Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)
2024-02-09 / 34. szám
2024. február 9., péntek 9 VELEMENY NÉPSZAVA Zuhanás Hogy vagy, Attila? Ezt kérdeztem volna elsőként a Nemzeti Színház vezérigazgatójától, miután azt hallottam, hogy egy díjátadón baleset érte. De Vidnyánszky Attila nem vette fel a telefont, az üzenetemre sem válaszolt. Gondolom, ha az állapota megengedte, színházi teendőivel foglalkozott. Ezt főként azért írom, mert egészen megdöbbentett, hogy a Nemzeti Színházban most már hónapokkal ezelőtt történt baleset egyik sérültje azt nyilatkozta, hogy nem beszélnek egymással a teátrum direktorával. Őt a sérülései, a vezérigazgatót pedig bizonyára a színházi ügyek kötik le. És az emberség hol marad? Kérdezem én reflexből. Vidnyánszky Attilát régóta ismerem, újságíróként sokszor találkoztam vele különböző helyzetekben, az utóbbi években sok mindenben nem értünk egyet. Főként a közéleti kérdésekben vannak éles nézetkülönbségek közöttünk, beleértve a színházi élet szétszakítottságának problematikáját, nem beszélve a Színház- és Filmművészeti Egyetemen történtekről, beleértve az ő felelősségét. Ám ha például baleset éri, az első kérdésem: hogy van? És ezt megkérdezem akkor is, ha tehetem, amikor legközelebb találkozunk. Az azért mégiscsak nonszensz, hogy azzal a színésszel, akivel a vezérigazgató szoros munka- és emberi kapcsolatot ápolt, a baleset óta nem beszél. Nem hívja fel, nem kérdezi meg, miként alakul az állapota, hogyan halad a gyógyulása. Hogy történhet ez meg? Hogyan lehet idáig eljutni? Ha ez így van, akkor ezt elképesztő figyelmeztető jelnek tartom. És abba a kézenfekvő feltételezésbe nem is megyek bele, hogy Vidnyánszky Attilát most már kísérti ez a baleset-tematika, hiszen vele, saját magával is előfordult nemrég. Csak hogy maradjunk a realitásnál. Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó hónapokkal ezelőtt esett le a Nemzeti Színház színpadáról. Súlyosan megsérültek. Azóta nem tudnak játszani, Horváth Lajos Ottó elmondása szerint ez még hónapokig, akár fél évnél is tovább így maradhat. A történtek után Vidnyánszky Attila először lemondott, amit a miniszter nem fogadott el, aztán később a vezérigazgató visszavonta a lemondását, amit már Csák János elfogadott. Ez önmagában abszurd, nem beszélve arról, hogy a színház belső vizsgálata, amelynek a részleteiről keveset tudunk, nem talált felelőst. Azt máig nem tudjuk, a színház vezetője ebben a belső vizsgálatban miként vett részt, milyen szerepet játszott. Felvetődött-e egyáltalán az ő személyes felelőssége? Közben zajlik egy rendőrségi vizsgálat is, amelyről szintén semmit sem tudunk, csak annyit, hogy még nem zárult le. A napokban láttam a Komáromi Jókai Színházban a Mefisztót, írtam is róla a lap kulturális oldalán. A díszlet meghatározó eleme két hatalmas cipő. A főszereplő, Hendrik Höfgen színész - aki színházigazgató is lesz - meséli el, miként keveredett bele a politikába, a hatalomnak hogyan nem tudott nemet mondani, miért nem szállt ki az egyre borzalmasabb és vállalhatatlanabb történéssorozatból. Az említett cipők pedig fenyegetően végig jelen voltak, hol közelebb, máskor távolabb, a végén pedig csaknem eltiporták a színészt. Ajánlom az előadást a Nemzeti Színház vezérigazgatójának a figyelmébe. Amíg nem lesz késő. BALOGH GYULA Farizeusok A kölni illetőségű katolikus médium, a Domradio mindennap arra keresi a választ, manapság hogyan tudnánk értelmezni az evangélium adott napra érvényes szövegrészletét. A napokban az az