Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-09 / 34. szám

2024. február 9., péntek Nyitott mondat A NÉPSZAVA irodalmi melléklete Korábban publikálatlan művek, szövegek, rajzok, kötetek várhatók a következő években! Az öt éve, február 13-án 80 éves korában elhunyt költő, Tandon Dezső életművének mindeddig rejtett kincseiről is beszélgettünk a hagyaték gondozójával, Tóth Ákos irodalomtörténésszel. RÁCZI­ PÉTER - Kötött sapka, medvék, verebek, lóverseny, gombfoci, „remeteség", a modern, digitális kommunikációs formák negligálása - még az irodalomszerető közönség jó részének is ezek az ismérvek, jellegzetességek jutnak előbb az eszébe Tandori Dezső említésekor, semmint egy verssor vagy egy köteteim, pedig van honnan válogatni! A költőnek már életében is jelentős kultusza volt, változott ez a jellegét tekintve a halálát követően?Lesz vigasz?­­ Az említett attribútumok tényleg nagyon szorosan kötődnek Tandori nevéhez, és igen, talán jobban is, mint bizonyos kötetei, szövegei. Mindez a nyolcvanas években csontosodott meg, ekkor alakult ki a közbeszédben, hogy ő a vere­bes, később a lovas költő. Nem feltétlenül a szerző akarata ellenére történt így, hiszen ha figyelme­sen olvassuk műveit, akkor ezeknek a kultusz­elemeknek egy része szinte szuggerálva jelenik meg bennük. Ő erről úgy nyilatkozott, hogy azért beszél egy tárgyról nagyon sokszor, mert soha nem lehet biztos abban, hogy az olvasók isme­rik-e ezt vagy azt a művét, és mivel fontos tarta­lomnak gondolja, inkább elmondja még egyszer. Ám ezeket az olvasók irányába tett gesztusokat a népszerű témák - a madarak, a lovak, a saját életéből vett epizódok - újbóli felemlegetésével mindig is a szövegekhez, az irodalomhoz vis­­­szavezető utaknak szánja. Ugyanakkor a kultusz bizonyos értelemben túlnőtt önmagán, és ennek akár negatív következményei is lehetnek az élet­műre nézve: ha a szerző személye, a hobbijai vagy az életmódja ismertebb, mint a művei, az nem szerencsés. Tandori esetében ez olykor megtör­ténik. A jövő életműkutatásának egyik fő felada­ta kell legyen, hogy visszavezérelje az olvasókat a művekhez. A madarak, a lovak mint ismertetője­gyek ettől még megmaradhatnak, csak ne takar­ják ki a szövegeket.­­ Térjünk mi is vissza művekhez! Ám Tando­ri nevéhez gyakran illesztik a grafomán jelzőt is, amikor nagy fejvakarás és tétova körbepil­lantások közepette valaki megkísérli felmérni azt a grandiózus életművet, amit 1959 és 2019 között létrehozott Lehet-e korszakolni, rang­sorolni? Műnemek és műfajok szerint?Lírai és prózai munkák alapján? A Nat Roid néven írt krimisorozat vagy a He. G. S. Solenard jegyez­te sci-fi része mindennek? A gyerek- és ifjúsági irodalmi alkotások, az esszék, a műfordítások szintúgy?És akkor a képzőművészeti tevékeny­ségéről még nem is beszéltünk... - Tarján Tamás egy bon mot-ja látszólag meg­oldást kínál a teljesség felmérésére és hierarchi­ájára. Úgy fogalmazott: az életmű három nagy Tóth Ákos (Szeged, 1977) Faludy-díjas iroda­lomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem Ös­­­szehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének adjunktusa, a Tiszatáj folyóirat szerkesztője. Fő kutatási területe: Tandori Dezső életműve, a Tan­­dori-hagyaték gondozója. „Ott van minden" Tandori Dezső hagyatékáról korszakból áll. Az első korszak az első, a Töredék Hamletnek című verseskötet, a második korszak a második, az Egy talált tárgy megtisztítása című verseskötet. A harmadik korszak: minden más. Szellemes, akár némi igazsága is lehet, de ennél azért bonyolultabb a helyzet. Az életmű első pil­lantásra valóban a műfajok rendkívül kaotikus együttállását mutatja, olyan konglomerátum, amit nem lehet részekre osztani, katalogizálni. Ugyanakkor a saját példámmal igazolhatom: bárhol kezdje is el olvasni az ember, rá fog döbbenni arra, hogy az életműnek belső rendje van, ami aztán könyvről könyvre, szövegről szövegre vezeti őt, műfajok, médiumok és technikák kö­zött. A hat évtized alatt létrehozott művek együt­tes leírásának nehézsége tehát nem jelenti azt, hogy mindez szerkesztetlen, túlírt és megfogha­tatlan lenne. Csak éppen a belső rend irodalom­tudományos megfogalmazásai egyelőre kevésbé népszerűek, mint a fent említett szellemesség. Ami biztos: Tandorit lehetetlen korszakolni mű­fajok szerint. Mindig is sokféle műformában és műfajban alkotott. - Ha már a saját példáját említette, ön me­lyik kötettel vonódott be Tandori bűvkörébe? - Minden Tandori-olvasónak és -kutatónak megvan a saját története, és ezek olyannyira eltérőek, hogy bizton állítható: a szerző szöve­geivel való ismerkedésnek nincs kizárólagos, bejáratott útja. Én a Medvék és más verebek című kötetet olvastam először. Ez 1996-ban