Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-17 / 41. szám

Társadalomelmélet - Közelmúlt SZÉP SZÓ 15 2024. februári?., szombat v FOLYTATÁS AZ ELŐZŐ OLDALRÓL A hegemóniaépítéshez magántőkeala­pokra, céghálókra, tulajdonra és hű­séges tulajdonosokra is szükség van. Mindez vastagon gazdasági, azaz tulaj­donkérdés is. A valóságértelmezés munkája ugyanis az ilyen intézmények falai kö­zött zajlik. Csakúgy, mint az értelmiség újratermelése. A tudás, a készségek, az ismeretek, az értelmezések, a je­lentések és az identitások előállítása, közvetítése, termelése és terjesztése mind-mind ilyen intézményekben tör­ténik. A hegemóniaépítés ennyiben in­tézményépítés, amihez hűséges értel­miségre is szükség van. Orbánék tehát idejében felismerték, hogy rezsimjük új hegemóniájához új intézményekre, új személyzetre, új értelmezésekre és új értelmiségre lesz szükségük. Zajlik is a „szürkeállomány” lecserélése. Békés Márton értelmezésének kritikája Az elmúlt öt-hat évben Antonio Gram­­sciról magyarul a legtöbbet Békés Már­tontól hallottunk. Az új jobboldal teo­retikusaként Békés 2018-ban adta ki a jelszót Gramsci jobbról című írásában: „Gramsci a miénk - olvassuk, értelmez­zük, használjuk!” Békés természetesen Gramsci marxizmusa és antikapita­­lizmusa nélkül veszi át az olasz kom­munista nézeteit, hogy azokat aztán az Orbán-rezsim hegemóniaépítésének igazolására, a Fidesz-KDNP „nemzeti blokkja”, a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” dicsőítésére használja fel. A kommunista Gramsciból nacionalis­ta bábot, marxista szervezőből sosem létezett habókos idealistát faragott, hogy rá hivatkozva elmondhassa: Or­bán valósította meg azt, amiről Gram­sci írt. Békés idealizálja a fennálló rendet és közben elfedi annak egyáltalán nem ideális voltát. Trubadúrként lágy han­gon énekel a szellem elsőbbségéről, mi­közben hallgat arról, hogy brutális erő­vel forognak a tőkefelhalmozás „ördögi malmai”: páratlan gyorsasággal bővül­nek a magántőkealapok, az ingatlan­­portfoliók és a céghálózatok a „nemzeti blokk” erős embereinek kezében. Amíg Békés Márton a kultúra, a konszen­zus és az önkéntes beleegyezés húrjait pengeti, masszív gazdasági térfoglalás, vagyonátcsoportosítás és tulajdon­szerzés zajlik. Ő azonban egy szót sem ejt kiszárított közszolgáltatásokról, át­vett vállalkozásokról, eltérített közbe­szerzésekről, tendenciózusan célzott kormánytámogatásokról. Sem arról, hogy a hegemónia materiális feltételeit nemcsak önkéntes engedelmesség, ha­nem a kényszerítés és a kisemmizés is biztosítja. Meg kell ezért mutatnunk, mit írt Gramsci valójában. Először is, Leninnel egyetértésben javasolta a forradalmi stratégia felülvizsgálatát. Lenin - mint tudjuk - proletárforradalom útján gon­dolta elérni a proletárdiktatúrát Kele­ten, míg Gramsci (ellen)hegemónia­építést javasolt Nyugaton. Ami sikeres stratégia volt 1917-ben Szentpétervá­ron, abban a formában nem volt sikeres Olaszországban. (1922-ben a fasiszta Mussolini masírozott be Rómába a kommunista forradalmi kísérlet kudar­ca után.) Gramsci az első világháború ha­dászati nyelvét, háborús metaforá­kat használt, hogy elkerülje a bör­töncenzúra figyelmét. Álláspontja szerint a proletárforradalom stra­tégiája, vagyis az állam ellen indí­tott frontális támadás, az elsöprőnek szánt szuronyroham előtt (ezt ne­vezte „mozgóháborúnak”), felőrlő stratégiára, tüzérségi támadásokra, elhúzódó lövészárok-hadviselésre van szükség (ezt nevezte lassan araszoló „állóháborúnak”). E pozícióharc célja fokról fokra bevenni előbb a polgári (vagy civil) társadalmat, megszerezni az értelmezés hatalmát, hogy aztán megszerezhesse az államhatalmat is. A kormányzati hatalom megszerzé­séhez előbb hegemóniára kell szert tenni (állóháborúval), és szellemi és erkölcsi fölényt kell kivívni, majd ezt utána is meg kell tudni őrizni. A hegemónia abban különbözik a diktatúrától Gramsci szerint, hogy nem pusztán kényszeren és elnyomáson nyugszik, hanem ezek mellett valami­féle elfogadottságon is. A hegemónia­építés az alávetettek jóváhagyásának elérését célozza, önkéntes beleegyezé­süket kívánja megszerezni. Ha ez nem sikerül, akkor a lemondó beletörődésü­ket kívánja kicsikarni. Ha ez sem megy, akkor végső soron a nélkülözhetetlen hozzájárulásukat erővel kényszeríti ki, így vagy úgy, de valamilyen formában együttműködést vált ki - fakadjon bár meggyőződésből vagy érdekből, önkén­tes lelkesedésből vagy hideg számítás­ból, bátorságból vagy félelemből. A he­gemóniát így kényszer és beleegyezés, erő és konszenzus együttesen tartja fent. Vagyis Gramsci szerint a kommu­nistáknak előbb a polgári társadalmon (vagy más néven, a civil társadalmon) belül kell pozíciókat szerezniük annak érdekében, hogy aztán a politikai társa­dalmat is bevehessék, az államhatalmat is megszerezhessék. A civil társadalom bevételének célja nála a kapitalista ál­lam, illetve - végső soron - a kapitaliz­mus meghaladása volt. Gramsci számá­ra e „pozícióharc”, ez a lassan araszoló, fokról fokra előre haladó „állóháború” csak mozzanata, alkotóeleme egy na­gyobb és átfogóbb, antikapitalista stra­tégiának, amely végső soron a tőkés rendszert kívánta eltörölni. E straté­gia célja az osztályuralomnak alávetett munkásság és parasztság felszabadítá­sa, egy „népi-nemzeti kollektív akarat” megformálása és érvényesítése, hege­móniájuk kivívása, történelmi blokkjuk felépítése volt. Gramsci ugyanis az észak-itáli­ai munkásság és dél-olasz parasztság osztályszövetségének létrehozásával kívánt életre hívni egy új történelmi blokkot, egy népi és nemzeti hegemóni­át a tőkéseknek és a földbirtokosoknak alávetett osztályok egyesített erejéből. Gramscinál mindez az antikapitalista politika része volt. A marxi örökséget gondolta tovább a szellemi és erkölcsi tényezők jelentőségének hangsúlyozá­sával, felhívva a figyelmet olyan intel­lektuális és morális jelenségek relevan­ciájára, amelyek az ökonomizmus (a gazdasági tényezők meghatározó volta) megerősödése miatt addigra elhanya­golttá és alárendeltté váltak a marxi ha­gyományon belül. Lássuk, mi lett ebből Békés Márton­nál! Ő utólag igazolja a magyar állam bevételét, a kultúra hatalmának meg­szerzésével pedig tovább erősítené az Orbán-rezsimet. Gramsci idealistává és nacionalistává torzított bábja Békésnél arra szolgál, hogy általa visszamenőle­gesen is igazolhassa az államhatalmat 2010-ben megszerzők intézkedése­it, ünnepelhesse „nemzeti blokkjuk” nagyszerűségét, dicsérhesse tetteiket, korszakba ágyazhassa rendszerüket, megerősíthesse hegemóniájukat, utat mutathasson osztályuralmuk bebeto­nozásához­­ és kulturális hegemóni­ájuk kiépítése által helyeselhesse tér­nyerésüket. (Esetleg még javaslatokat is megfogalmazhasson e térszerzés jö­vőbeli irányaira és mikéntjére.) Békés igazolja, szentesíti és - a szó lehető legtágabb értelmében - idea­lizálja az Orbán-rezsimet. Ódát zeng róla és neki, dicsőíti a hegemónt, az új fejedelmet, megénekli nagy győzelme­inek históriáját. Amit