Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)
2024-02-17 / 41. szám
Társadalomelmélet - Közelmúlt SZÉP SZÓ 15 2024. februári?., szombat v FOLYTATÁS AZ ELŐZŐ OLDALRÓL A hegemóniaépítéshez magántőkealapokra, céghálókra, tulajdonra és hűséges tulajdonosokra is szükség van. Mindez vastagon gazdasági, azaz tulajdonkérdés is. A valóságértelmezés munkája ugyanis az ilyen intézmények falai között zajlik. Csakúgy, mint az értelmiség újratermelése. A tudás, a készségek, az ismeretek, az értelmezések, a jelentések és az identitások előállítása, közvetítése, termelése és terjesztése mind-mind ilyen intézményekben történik. A hegemóniaépítés ennyiben intézményépítés, amihez hűséges értelmiségre is szükség van. Orbánék tehát idejében felismerték, hogy rezsimjük új hegemóniájához új intézményekre, új személyzetre, új értelmezésekre és új értelmiségre lesz szükségük. Zajlik is a „szürkeállomány” lecserélése. Békés Márton értelmezésének kritikája Az elmúlt öt-hat évben Antonio Gramsciról magyarul a legtöbbet Békés Mártontól hallottunk. Az új jobboldal teoretikusaként Békés 2018-ban adta ki a jelszót Gramsci jobbról című írásában: „Gramsci a miénk - olvassuk, értelmezzük, használjuk!” Békés természetesen Gramsci marxizmusa és antikapitalizmusa nélkül veszi át az olasz kommunista nézeteit, hogy azokat aztán az Orbán-rezsim hegemóniaépítésének igazolására, a Fidesz-KDNP „nemzeti blokkja”, a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” dicsőítésére használja fel. A kommunista Gramsciból nacionalista bábot, marxista szervezőből sosem létezett habókos idealistát faragott, hogy rá hivatkozva elmondhassa: Orbán valósította meg azt, amiről Gramsci írt. Békés idealizálja a fennálló rendet és közben elfedi annak egyáltalán nem ideális voltát. Trubadúrként lágy hangon énekel a szellem elsőbbségéről, miközben hallgat arról, hogy brutális erővel forognak a tőkefelhalmozás „ördögi malmai”: páratlan gyorsasággal bővülnek a magántőkealapok, az ingatlanportfoliók és a céghálózatok a „nemzeti blokk” erős embereinek kezében. Amíg Békés Márton a kultúra, a konszenzus és az önkéntes beleegyezés húrjait pengeti, masszív gazdasági térfoglalás, vagyonátcsoportosítás és tulajdonszerzés zajlik. Ő azonban egy szót sem ejt kiszárított közszolgáltatásokról, átvett vállalkozásokról, eltérített közbeszerzésekről, tendenciózusan célzott kormánytámogatásokról. Sem arról, hogy a hegemónia materiális feltételeit nemcsak önkéntes engedelmesség, hanem a kényszerítés és a kisemmizés is biztosítja. Meg kell ezért mutatnunk, mit írt Gramsci valójában. Először is, Leninnel egyetértésben javasolta a forradalmi stratégia felülvizsgálatát. Lenin - mint tudjuk - proletárforradalom útján gondolta elérni a proletárdiktatúrát Keleten, míg Gramsci (ellen)hegemóniaépítést javasolt Nyugaton. Ami sikeres stratégia volt 1917-ben Szentpéterváron, abban a formában nem volt sikeres Olaszországban. (1922-ben a fasiszta Mussolini masírozott be Rómába a kommunista forradalmi kísérlet kudarca után.) Gramsci az első világháború hadászati nyelvét, háborús metaforákat használt, hogy elkerülje a börtöncenzúra figyelmét. Álláspontja szerint a proletárforradalom stratégiája, vagyis az állam ellen indított frontális támadás, az elsöprőnek szánt szuronyroham előtt (ezt nevezte „mozgóháborúnak”), felőrlő stratégiára, tüzérségi támadásokra, elhúzódó lövészárok-hadviselésre van szükség (ezt nevezte lassan araszoló „állóháborúnak”). E pozícióharc célja fokról fokra bevenni előbb a polgári (vagy civil) társadalmat, megszerezni az értelmezés hatalmát, hogy aztán megszerezhesse az államhatalmat is. A kormányzati hatalom megszerzéséhez előbb hegemóniára kell szert tenni (állóháborúval), és szellemi és erkölcsi fölényt kell kivívni, majd ezt utána is meg kell tudni őrizni. A hegemónia abban különbözik a diktatúrától Gramsci szerint, hogy nem pusztán kényszeren és elnyomáson nyugszik, hanem ezek mellett valamiféle elfogadottságon is. A hegemóniaépítés az alávetettek jóváhagyásának elérését célozza, önkéntes beleegyezésüket kívánja megszerezni. Ha ez nem sikerül, akkor a lemondó beletörődésüket kívánja kicsikarni. Ha ez sem megy, akkor végső soron a nélkülözhetetlen hozzájárulásukat erővel kényszeríti ki, így vagy úgy, de valamilyen formában együttműködést vált ki - fakadjon bár meggyőződésből vagy érdekből, önkéntes lelkesedésből vagy hideg számításból, bátorságból vagy félelemből. A hegemóniát így kényszer és beleegyezés, erő és konszenzus együttesen tartja fent. Vagyis Gramsci szerint a kommunistáknak előbb a polgári társadalmon (vagy más néven, a civil társadalmon) belül kell pozíciókat szerezniük annak érdekében, hogy aztán a politikai társadalmat is bevehessék, az államhatalmat is megszerezhessék. A civil társadalom bevételének célja nála a kapitalista állam, illetve - végső soron - a kapitalizmus meghaladása volt. Gramsci számára e „pozícióharc”, ez a lassan araszoló, fokról fokra előre haladó „állóháború” csak mozzanata, alkotóeleme egy nagyobb és átfogóbb, antikapitalista stratégiának, amely végső soron a tőkés rendszert kívánta eltörölni. E stratégia célja az osztályuralomnak alávetett munkásság és parasztság felszabadítása, egy „népi-nemzeti kollektív akarat” megformálása és érvényesítése, hegemóniájuk kivívása, történelmi blokkjuk felépítése volt. Gramsci ugyanis az észak-itáliai munkásság és dél-olasz parasztság osztályszövetségének létrehozásával kívánt életre hívni egy új történelmi blokkot, egy népi és nemzeti hegemóniát a tőkéseknek és a földbirtokosoknak alávetett osztályok egyesített erejéből. Gramscinál mindez az antikapitalista politika része volt. A marxi örökséget gondolta tovább a szellemi és erkölcsi tényezők jelentőségének hangsúlyozásával, felhívva a figyelmet olyan intellektuális és morális jelenségek relevanciájára, amelyek az ökonomizmus (a gazdasági tényezők meghatározó volta) megerősödése miatt addigra elhanyagolttá és alárendeltté váltak a marxi hagyományon belül. Lássuk, mi lett ebből Békés Mártonnál! Ő utólag igazolja a magyar állam bevételét, a kultúra hatalmának megszerzésével pedig tovább erősítené az Orbán-rezsimet. Gramsci idealistává és nacionalistává torzított bábja Békésnél arra szolgál, hogy általa visszamenőlegesen is igazolhassa az államhatalmat 2010-ben megszerzők intézkedéseit, ünnepelhesse „nemzeti blokkjuk” nagyszerűségét, dicsérhesse tetteiket, korszakba ágyazhassa rendszerüket, megerősíthesse hegemóniájukat, utat mutathasson osztályuralmuk bebetonozásához és kulturális hegemóniájuk kiépítése által helyeselhesse térnyerésüket. (Esetleg még javaslatokat is megfogalmazhasson e térszerzés jövőbeli irányaira és mikéntjére.) Békés igazolja, szentesíti és - a szó lehető legtágabb értelmében - idealizálja az Orbán-rezsimet. Ódát zeng róla és neki, dicsőíti a hegemónt, az új fejedelmet, megénekli nagy győzelmeinek históriáját. Amit