Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-19 / 16. szám

2024. január 19., péntek Nyílott mondat A NÉPSZAVA irodalmi melléklete Küzdelem a párbeszédért A „szakma legmegnyugtatóbb jelensége” - vallotta Reményi József Tamásról egy alkalommal egyik kollégája. A tavaly novemberben, 74 éves korában váratlanul elhunyt szerkesztő, kritikus különösen sokoldalú szakember volt, a szépirodalom mellett filmekkel és színházi előadásokkal egyaránt foglalkozott. Életét meghatározta a korszak legnívósabb szakmai folyóirata, a Mozgó Világ, amelyet éppen az ő vezetése alatt botrányos módon vett el a kultúrpolitika 1983-ban az akkori szerkesztőségtől. Állandó szélmalomharcokkal teli pályája a magyar irodalom­ és kultúra hányattatott évtizedeinek tökéletes lenyomata. Történetéről egy interjúkötetben mesélt, melynek megjelenését sajnos már nem érhette meg. Pályafutásáról a Mindig volt egy szigetem társszerzőjével, Darvasi Ferenccel beszélgettünk. GÁBORJÁÉ ÁDÁM Miként történt, hogy leültek be­szélgetni egy interjúra, amelynek aztán egy egész könyv lett a vége? Szerepeltem egy novellaantoló­giában a Palatínusnál, amelyet Kádái Lóránt és Reményi József Tamás szer­kesztett, majd lett ugyan egy kötetem is a kiadónál, de a kapcsolatunk csak évekkel később mélyült el, amikor mindketten a Kossuth kiadói csoport­nál dolgoztunk, és ott heti rendszeres­séggel találkoztunk. Valamelyik évben azon gondolkodtam, hogy csinálnék egy könyvkiadói szerkesztőkkel fog­lalkozó interjúsorozatot. Sok nevet össze is gyűjtöttem, aztán az villant be, hogy engem igazából leginkább Re­ményi érdekel mint nagy idők nagy ta­núj­a. Főleg a Mozgó Világra gondolok itt - de a Rádiót is mondhatnám, vagy a többi szerkesztőséget, ahol megfor­dult­­, meg egyáltalán a személyisé­gére, amellyel szerintem kimagaslott a mezőnyből. Felvetettem neki, hogy csinálhatnánk egy nagyinterjút, de ő több alkalommal is elzárkózott et­től. Ennek az is oka lehetett, hogy egy darabig azon gondolkodott, megírja a saját életét valamilyen formában. Felmerült benne például, hogy ha már a novella a kedvenc műfaja, egyfajta korrajzzal körítve megírná a számára legfontosabb novelláskötetekkel való találkozását. De ebbe végül nem fogott bele. Szerintem szembesülnie kellett azzal, hogy annyira sokfelé dolgozott, annyian számítottak rá, hogy nem fog­ja tudni megcsinálni. Ahhoz összefüg­gően kellettek volna hetek, hónapok. Ő tényleg egyszemélyes intézmény lett, aki összeköti az oldalakat és azo­kat az embereket, akik egyébként szó­ba se állnának egymással. Nyilván ka­pott is vissza szeretetet, de megterhelő is lehetett ez a szerep. És túl alázatos is volt, egy kicsit önzőbbnek kellett volna lennie annak érdekében, hogy meg tudja írni ezt a sorozatot. Tulaj­donképpen a mi interjúkötetünk az ő szóbeli memoárja. - Miért lehetett ennyire megha­tározó személyiség évtizedeken át? Egyrészt a hatalmas, összetett tudása miatt. És most nem csak az irodalomra gondolok, hiszen dol­gozott filmes szerkesztőségben, szerkesztett színházi rovatot, tehát a kultúrának sok területét beható­an ismerte, és rétegzett kapcsolati hálója is volt. De legalább ennyire fontos a személyisége, a hitelessége. Azt szoktuk mondani, hogy egy író esetében teljesen másodlagos, hogy milyen jellem, a hangsúly egyértel­műen azon van, minőségi dolgokat tud-e írni. Ez azért egy szerkesztői, kritikusi és kurátori feladatokat el­látó embernél nem így van. Itt meg­határozó kérdés az, hogy alkalmassá teszi-e a személyisége egy ilyen jel­legű munkára, és sok buktatója van ezeknek a feladatoknak. Egyáltalán, nyitottnak kell lenni a fiatalokra, az idősekre, a nőkre, a határon