Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-15 / 39. szám

NÉPSZAVA 2024. február 15., csütörtök 101 VELEMENY A hallgatás első szava Kortársaim, felhívlak Benneteket, hogy idén március 15-én délben menjetek ki a települése­tek tereire. Csend kell, cselekvési és gondo­lati egység, amely üzen. Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére. em csupán a hitelesség, de a hosszú évek óta vál­tozatlan nyilvánvalóság bizonyítékaként és mai érveim nyomatékaként­­ is ideidézem a Facebook-oldalamon 2016. február 10-én megjelent be­jegyzésemet. Ezt akkor március idu­sát várva tettem nyilvánossá. „1968 óta csak háromszor nem voltam ott. Éljen a Nemzeti Berzen­kedés Napja, amikor eszményein­ket évente szembesíteni kénysze­rülünk a valósággal. Vállaljuk ezt a szembesítést! Ha engem kérdeztek, akkor halkan, lassan és méltósággal! Kérlelhetetlenül, pontosan, és előre megfontoltan! Térjünk talán a nem­zeti minimumra! Mondjuk azt, hogy nem csinálunk műsort, nincsenek szónokok. Csak jelenlét van! Ponto­sítani ráérünk majd 2017. március idusán! Most hívjunk oda minden­kit egy közös és csendes félórára, aki elégedetlen a kormánnyal, és kiáll azért a célért, hogy a Múzeum kör­út a jövőben ezen a napon nem lehet az államé. Most csak a Mást akarunk, nem ezt! közössége létezik. Legyen en­­­nyi elég! De azt mutassuk fel! És dol­gozzunk azon, hogy egy év múlva már többet tudjunk mondani. Kép­zeljetek el egy légi felvételt, amelyen százezrek állnak együtt, fegyelme­zetten, test a test mellett, némán. Százezrek, akik ezzel tiltakoznak, ezzel követelik a hétköznapi nyilvá­nosság, a normális életviszonyok és a természetes társadalmi autonó­miák visszaadását! Hívjuk 11.45 és 12.15 között a Nemzeti Múzeum kö­rüli utcákra azokat, akik egy európai jogállamban, a Magyar Köztársaság­ban akarnak élni! Álljunk ott csend­ben egy félórát, mutassuk meg bát­ran az arcunk, maradjunk csendben, s ha valaki megriad a déli harangszó erejétől, azok ne mi legyünk.” Nyolc éve írtam ezt, s mára egy jottányit sem vagyunk előrébb. Sőt! Ez az ötlet akkor majdnem tel­jesen elveszett, de szerencsére Má­ria, a Fekete Nővér valamit átmen­tett belőle azon az esős március 15-én, a Kossuth téren. Állt ott a tö­meg, kockás ingekben, félig ernyők alatt, reményvesztetten, anyátlan, elázottan és szétesetten, kettő per­cig tényleg néma csendben. Ez 2010 óta talán a legerősebb pillanat volt. A másik, amikor az Opera előtt az Alaptörvényt ellenezve Majtényi László majdnem programot adott a tömegnek, ám bölcsen megriadt, pontosan látva az ellenzéki pártok állapotát... Ahogy nézem, most március 15- én sem lesz még az ellenzéknek kö­zös listája, sem Magyarországon, sem Budapesten. Lesz néhány nagy­város, kisebb járásközpont, ahol tes­tet ölt az összefogás, vicsorogva, s tőrrel a hát mögött, ám ott lesz 2500 falu, ahol senki nem mer mozdulni, amíg a centrumban nem történik valami. Program, nemzeti célképzet, új államiság és alkotmánytervezet máig sehol. Amit javaslok, az ennél sokkal kevesebb. Próbáljuk meg­szervezni a nép­­ istenem, ha tud­nám, ez a szó kinek mit jelent!) bát­rabb tagjainak hallgatását! Ez a déli harangszó egyébként is a mienk, magyaroké is. A szabadságáért, a hi­téért megküzdött sokféle náció nán­dorfehérvári diadalának a glóbuszt tényleg körbefutó visszhangja ez. Indítsuk újra újra! Kortársaim, felhívlak Bennete­ket, hogy idén március 15-én délben menjetek ki a településetek tereire. Csak semmi rendetlenség! Maradja­tok a járdán, csak a helyenként előre egyeztetett, kijelölt pontnál menje­tek egyszerre - test a test mellett - le az úttestre. Álljatok össze! De nem kell sietni. Elég, ha a nekünk, hang­súlyozom, a nekünk felcsendülő ha­rangszó teljesen együtt talál titeket. Ahol lehet, legyenek drónok az égen. Próbáljuk magunkat összeadni! És nézze a világ, ahogy egy szabadságát kereső nemzet bátor lányai és fiai feltekintenek az égre. Nem kellenek táblák. Ebben a pár