evangéliumi rész hangzott el a világ templomaiban, amikor a farizeusok azt kifogásolták, hogy Jézus tanítványai tisztátalan kézzel nyúlnak az ételhez. Ez nem egyfajta higiéniai példázat, hanem azt az üzenetet közvetíti: nem a külsőségek az elsődlegesek, hanem a tett. Az álszentség pedig a hit megcsúfolása. Véletlen egybeesés: éppen azon a napon csendült fel ez az evangéliumi rész a napi liturgiában, amikor Novák Katalin államfő hivatalában fogadta az örmény elnököt, és szó szerint ezt mondta neki: „Örményországnak és Magyarországnak közös üzenete van Európa és a világ számára: közösen szeretnénk kimondani, hogy a keresztény értékrendnek van létjogosultsága.” Érdekes felvetés, hogy a magyar és az örmény kormányzat kéz a kézben lépjen fel a kereszténységért, különösen annak fényében, hogy miniszterelnökünk úgy három hónappal ezelőtt gratulált az azeri elnöknek ahhoz, hogy hazája elfoglalta Hegyi-Karabahot, s több mint 100 ezer örményt űzött el onnan. Orbán Viktor kijelentése ellenére államfőnk úgy látja - nem kitérve a baltás gyilkos Azerbajdzsánnak való 2012-es kiadatásának ügyére -, hogy a „közelmúltban” sikerült felülemelkedni a két ország közötti vitákon. De ezt is sikerült tetézni: másnap Orbán Viktor szinte megismételte az államfő szavait, amikor ő is fogadta az örmény elnököt. Mit is mond tehát ma az említett evangéliumi részlet? Némi támpontot ad: a közös keresztény gyökereket emlegette Novák és Orbán, amikor Magyarország az örményeket megalázó azeriek pártjára állt, ráadásul egy olyan helyzetben mondják mindezt, amikor az elnök nem éppen keresztényi magatartása miatt került egy Európát is bejárt botrány középpontjába. Farizeusok ma is vannak. Nem is kevesen. Míg keleten akkor is hipertoleránsak vagyunk, ha anyagilag belerokkanunk, nyugaton ok nélküli szuverenitáscsatákat provokálunk, kerül, amibe kerül. Szuverenitáscsapda Mint tőlük maguktól tudjuk, nem arra kell figyelni, amit mondanak, hanem arra, amit csinálnak. Abból viszont, amit csinálnak (mármint Orbánék), egy egészen sajátos szuverenitásvédelem rajzolódik ki. Röviden: ha kelet felől ütközik akadályba a szuverenitás, az - bármi is az oka, illetve a következménye - nem gond. Nem bánjuk az előnytelen gázszerződésen elbukott százmilliárdokat, bármennyire is a magyar gazdaság első számú kockázata az egyoldalú kitettség az orosz energiának, annyira sosem vagyunk szuverének, hogy ebből visszavegyünk. Nem zavar a nyílt, lázító történelemhamisítás az orosz törikönyvben ’56 ügyében. Nem tesszük szóvá, ha Kína drágán, de szakszerűtlenül épít nekünk vasutat a mi pénzünkből, de a saját hasznára. És nem szólunk az ujgurok (türkök) rabszolgasorsáért, meg a baskírok (kipcsakok), marik (finnugorok) kirívóan tömeges frontra küldéséért, hiába a rokonaink, a keleti elvtársak szuverenitását nagy tiszteletben tartjuk. Nyugat felé viszont nulla toleranciát mutatunk. Sőt: míg keleten akkor is hipertoleránsak vagyunk, ha anyagilag belerokkanunk, nyugaton ok nélküli szuverenitáscsatákat provokálunk, kerül, amibe kerül. Márpedig rengetegbe kerül. Annak, hogy olaj- meg gázügyben kötjük az ebet az orosz karóhoz - ami nyugati irányból nézve nemhogy szuverenitásnak nem tűnik, de egyre inkább önként vállalt reszovjetizálásnak látszik -, összességében ezermilliárdos a számlája extrém inflációban, meg a Putyin-féle gátlástalan túlárazás költségében. Azért, hogy az EU ne szólhasson bele a magyar jogállam legyilkolásába - a dolog lényegét tekintve az uniós jog be nem tartásába -, hajlandóak vagyunk