túli, a vidéki, az urbánus irodalomra, mindenre. Neki annyira sokfelé volt receptora, és ez egy olyan pozitív személyiséggel párosult, hogy ezért is hiteles tudott maradni. - Volt esetleg olyan téma, ami­ről nem szívesen beszélt, jobban kellett faggatn­i ? - Míg előbb vonakodott, amikor elkezdtük, akkor már dőlt belőle a szó, és kis túlzással szinte semmi dolgom nem volt, csak hallgatnom kellett őt. Nagyon könnyen és át­gondoltan beszélt, látszott, hogy a fejében nagyjából megvan az egész élete íve, hogy mit akar mondani, mik a súlypontok. Személyes dol­gokról, párkapcsolatról, a fiairól viszont nem akart részletekbe me­nően beszélni. De például az apja (Reményi József újságíró, az MTI egykori osztályvezetője - a szerk.), akiről később kiderült, hogy ügy­nökként is dolgozott, olyan téma volt, amibe nem lehetett nem jobban belekérdezni. Ráadásul ezen a téren vannak hasonlóságok Esterházy Pé­terrel és az ő apjával, amit ők ketten meg is beszéltek egymással egy nagy könyvheti séta alkalmával. Nekem viszont nem volt világos, hogy miért nem ment utána ennek jobban. Az apja személyisége nagyon bonyolult volt, valószínűleg nélküle teljesen mással foglalkozott volna, és nem az irodalom felé vezetett volna az útja. Tehát az apja akkor is fontos és rész­ben pozitív minta lehetett az életé­ben, ha közben borzasztó nagy teher is lehetett az öröksége. Ő inkább az anyja felé húzott, a személyisége is az övére hasonlított. Például taní­tóként az anyja is szinte bent lakott az iskolában, és Jóska is úgy volt szerkesztő, hogy szinte éjjel-nappal szerkesztett meg telefonált, e-mai­­lezett a szerzőivel. - Az apa története végigkísé­ri, drámaian keretezi az önök be­szélgetését: ügynökmúltja, majd betegsége és rejtélyes eltűnése egy zebegényi gondozóotthonból - az apának ez a hiánya nem befolyásol­ta a szerzőkhöz való viszonyulását? Nem próbált valamit visszaadni abból, amit ő nem kapott meg? - Nem volt apafigura a szó klas­­­szikus értelmében. Tényleg nagyon pátyolgatta a szerzőit, de közben törékeny volt, és volt nem is egy feminin karakterjegye, sok minden az anyjából eredt nála. De az biztos, hogy sokan egyfajta apapótlékot lát­tak benne. Részéről semmi csinált­­­ság nem volt ebben, ez önmagáért való dolog volt. Túlzásnak tűnhet, Ajánlott irodalom Bár Reményi József Tamás a szépírásról hamar letett, de gyerekkori jó barátjával és későbbi pá­lyatársával, az irodalomtörténész és színikritikus Tarján Tamással számos szellemes és szórakoztató irodalmi paródiát írt, amelyekből összesen hét könyvet jelentettek meg közösen: írtok ti így? (1980), Mindent hét lapra (1981), Babérköszörű (1987), Ciróka-maróka (1995), Sírfirkák (1997), Susztermatt (1998), Szénszünet (2009), de sokszor az jut eszembe: szinte olyan volt, mint egy lelkipásztor. Bárki odamehetett hozzá, bármit elmondhatott neki, mindenkit meg­hallgatott, és mindenkihez volt egy jó szava, akár jó tanácsa is. De hogy ez honnan jöhetett, az már az ő titka marad.­­ Reményi élete legboldogabb periódusának nevezte a Mozgó Világnál töltött éveket Sokat vál­tozott viszont a lap megítélése, akár azoké az embereké is, akik ott voltak körülötte. Az ördög ügy­védjeként kérdezem: nem értékelte túl Reményi ezt az időszakát az irodalmi lapnak? - A lap, ahol ő 1979 és 1983 között dolgozott, nagyszabású kísérlet volt arra, hogy összehozzon olyan em­bereket, akik a magyar irodalomban akár előtte, akár később a legritkább esetben tudtak összeállni. A magyar irodalom szinte teljes élvonala pub­likált benne: Baka, Bereményi, Ba­lassa, Esterházy, Hajnóczy, Kraszna­­horkai, Margócsy, Mészöly, Nádas, Oravecz, Petri, Szilágyi Ákos, Tar. Legitim