percben nem kellenek jelszavak és szónokok. Persze a nemzeti lobogó és a Kossuth-címer nem kizárt. De erre elég egy kitűzővel feltett kokár­da, a szív felett. Csend kell, cselekvé­si és gondolati egység, amely üzen, de nem ám a hatalomnak, hanem a még felelősöknek és a még cselekvő­képeseknek. Egyébként a hatalom és a mindenféle pártok csináljanak, ott és úgy, amit akarnak, de ezt a fél­órát háromnegyedtől negyedig tes­sék szabadon hagyni! Mindebben nincs semmi fenye­gető. Már évek óta így kellene len­nie, és minden március 15-én ezt kell tennünk, amíg saját erőnkre végre rá nem ébredünk. Találko­zunk a harangszó alatt! Csendet ké­rünk! Hallgatásra fel! Aztán, ha 2025 tavaszán sem lesz semmi, legalább ez a hallgatás meg­marad. ENYEDI NAGY MIHÁLY közíró Tegyünk a gyűlölet ellen DR. TATÁR GYÖRGY nyugalmazott diplomata Mutassunk utat a politi­kusainknak. Ők azok, akik kiemelt felelősséget viselnek az emberek közötti kap­csolatokért és az ország légköréért. A nyelv összetart. Igaz! A nyelv tart össze? Ez is igaz. Csak a nyelv tart össze? Bennünket, ma­gyarokat mindenkép­pen. Nemzetünk ugyanis jelenlegi állapotában egyébként darabjaira hullana szét. Sok szemben álló csoport jött létre, attól függően, hogy épp mi a témája a közbeszédnek. Sokan vesznek össze és kezdik gyűlölni a másikat. Lassan oda jutunk, hogy kevés kivételtől eltekintve min­denki gyűlöl valakit. Mára elértük, hogy mindenki jó esetben „másik­nak”, rosszabb esetben ellenfélnek, még rosszabb esetben ellenségnek tekinti a honfitársát. Közösségi jel­lemvonás lett a gyűlölet és a gyűlöl­ködés. Csupán annak szintje, eset­leg nyelvezete tesz különbséget közöttünk. Ezt akartuk? Ebben a légkörben szeretnénk élni mi, magyarok? Én bizonyosan nem. Érdemes újra és újra végiggon­dolni, hogy ki az vagy kik azok, akik rendszerszerűen az ellenke­zésre, ellenségképzésre és gyűlö­letgerjesztésre alapozzák vezér­szerepüket. Érdemes újra és újra tudatosítani, hogy a gyűlölködést célzatosan, hatalmi és/vagy megél­hetési megfontolásból szítják. Egy­re növekvő mértékben, és már nem csupán Magyarországon, hanem szerte a világban. Amennyiben a tendencia folytatódik, ez a politiku­si magatartás fogja eluralni a nem­zetközi politikai légkört, s mérgezi meg lopva a népek közötti és nem­zeteken belüli kapcsolatokat. Ez pedig békétlenséghez, erőszakhoz és végső soron háborúkhoz vezet. Ezt akarjuk? Én bizonyosan nem. Az én akaratom persze kevés a vi­lág vagy bármely másik nemzet bel­ső viszonyainak befolyásolásához. De magyarként azt azért szeretném, ha legalább Magyarországra len­ne valami hatása az óhajtásomnak. Itthon, a saját bőrömön tapasztal­va a negatív hatásokat, fokozottan szeretnék békességet és gyűlölkö­déstől mentes hangulatot, emberi kapcsolatokat látni. Azt szeretném, hogy a magyar képes legyen előíté­let nélkül meghallgatni a „másikat”, képes legyen meghallani, hogy a „másik” mit akar mondani; mi az az igazságmag, amelyet a „másik” sza­vai, gondolatai tartalmaznak. Mert nem csak egy igazság létezik. Az pe­dig már a siker netovábbja lenne, ha a gondolatait mindenki képes len­ne „normálisan”, értsd: goromba­ságtól, sértegetésektől, címkézéstől mentesen kifejezni. Ezúton is bátorítom mindazon magyarokat, akik a békétlenség, a gyűlölködés erősödését érzékelik, miközben a békesség szellemisé­gét támogatják, legyenek nők vagy férfiak, apák vagy anyák, öregek vagy fiatalok, hívők vagy nem hí­vők, balosok vagy jobbosok, bár­miféle párton kívüliek, mutassunk utat a politikusainknak. Ők azok, akik kiemelt felelősséget viselnek az emberek közötti kapcsolatokért és az ország légköréért, az ellen­ségeskedés megállításáért és a ká­ros folyamatok visszafordításáért. Mutassuk meg, hogy mi egy békés, gyűlölködéstől mentes, együttmű­ködésre épülő Magyarországon, egy modern, XX. századi nemzet részeként szeretnénk élni. Érjük el, hogy valamennyi politikus, közsze­replő, közíró, influenszer, aki más­ként