eközben Anto­nio Gramscival tesz, nem más, mint az olasz antikapitalista szerző második kirablása. Elsőként, még életében, a fasiszta Mussolini lopta el utolsó éveit­­ letartóztatta, száműzte és börtönbe vetette. Elhatalmasodó és kezeletlen betegségei miatt Gramsci idő előtt volt kénytelen búcsúzni az élettől. Élete utolsó bő tíz évében nyomorúságos kö­rülmények közt rótt feljegyzéseivel az antikapitalista harchoz kínált fogalma­kat és stratégiát. Azzal, ahogyan Békés Márton e jegy­zetek értelmét kiforgatta és felhasz­nálta egy új jobboldali hegemónia iga­zolására, még egyszer meglopta őt. Ez Antonio Gramsci második kirablása. „Nagyapám engem agyonlőtt volna” r K T­alán nem véletlen,­­ hogy éppen akkor­­ emeltem le a könyves­t polcomról, és olvastam­­ újra Jennifer Teege M Nagyapám engem agyonlőtt volna című önéletrajzi köte­tét, amikor a „Bayer Zsolt-ügy” kipat­tant, és a közbeszéd része lett. Jennifer Teege felnőttkorában döbbenetes titok­ra bukkant: megtudta, hogy nagyapja Amon Göth, a Krakkó melletti plaszówi láger hírhedten kegyetlen parancsnoka volt, akit háborús bűnösként 1946-ban kivégeztek. Jennifer Teege Amon Göth fekete bőrű unokájaként 1970-ben szü­letett. Az anyja, Amon Göth lánya még csecsemőkorában örökbe adta őt. Úgy nőtt fel, hogy sem az anyja, sem az örök­befogadott szülei nem tárták fel előtte a családja múltját. Jennifer Teege-nek felnőttként kel­lett rádöbbennie, hogy a nagyapja őt, mint fekete bőrű nőt a többi „alacso­nyabb rendű” fajjal együtt a gázkamrá­ba küldte volna. Felnőttként tudta meg azt is, hogy a nagyanyja, aki élete végé­ig szerelmes volt Göthbe, és soha nem ítélte el a bűncselekményeit, luxuskö­rülmények között élt a tábor szélén álló elegáns villájukban. Ennek a teraszáról lövöldözött Göth szórakozásból zsidó foglyokra, és ölte meg őket. A nagyma­ma pedig ennek a villának a teraszán LÉVAI KATALIN pózolt elegáns ruhában, vagy napozott fürdőruhában, játszadozott az emberek elleni támadásra kiképzett kutyájával a szögesdrótok nyomasztó háttere előtt. Fényképek és két film is tanúskodik minderről. A napot gyakran kilovag­lással kezdte, utána hosszan sminkelte magát, délután teniszezett, esténként rabok muzsikáltak a Göth-villában. És mégis. Jennifer Teege szerette a nagymamáját, aki meghatározó szere­pet játszott kisgyerekkorában: a nagy­mama volt az, aki vigaszt és védelmet nyújtott neki, aki törődött vele. Ezért ma is kijár a sírjához a temetőbe, virá­got visz neki, és gyászolja az embert, aki nem volt. Képtelen összeegyeztetni a lágerben készült fotókat a saját gyer­mekkori emlékeivel, amelyek a fejében élnek róla. Elítéli és megveti a nagyszü­lei tetteit, a nagymamáját mégsem cse­rélné el senki mással. „Jó volt hozzám, ezért végig azt hittem, hogy jó ember. Egy gyerek nem tudja elképzelni, hogy valakinek, akit szeret, van egy másik, sötét oldala is. Annyira jó lett volna, ha nincs, ami beárnyékolja az emlékét. Miért nem tudott megmaradni normá­lis nagymamának? Egy kedves asszony­nak, aki aztán egyszer csak meghal, és nem derül ki róla utólag semmi?” Miért meséltem el ezt a történetet? Mit kezdjünk vele, és hogyan kapcsoló­dik Bayer Zsolt történetéhez? A bűn nem örökletes, senki nem kérhető számon azért, amit a felmenői elkövettek. Nincs átörökített bűn. Fele­lősség van. Az örökös felelőssége abban áll, ahogyan a felmenői tetteihez viszo­nyul. A zsigeri, mélyről fakadó érzése­inkért sem vagyunk felelősek, de azért igen, hogy mit kezdünk velük. Hajlan­dók