nézőpont persze az is, ha valaki azt mondja, a szamizdatokhoz képest hol volt független a Mozgó - de ha nem is volt független, még ez utóbbi nézőpontból is szakmaiatlan volna azt állítani, hogy ne lett volna elsőrangú szerzőgárdája a lapnak. Nem gondolom, hogy Reményi túl­értékelte volna a Mozgót. Ez a kor­szak egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb lapja volt éveken át. Az utólagos megítélésére nagyon sok minden rakódott, többek közt szét­esett az a társaság, és azt gondolom, hogy sokaknak, akik most elzárkóz­nak tőle, régen viszont benne voltak, és egyébként dokumentumokkal igazolható módon szerették, igazá­ból nem a régi Mozgóval van bajuk, hanem hogy kiből mi lett azóta. Jós­ka amellett kardoskodott, hogy a fo­lyóirat múltját és az onnan kirajzott literátorok jelenét ketté kéne tudni választani, és az volt a szakmai éle­tében a Mozgó szétesése mellett az egyik szívfájdalma, hogy nem lehet már összehozni érdemben a régi szerkesztőket és az őket körülvevő társaságot, szerzőket. - Az elmúlt évtizedek történései alapján már szinte utópiának tű­nik a régi Mozgó. Igen, tényleg annak hat. De tu­lajdonképpen csak az lehetett a sor­sa, hogy elvegyék tőlük. Jóskának az egész pályája ilyen. Elkezd valamit csinálni - dolgozzon akár egy folyó­iratnál, akár egy kiadóban, netán a Rádiónál -, majd az kihullik alóla. Az egész szakmai élete egy kis magyar kultúrtörténet, és annak a me­men­tója, hogy lehetetlen viszonyok kö­zött próbálunk kultúrát csinálni. És hiába van bennünk jóakarat, esetleg még szaktudás is, kevesek vagyunk ahhoz, hogy változtatni tudjunk a borzasztó berögzött viszonyokon, az eleve szerencsétlen tulajdonosi struktúra meghatározta folyamato­kon, vagy azon, hogy a kultúráról leg­inkább semmit sem gondoló állam nélkül akkor is nehéz volt és most is rendkívül nehéz bármit csinálni, mert nincsenek mecénások stb. - és ilyen iszonyú anomáliák közt vívja szélmalomharcát az irodalmár. Már-már szinte utópiának tűnik a régi Mozgó az eltelt évti­zedek tükrében. Hogy látja, foly­tatható egyáltalán ez a szemlélet? - A pályája utolsó éveiben kese­rűbbnek tűnt ő is, ez azonban nem holmi magánéleti történésekből fakadt, hanem abból, hogy számba vette, mi minden történt az iroda­lompolitika terén is. Neki is azzal kellett szembesülnie, hogy a párbe­széd lehetősége egyre jobban szűkül, és szinte ellehetetlenül. Miközben mindent megtett, összehozta egy beszélgetés erejéig például Szőcs Gézát, Tamás Gáspár Miklóst és Es­­terházyt akkor, amikor az már lehe­tetlennek látszott. Jellemző, hogy Esterházy azt mondta neki, hogy „ha nem te hívsz, akkor biztos, hogy nem jövök el”. Talán Reményi volt az utolsó, aki ezt a szerepet hitelesen tudta képviselni. Az, hogy nekünk, akik most szerkesztők vagyunk va­lamelyik kiadónál vagy folyóiratnál ebben a végletekig szűkülő moz­gástérben, lehet-e modell ez a fajta hídember szerep. Van, aki szerint ez már követhetetlen. Nekem viszont minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy elfogadjam, az irodalom mint intézményrendszer és mint írók, költők, szerkesztők, irodalomtörté­nészek konglomerátuma teljes egé­szében a politikai kettéosztottság leképeződése volna. fjjIcd 3=ÖCD O Darvasi Ferenc (Gyoma, 1978) Király István- és Komlós Aladár-díjas kriti­kus, író, a Helikon Kiadó szerkesztője. Mándy Iván munkásságának és utó­életének kutatója, többek közt sajtó alá rendezte Mándy válogatott leve­lezését is Szeretve tisztelt főcsatár” címmel. Megjelent kötetei: Határjá­rás (kritikák, 2010); Elválik (novellák, 2012); Köztünk vagy. Beszélgetések Mándy Ivánról (interjúk, 2015). & CoCD PQ 1U-J o [UNK]Ö

Next