cselekszik, álljon végre félre. Csak remélni tudom, hogy van erő és akarat ahhoz, hogy változtas­sunk, aztán pedig egy másmilyen Magyarországon, más magyarként, más magyar nyelvet beszélve, béké­ben és egységben, az összetartozás szellemében éljünk. Mi pedig, egy­szerű, sokak által leírt, lenézett ci­vilek, akik nem vagyunk és nem is akarunk sem elszenvedői, sem dísz­lete lenni a gyűlölködés rendszeré­nek, gyűjtsük egybe, fogjuk össze a hasonlóan gondolkodókat és ten­ni akarókat. Mutassuk meg, hogy létezünk! Talán többségben is va­gyunk? A magyar kormányfő immáron sokadik vétófenyege­tése ráéb­reszthetné a brüsszeli illetékeseket bizonyos változások szükségessé­gére az EU döntéshoza­tali folyama­tát illetően. Elhúzódó visszaélés O­rbán Viktor nemrég vá­ratlanul meghátrált, és nem akadályozta meg az Európai Tanácsban a létéért küzdő Ukraj­nának szánt uniós támogatás folyó­sítását; más kérdés, hogy idehaza megpróbálta győzelemként eladni a súlyos arcvesztést. Mégis, a ma­gyar kormányfő immáron sokadik vétófenyegetése ráébreszthetné a brüsszeli illetékeseket bizonyos változások szükségességére az EU döntéshozatali folyamatát illetően. Lebegjen szemünk előtt a len­gyel-litván unió, vagy ahogyan egyes történészek emlegetik: a len­gyel „nemesi köztársaság” példája. Ennek az államalakulatnak a tör­vényhozásában, a korabeli szejm­­ben a XVII. század közepétől vált korlátlanná az úgynevezett sza­bad vétó (liberum veto) intézmé­nye. Ennek lényege az volt, hogy a döntéseket közfelkiáltással kel­lett meghozni, vagyis akár egyetlen képviselő ellenszavazata határo­zatképtelenné tehette a törvényho­zást, amint az számos alkalommal meg is történt. A külső hatalmak persze hama­rosan felismerték a lehetőséget, mely a szejmnek ebben a fogyaté­kosságában rejlett. Többek között képviselőket fizettek le, hogy azok a vétójukkal megakadályozzanak egy-egy intézkedést. A döntéshoza­tali folyamat rendszeressé vált meg­­akasztásának következtében anar­chikus állapotok kezdtek kialakulni az országban, végül aztán a végze­tesen meggyengült államhatalom összeomlása vezetett el Lengyelor­szág felosztásához nagy étvágyú po­rosz, orosz és osztrák szomszédjai között. Ezután több mint egy évszá­zadot kellett várni az önálló lengyel államiság feltámadására. Jelenleg az Európai Tanácsban is ellenszavazat nélkül szükséges meghozni bizonyos döntéseket, ami lehetőséget ad az EU potenciá­lis és valós ellenfeleinek arra, hogy bizonyos ügyekben döntésképte­lenné tegyék e demokratikus ér­tékközösség jelenleg talán legfon­tosabbnak számító hatalmi szervét. Ez a körülmény pedig túlmutat Uk­rajna támogatásának problémáján is. Az öreg kontinens autokratikus zárványai, mindenekelőtt a Moszk­vával szívélyes viszonyt ápoló orbá­­ni Magyarország, az EU meggyen­gítésében érdekelt Putyin szája íze szerint akadályozhatják az uniós döntéshozatalt kardinális kérdé­sekben. Anarchiáról még nem lehet be­szélni, de a magyar vétófenyege­tés folytán Damoklész kardjaként lebeg az uniós vezetők feje fölött. A közfelkiáltás követelménye az egykorvolt lengyel „nemesi köztár­saság” után az Európai Uniót is a sírba viheti. Miért ne lehetne pél­dául az alapszerződés módosítását követően Kijev megsegítését minő­sített tanácsi többséghez kötni? A strukturális reformok mel­lett persze fontos lenne a személyi konzekvenciák levonása is. Ursula von der Leyen Angela Merkel ka­binetjeiben vezetett több tárcát. És úgy tűnik, bizottsági elnökként is az egykori kancellár asszony kudar­cos megbékéltetési politikájának híve maradt Orbán Viktort illető­en. Engedékeny, erélytelen maga­tartása további vétófenyegetésekre bátorítja ezt az elszigetelődött re­nitenst. Európa demokratái az EB következő elnökének a megválasz­tásakor tartják majd szem előtt: a mostani időkben Chamberlain helyett Churchill szellemére van szükség. Olvasóink leveleit a következő címre várjuk: olvasoilevel@nepszava.hu BECK TAMÁS publicista

Next