eközben Antonio Gramscival tesz, nem más, mint az olasz antikapitalista szerző második kirablása. Elsőként, még életében, a fasiszta Mussolini lopta el utolsó éveit letartóztatta, száműzte és börtönbe vetette. Elhatalmasodó és kezeletlen betegségei miatt Gramsci idő előtt volt kénytelen búcsúzni az élettől. Élete utolsó bő tíz évében nyomorúságos körülmények közt rótt feljegyzéseivel az antikapitalista harchoz kínált fogalmakat és stratégiát. Azzal, ahogyan Békés Márton e jegyzetek értelmét kiforgatta és felhasználta egy új jobboldali hegemónia igazolására, még egyszer meglopta őt. Ez Antonio Gramsci második kirablása. „Nagyapám engem agyonlőtt volna” r K Talán nem véletlen, hogy éppen akkor emeltem le a könyvest polcomról, és olvastam újra Jennifer Teege M Nagyapám engem agyonlőtt volna című önéletrajzi kötetét, amikor a „Bayer Zsolt-ügy” kipattant, és a közbeszéd része lett. Jennifer Teege felnőttkorában döbbenetes titokra bukkant: megtudta, hogy nagyapja Amon Göth, a Krakkó melletti plaszówi láger hírhedten kegyetlen parancsnoka volt, akit háborús bűnösként 1946-ban kivégeztek. Jennifer Teege Amon Göth fekete bőrű unokájaként 1970-ben született. Az anyja, Amon Göth lánya még csecsemőkorában örökbe adta őt. Úgy nőtt fel, hogy sem az anyja, sem az örökbefogadott szülei nem tárták fel előtte a családja múltját. Jennifer Teege-nek felnőttként kellett rádöbbennie, hogy a nagyapja őt, mint fekete bőrű nőt a többi „alacsonyabb rendű” fajjal együtt a gázkamrába küldte volna. Felnőttként tudta meg azt is, hogy a nagyanyja, aki élete végéig szerelmes volt Göthbe, és soha nem ítélte el a bűncselekményeit, luxuskörülmények között élt a tábor szélén álló elegáns villájukban. Ennek a teraszáról lövöldözött Göth szórakozásból zsidó foglyokra, és ölte meg őket. A nagymama pedig ennek a villának a teraszán LÉVAI KATALIN pózolt elegáns ruhában, vagy napozott fürdőruhában, játszadozott az emberek elleni támadásra kiképzett kutyájával a szögesdrótok nyomasztó háttere előtt. Fényképek és két film is tanúskodik minderről. A napot gyakran kilovaglással kezdte, utána hosszan sminkelte magát, délután teniszezett, esténként rabok muzsikáltak a Göth-villában. És mégis. Jennifer Teege szerette a nagymamáját, aki meghatározó szerepet játszott kisgyerekkorában: a nagymama volt az, aki vigaszt és védelmet nyújtott neki, aki törődött vele. Ezért ma is kijár a sírjához a temetőbe, virágot visz neki, és gyászolja az embert, aki nem volt. Képtelen összeegyeztetni a lágerben készült fotókat a saját gyermekkori emlékeivel, amelyek a fejében élnek róla. Elítéli és megveti a nagyszülei tetteit, a nagymamáját mégsem cserélné el senki mással. „Jó volt hozzám, ezért végig azt hittem, hogy jó ember. Egy gyerek nem tudja elképzelni, hogy valakinek, akit szeret, van egy másik, sötét oldala is. Annyira jó lett volna, ha nincs, ami beárnyékolja az emlékét. Miért nem tudott megmaradni normális nagymamának? Egy kedves asszonynak, aki aztán egyszer csak meghal, és nem derül ki róla utólag semmi?” Miért meséltem el ezt a történetet? Mit kezdjünk vele, és hogyan kapcsolódik Bayer Zsolt történetéhez? A bűn nem örökletes, senki nem kérhető számon azért, amit a felmenői elkövettek. Nincs átörökített bűn. Felelősség van. Az örökös felelőssége abban áll, ahogyan a felmenői tetteihez viszonyul. A zsigeri, mélyről fakadó érzéseinkért sem vagyunk felelősek, de azért igen, hogy mit kezdünk velük. Hajlandók