemberében Georges talál­kozott Aix-en-Provence-ban Hitler vezető műtárgykereskedőjével, Karl Haberstockkal, és nyélbe ütöttek egy megállapodást. Eszerint a németek visszaadják a Párizsban begyűjtött Wildenstein-kollekció jó részét, meg­engedik, hogy Roger Dequoy vigye to­vább a galériát a francia fővárosban, cserébe Hitler és néhány magas ran­gú náci válogathat képei közül, a ked­vükre valókat meg is vehetik, Georges pedig segít más, őket érdeklő értékek felkutatásában. A háború után a fran­cia kormány megvádolta kollaboráci­­óval a Wildensteineket, ám a bíróság bizonyítékok hiányában visszadobta a keresetet. A német Willi Körte, aki egész életében a nácik által ellopott képek sorsát kutatta, felhívta a figyel­met arra, hogy nagy impresszionista alkotások eredetdokumentumai rész­letesen taglalják, mi történt a 30-as évek végéig, majd nagy üresség, és ni csak, az 50-es években bekerül a kép­be tulajdonosként Wildenstein... SZÉP SZÓ 15 M dalomkritikusai. Édesapám, a 2018-ban elhunyt Rónay László és sok irodalom­­történész barátja, pályatársa azt az elvet követte: úgy kell beszélni vagy írni az irodalomról, hogy azt mindenki meg­értse és megszeresse. És nem is az a fon­tos, ki mit mond az adott műről, hanem az, hogy nekünk mit mond. Az irodalmi művek elemzésénél nincs szükség hol­mi „lila ködökre”, amikor mintha csak sokadlagos szempont lenne az, aminek pedig a lényegnek kellene lennie: köze­lebb hozni az írók varázslatos világát az emberekhez. Ennek az emberköz­pontú irodalomnak az egyik utolsó mohikánja Kenyeres Zoltán, aki ja­nuár 17-én ünnepli 85. születésnapját. Ő nem csak rendszeres olvasó­ja lapunknak, Szép Szó mellékletünkben írásai, bölcseletei jelentek meg. Nincs könnyű dolgom, amikor róla írok, hiszen nagyszerű írásait, esszéit, elismeréseit, díjait, köz­tük Széchenyi-díját kelle­ne első helyen említenem, számomra azonban ő el­sődlegesen mindig a csa­lád barátja marad. Sosem felejtem el a szüleimmel folytatott hosszú beszél­getéseit a budai lakásban , vagy szárszói nyaralónk­ban, ahol együtt anek­­dotáztak a gesztenyefa alatt a többi íróbaráttal, Pomogáts Bélával, Bod­­­­nár Györggyel, Juhász Ferenccel és a többiekkel. Ebből az iro­dalmi körből már csak ő van közöttünk. Ma is elérzékenyülök, ha az édesapám sírja felett 2018-ban mondott beszé­dére gondolok. Elfogultságomat tehát nem is tagadhatom. Ám ha valaki tárgyilagosan tekinti át életművét, megállapíthatja, nem csak író, irodalomtörténész vagy a kultúrtör­ténet oly kiváló ismerője. A mindenkori pápáról mondogatják, hogy a világ lel­kiismerete, hiszen rávilágít az egyes or­szágok erkölcsi túlkapásaira. Kenyeres Zoltánt ugyanakkor a magyar irodalom lelkiismeretének nevezhetnénk, hiszen kíméletlenül rámutat arra, hogy a mai kor mely klasszikus szerzőkről feledke­zett el akár politikai, akár egyéb okok­ból, kikkel szemben vannak nagyon is komoly adósságai a kultúrpolitika ille­tékeseinek. 2019-ben ünnepeltük Ady Endre halálának századik évfordulóját, de a nagy ünneplés elmaradt - mutatott rá egy ízben Kenyeres, aki az író egyik legismertebb kutatója. Ady-emlékév - szemben Petőfivel - nem volt, de nem­csak Ady kezd a feledés homályába me­rülni, hanem olyan nagyságok is, mint Csokonai. És nemcsak a kultúrpolitika illetékeseinek felelőssége az, hogy ne felejtkezzünk el irodalmunk nagyjairól, hanem mindannyiunké - emlékeztet Kenyeres Zoltán. „Nekünk kell megszó­lítani a szerzőket” - mondta egyszer. A hetvenes évek közepén megjelent Gondolkodó irodalom című esszégyűj­teménye kapcsán írta Kenyeres Zoltán­ról édesapám: „Gondolkodó irodalmár, akit mindig a felszíni jelenségek mé­lyén munkálkodó törvényszerűségek, az egyedi mögött az általános foglal­atától értetődő, hogy az irodalmi művek megíté­lése szubjektív. Mindenkinek megvannak a maga kedvenc szerzői vagy éppen b­a­háztat.” Ez a gondolatiság, amely egyre jobban hiányzik a mai világunkból. Az érdekek az értelem, a ráció fölé kere­kednek, és nem látni, mikor élhetünk majd egy gondolkodó társadalomban. Sajnos ez a szemlélet az irodalomi éle­tet is áthatja. Kenyeres Zoltán már a nyolcvanas évek elejétől tanított az ELTE-n 20. századi magyar irodalmat. Később az ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézetének igazgatója (1992-2004), illetve a Modern Magyar Irodalomtör­téneti Tanszék vezetője (1994-2004) volt. Az irodalomról, az írókról szóló művei, előadásai azért is magukkal ra­­gadóak, mert felvázolja, ma mit jelen­tenek számunkra a művek, és milyen útravalót kaphatunk belőlük a min­dennapi életünkhöz. Előadásait őszin­teség jellemzi, a klasszikusok verseiről is megmondja, esetenként miért nem sikerültek jól. Képes elgondolkodtat­ni a hallgatóságát, egyszer rámutatott például arra, hogy Ady „kompország” hasonlata képzavar, hiszen a komp nem csak egy irányba halad. De nem csak szerzőkről beszél, az irodalomelmélet igazi professzora, senki sem tudja nála jobban elmagyarázni az irónia filozófiai jelentését. Weöres Sándorról szintén monográfiát írt. Amint megjegyez­te: sokan úgy idézik a derű költőjének gyerekverseit, hogy nem is tudják, ki a szerzője. Ez pedig talán a legnagyobb elismerés egy író számára. Felsorolni sem lehet, Kenyeres Zol­tán hány művet, esszét írt akár könyv formájában, akár folyóiratokba, példá­ul a Vigiliába, hány íróval és költővel foglalkozott,s hány díjjal jutalmazták. Egyszer azt mondta, ha választhatott volna, Magyarországon melyik korban éljen, akkor 1830 körül született volna, s nagyjából az első világháború kezdetéig élt volna, így átélhette volna a kiegyezés utáni úgy fél évszázadig tartó virágzás időszakát. És persze hibák ekkor is vol­tak, amint Ady publicisztikáiból is kide­rül, mégis a magyar kor egyik legszebb korszakáról van szó - mutatott rá. Az irodalom szerelmesei örülhet­nek, hogy Kenyeres Zoltán a mai kor­ban él, hiszen azon kevesek közé tar­tozik, aki még el tudja mondani vagy szépírói művészetét csillogtatva írás­ban is meg tudja fogalmazni azt, miért érdemes olvasni, szeretni az irodalmat, nagy klasszikusainkat. Isten éltesse még sokáig! A magyar irodalom lelkiismerete Kenyeres Zoltán 85 éves RÓNAY TAMÁS Kenyeres Zoltán - az emberköz­pontú irodalom egyik utolsó mohikánja LJ <C z [UNK]<C O­z Ö 'S< £ 622 O OO O

Next