jelent meg, és a közmegegyezés szerint nem tartozik a legfontosabb Tandori-kötetek közé, engem mégis magával ragadott, és innen in­dultam el az életműben előre és hátra. A 90-es években született, több másik kötetéhez hason­lóan - lásd még Az evidenciatörténetek, Kész és félkész katasztrófák - ez szintén vegyes műfajú: aforizmát, önéletrajzi írásokat, rajzokat épp­úgy tartalmaz, mint dramatikus részeket. Azt gondolom, a Tandori-olvasóvá váláshoz ezek megfelelő küszöbkötetek lehetnek - bár valakit talán épp ez a hibriditás ijeszthet el, neki talán mégis a Töredék Hamletnek verseskötettel len­ne érdemes kezdenie az ismerkedést. Olyan sokarcú az életmű, hogy tényleg mindenki meg­találja benne a neki szánt olvasmányt. De abban is reménykedem, hogy a fiatal olvasókat a követ­kező években megjelenő, a hagyatékból előke­rülő művek vonzzák majd, s onnan indulhatnak visszafelé felfedezni a száznál is több kötetből a nekik tetszőket.­­ Még mielőtt a hagyatékra rátérnénk, azt azért árulja el, mi volt az, amivel ezek a „mackó­veréb" hibridek annak idején rabul ejtették, méghozzá annyira, hogy a disszertációját is a költő műveinek szentelte? - Nincs pontos emlékem erről, és bármennyi­re is a hibrid kötetek prózáival kezdtem, mégis Tandori költészetében mélyedtem el igazán, és a mai napig is a versei foglalkoztatnak legin­kább. Ráadásul idővel az ízlésem is változhatott. A disszertációm Tandori 1980-as évekbeli költé­szetéről szólt, ami kritikailag elhanyagolt része volt a munkásságának: jelentős versek sokasá­ga csak folyóiratokban látott napvilágot, mivel a rendszerváltás, a kiadók átalakulása folytán, Tandori verseskötet-trilógiákkal kapcsolatos terveit is meghiúsította. Ennek a korszaknak a művei tipikusan kötött formájú, nagyon szigorú­an megformált, rímes versek voltak - rendkívül bravúrosak, virtuózak, én nagyon nagy értéket láttam bennük. Sokáig főként ezek jelentették számomra a költészetet, így az utolsó évtized, a 2009-es „pontversek” utáni töredékes, aforisz­­tikus szövegek irodalmához hosszabb út vezetett el. Később aztán ezeket a másképpen bravúros kisformátumokat preferáltam, és a dalok kerek­re formált, szép, öblös Tandori-hangjához kellett újra hozzászoktatnom a fülemet. Ami viszont nem változott, az az, hogy a huszadik század má­sodik felének magyar irodalmán belül Tandori teljesen egyedülálló minőséget képvisel. A mai napig rá tudok csodálkozni, hogy ebben a mi ki­csi­ nagy irodalmunkban egyszer csak megjelent, és teljesen érthetetlen módon létrehozta a maga életművét. Mondhatnám, függetlenül a magyar irodalom előtörténetétől, szerkezetétől, miköz­ben mégis figyelemmel volt rá, és illeszkedni pró­bált hozzá. De egyedülállósága, azt gondolom, minden más nyelven is meg tudott volna nyilvá­nulni. Elhelyezése a magyar irodalomban egy­szerre problematikus és természetes - ő maga számos kapcsolódási tippel szolgált értelmező utókora számára. - Ön a Petőfi Irodalmi Múzeumba került Tandori-hagyaték hivatalos gondozója... - A „hivatalosánál sokkal fontosabb számom­ra, hogy ő maga szerette volna, hogy ezt a munkát elvégezzem. - Akkor ismét egy kitérő a hagyaték felőli kérdezés előtt: a személyes kapcsolatukra len­nék kíváncsi. - 2002 körül ismerkedtünk meg. Egyszer csak kaptam tőle egy udvarias levelet, amiben a róla megjelent kritikámat díjazta. Erre válaszoltam, ő újra írt­­­a rá következő majd két évtized alatt kialakult egy levélbarátság. 2004-05 körül már áttértünk a tegeződésre, az ő javaslatára. Később a levelek megritkultak, illetve az idő előrehalad­tával az írógéppel írt sokoldalas leveleket a kézzel írott, nagybetűs üzenetek váltották fel. Ahogy a korral elfáradt, sokszor inkább telefonon kere­sett meg. Kiszámíthatatlan ritmusban, hol két hét, hol csak két perc telt el két hívása között. Mert természetesen őt hívni hiábavaló volt, csak ő hívhatta az embert. Először voltam kritiku­­sa-kutatója, majd később szerkesztője a könyvei­nek, 2011-től pedig a Tiszatáj folyóiratban közölt írásainak is. Komplex kapcsolat, barátság volt te­hát a miénk, ami követte a másik életét. Nagyon figyelmes és empatikus embert ismertem meg a személyében, éppúgy érdekelték az apró-cseprő ügyek, mint a nagyobb történések. Többször je­lezte felém az utolsó éveiben, hogy a halála után azt szeretné, ha én foglalkoznék a hagyatéká­val. Pontosabban utalt rá, hogy a lakásban, ahol él - Lánchíd utca 23., 3. emelet, 3. ajtó -, ott van minden, ott van az egész hagyatéka. „Nem tudod elképzelni - tette hozzá mindig -, micsoda papír­halmok között élek” - és az én feladatom lesz ezt mind rendbe rakni. Ez a papírhalom valóban ott volt, és ez vándorolt be azután a Petőfi Irodalmi Múzeumba. FOLYTATÁS A 2. OLDALON

Next