vagyunk-e szembenézni a szégyen­letes múlttal, akármennyire fájdalmas is, és akarunk-e tisztán látni? Rengeteg kutatás bizonyítja, milyen hosszú és ke­serves folyamat ez a bűnösök gyerme­kei esetében is. Küzd bennük az eluta­sítás és a szeretet, a vád és az elfogadás, és ez alaposan megkínozza őket. Elkép­zelhetetlen, hogy a joviális nagyapa, aki térdén lovagoltatta az unokáját, náci tiszt volt, vagy a jól ápolt, kedves nagy­mama Hitlerért rajongott, és gyűlölte a zsidókat. Pokolian nehéz ezt elfogadni egy saját rokonról. A feltáratlan, elhallgatott, elhazudott családi múlttal való szembenézés sok­kal több családot érint Magyarorszá­gon, mint gondolnánk. Úgy hiszem, a sötét titkokat rejtegető családok leszár­­mazottait, mint például Bayer Zsoltot is arra kell biztatni, hogy alaposan ku­tassák fel múltjukat, legyenek bátrak, és törjék át a hallgatás falát. Már csak a saját érdekükben is ki kell lépniük a nagyapák, nagyanyák és apák árnyé­kából, amely rájuk vetül, mert csak ak­kor élhetik a saját életüket, és lehetnek szabadok, ha ezt meg tudják tenni. Igaz ez a holokausztáldozatok és a tettesek gyermekeire egyaránt, még akkor is, ha a trauma egészen más a holokausz­­tot átélő szülők, és a bűnösök gyerekei esetében. Az erőszak és a szenvedés to­­vábbörökítése generációkon keresztül hasonlóan működik. Ugyanakkor nem hiszem, hogy telje­sen meg lehet szabadulni a múlttól. Az valamilyen módon tovább él és dolgo­zik bennünk, ha akarjuk, ha nem. Azt gondolom, csak akkor birkózhatunk meg vele, ha utánamegyünk az ezerszer hallott családi történeteknek, felkutat­juk a múltbéli féligazságokat, megpró­báljuk különválasztani a hamisat az igaztól. A lehető legnagyobb hitelesség­re és pontosságra törekszünk. Ha nyíl­tan beszélünk arról, miként van közünk a múlthoz. Itt és most. A mi életünkben, felelősséggel. Elkeserítő az a „vita”, amely az úgy­nevezett Bayer-ügy kapcsán a nyilvá­nosság előtt kibontakozott. Éppen a lényeg hiányzik belőle: a múlt megér­tésének igénye. A „tisztázni végre közös dolgainkat” szándéka. Fel sem merül, milyen fontos történelmi pillanatot mulasztunk el immár sokadszor, és mit veszíthetünk megint. Itt volna az esélye annak, hogy ne úgy tekintsünk egymás­ra, mint gyűlölt ellenségre, hanem úgy, mint a fájdalmas és feldolgozatlan múlt örököseire. A gyűlölködés sehová nem vezet, és semmit nem old meg. Gon­doljunk bele, mekkora megkönnyeb­bülés lenne mindenkinek, ha ismerné a családja történetét, ha nem kellene együtt élnie súlyos családi titkokkal, nem kellene bűntudatot éreznie vagy szégyenkeznie a felmenői bűnei miatt. Ha nyíltan beszélhetne arról, micsoda mélységes szomorúság és megrázkód­tatás volt megtudni, hogy a nagyapja vagy a szülője szörnyeteg. Lehet, hogy többször is próbált szembenézni a csa­ládi örökségével, de nem volt rá képes. Ki tudja, mi mindenen ment keresztül, és még mindig csak a kezdet kezdetén tart. Vagy el sem indult a megértés és a szabadság felé vezető úton. Senki nem bújhat el a történelem elől. Az úgynevezett Bayer-ügy egyszer­re foglalja magába a személyes sors és Magyarország modern kori konfliktu­sainak és traumáinak a históriáját. Eb­ben az országban így vagy úgy mindenki cipeli a maga családtörténetét; nem­tudás és elhallgatás mérgezi a családok életét. Jó lenne legalább ezt megérteni ennek az ügynek a kapcsán. A fekete bőrű Jennifer Teege és náci nagyap­ja, Amon Göth, a plaszówi láger parancsnoka. Nem lehet telje­sen megszaba­dulni a múlttól

Next