további ezermilliárdos áldozatokat hozni, például a meg nem kapott uniós támogatások vagy a hűlt helyüket kipótló drága hitelek formájában - és akkor a befagyott gazdaságról meg annak a summájáról még említést sem tettünk. Ki érti ezt? Megérthető-e anélkül, hogy átverést, vagy még inkább árulást gyanítanánk? És kimenekülhetünk-e még belőle, ha egyszer a többség is átlátja, hogy mire megy ki a játék? HARGITAI MIKLÓS Az állatok gyásza Meghalt az egyik kecske, írtam múltkorában, s persze a „normális” gazdálkodók mindjárt ki is igazítottak, hogy egy kecske nem hal meg, legfeljebb elhullik vagy elpusztul. De egyik szó se jut eszembe, ha arra gondolok, milyen veszteség érte a hátsó udvart egy emblematikus figura távozásával. A jelekre, hogy bizony az állatok is képesek egyfajta gyászra, veszteségfeldolgozásra, fokozatosan figyeltünk fel. A tyúkok viszonylag könnyen léptek túl a szomorú eseményen, nekik kicsit nagyobb lett a tér az ólban, ahová napközben be-betotyognak a kánikulában hűsölni, a hidegben melegedni, vagy csak úgy szétkaparni az oda letett szalmát. Korábban még zártuk az ajtót, hadd maradjanak az elszáradt búzaszálak levegővel teli, hogy minél nagyobb kényelmet biztosítsaÉvszaktól függetlenül mindig összebújva találtuk őket, mintha a másik szuszogása nélkülözhetetlen lenné. nak patás társainknak, az elszántan kotorászó, karmaikkal a szálakat szétaprító tyúklábak ugyanis épp annak remek szigetelőképességét tették tönkre. Aztán feladtuk, inkább több almot szórtunk le. A kacsák és a libák mutattak némi bizonytalanságot a tragédia után. Eddig ugyanis ahhoz szoktak, hogy a kérődzés idejére mindannyian letelepednek egy-egy nagyobb állat árnyékában, vagy épp melegében. Két birkán és két kecskén osztozott a három liba, három kacsa, most viszont kevesebb helyet kell megszokniuk. A birkák, akik valóban a bolygó legtürelmesebb állatai, jámborak, mint egy vattapaplan, békések, akár egy élő Buddha, s a hirtelen mozdulatoktól eltekintve semmi sem billenti ki őket az egyensúlyukból, megőrizték ezt a temperamentumot. Ha szomorkodnak is, csak belülről teszik, vaskos nemezbundájuk mögé rejtve a szívfájdalmat. Az igazi gyász, a mérhetetlen boldogtalanság az egyedül maradt másik kecskéé. Míg együtt voltak, nem látszott különösebben a szeretet. A rokoni szálat tekintve az eltávozott „unokahúga” maradt ránk, de effajta vér szerinti kötelék, úgy tűnik, nemigen befolyásolja a ragaszkodást. A megszokás, a mindennapi rutin többet nyom a latban. Együtt aludtak esténként az ólban, aminek ajtaját nyáron nyitva hagytuk, télen viszont veretes posztóval takartuk el, legyen odabent minél melegebb. Évszaktól függetlenül mégis mindig összebújva találtuk őket, mintha a másik szuszogása nélkülözhetetlen lenne az igazi pihenéshez, békés elalváshoz. Mióta ez a kapocs megszakadt, az árván maradt jószág az ól közelébe se megy. Akár esik, akár fúj, kint tölti az éjszakát egy fedett átjáróban, egyedül, senki melegét nem élvezve. Szénát is hiába viszünk neki bentre, be se szagol, mintha messzire kerülné korábbi nyugalma és boldogsága helyszínét. Hogy újra vidámnak lássuk, most hirdetéseket böngészünk, ám, mintha még nálunk is tartana egyfajta komorabb idő, egyik kecskejelöltet sem látjuk alkalmasnak a sajátunk halála okozta űr gyors betöltésére. Talán várni kell még az igazi tavaszra, amikor egy nemrég született gidában felsejlik majd egy nézés, egy gesztus, ami nekünk szól, s ha nem is ugyanő, de legalább újabb szeretet, újabb barát lehet. TÜZES LÓ DOBOS JUDIT