vagyunk-e szembenézni a szégyenletes múlttal, akármennyire fájdalmas is, és akarunk-e tisztán látni? Rengeteg kutatás bizonyítja, milyen hosszú és keserves folyamat ez a bűnösök gyermekei esetében is. Küzd bennük az elutasítás és a szeretet, a vád és az elfogadás, és ez alaposan megkínozza őket. Elképzelhetetlen, hogy a joviális nagyapa, aki térdén lovagoltatta az unokáját, náci tiszt volt, vagy a jól ápolt, kedves nagymama Hitlerért rajongott, és gyűlölte a zsidókat. Pokolian nehéz ezt elfogadni egy saját rokonról. A feltáratlan, elhallgatott, elhazudott családi múlttal való szembenézés sokkal több családot érint Magyarországon, mint gondolnánk. Úgy hiszem, a sötét titkokat rejtegető családok leszármazottait, mint például Bayer Zsoltot is arra kell biztatni, hogy alaposan kutassák fel múltjukat, legyenek bátrak, és törjék át a hallgatás falát. Már csak a saját érdekükben is ki kell lépniük a nagyapák, nagyanyák és apák árnyékából, amely rájuk vetül, mert csak akkor élhetik a saját életüket, és lehetnek szabadok, ha ezt meg tudják tenni. Igaz ez a holokausztáldozatok és a tettesek gyermekeire egyaránt, még akkor is, ha a trauma egészen más a holokausztot átélő szülők, és a bűnösök gyerekei esetében. Az erőszak és a szenvedés továbbörökítése generációkon keresztül hasonlóan működik. Ugyanakkor nem hiszem, hogy teljesen meg lehet szabadulni a múlttól. Az valamilyen módon tovább él és dolgozik bennünk, ha akarjuk, ha nem. Azt gondolom, csak akkor birkózhatunk meg vele, ha utánamegyünk az ezerszer hallott családi történeteknek, felkutatjuk a múltbéli féligazságokat, megpróbáljuk különválasztani a hamisat az igaztól. A lehető legnagyobb hitelességre és pontosságra törekszünk. Ha nyíltan beszélünk arról, miként van közünk a múlthoz. Itt és most. A mi életünkben, felelősséggel. Elkeserítő az a „vita”, amely az úgynevezett Bayer-ügy kapcsán a nyilvánosság előtt kibontakozott. Éppen a lényeg hiányzik belőle: a múlt megértésének igénye. A „tisztázni végre közös dolgainkat” szándéka. Fel sem merül, milyen fontos történelmi pillanatot mulasztunk el immár sokadszor, és mit veszíthetünk megint. Itt volna az esélye annak, hogy ne úgy tekintsünk egymásra, mint gyűlölt ellenségre, hanem úgy, mint a fájdalmas és feldolgozatlan múlt örököseire. A gyűlölködés sehová nem vezet, és semmit nem old meg. Gondoljunk bele, mekkora megkönnyebbülés lenne mindenkinek, ha ismerné a családja történetét, ha nem kellene együtt élnie súlyos családi titkokkal, nem kellene bűntudatot éreznie vagy szégyenkeznie a felmenői bűnei miatt. Ha nyíltan beszélhetne arról, micsoda mélységes szomorúság és megrázkódtatás volt megtudni, hogy a nagyapja vagy a szülője szörnyeteg. Lehet, hogy többször is próbált szembenézni a családi örökségével, de nem volt rá képes. Ki tudja, mi mindenen ment keresztül, és még mindig csak a kezdet kezdetén tart. Vagy el sem indult a megértés és a szabadság felé vezető úton. Senki nem bújhat el a történelem elől. Az úgynevezett Bayer-ügy egyszerre foglalja magába a személyes sors és Magyarország modern kori konfliktusainak és traumáinak a históriáját. Ebben az országban így vagy úgy mindenki cipeli a maga családtörténetét; nemtudás és elhallgatás mérgezi a családok életét. Jó lenne legalább ezt megérteni ennek az ügynek a kapcsán. A fekete bőrű Jennifer Teege és náci nagyapja, Amon Göth, a plaszówi láger parancsnoka. Nem lehet teljesen megszabadulni a múlttól