Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-03 / 29. szám

4­1 SZÉP SZÓ Közelmúlt 2024. február 3., szombat A­lbert Camus (1913-1960) politikai elkötelezett­sége egy igazságosabb Algéria mellett már a harmincas évektől meg­nyilvánult. 1939-től az Alger républicain hasábjain fellépett a gyarmatosítók megkülönböztető intéz­kedései ellen: „Nem lehet az őslakosok követeléseit meg nem történtté tenni azzal, hogy elhallgatjuk azokat, ellenke­zőleg, meg kell őket vizsgálni a nagylel­kűség és az igazság szellemében. És az algériai nacionalizmus megszünteté­sének egyetlen módja, hogy megszün­tetjük az igazságtalanságot, amiből a nacionalizmus megszületett.” Ebben az időben Camus volt az egyetlen francia értelmiségi, aki egyáltalán érdeklődött Algéria problémái iránt. 1939. június 5. és június 15. között tizenegy cikket pub­likált az Alger républicainben Kabilia nyomora (Misére de la Kabilie) címmel. Aprólékos részletességgel írta le Algéria egyik legszegényebb régiója lakosainak helyzetét: „Figyelmeztettek arra, hogy a bérek elégtelenek. Nem tudtam, hogy vérlázítók. Azt mondták, hogy a mun­kanapok meghaladták a legális időtar­tamot. Nem tudtam, hogy majdnem a duplája volt. Nem szeretnék túlzásokba esni, ám kénytelen vagyok azt monda­ni, hogy Kabiliában rabszolgaságban élnek az emberek.” Ennek a helyzet­nek a megoldására Camus azt javasolta, hogy biztosítsanak nagyobb szabadsá­got az adminisztratív szerveknek, és az őslakosságot vonják be a döntésekbe. Ugyanakkor a gyarmati rendszert nem kérdőjelezte meg, sőt „elfogadhatónak tartotta”: „Mert a gyarmati rendszer akkor fogadható el, ha a meghódított népeknek lehetővé teszi arculatuk meg­őrzését.” Már ekkor jól látható Camus állásfoglalásának kettőssége a gyarma­ti rendszerrel kapcsolatosan: egyrészt elítéli a rendszer igazságtalanságait, ugyanakkor meg akarja azt tartani. 1937- ben elvállalta Algír kultúrházának igaz­gatását, ahol Az őslakosok kultúrája: Az új mediterrán kultúra címmel előadást tartott, amelyben kifejezte azon óhaját, hogy a mediterrán térségben a külön­böző, de ugyanazon kultúrájú népek bé­kességben éljenek egymás mellett. Ez az elképzelés az algériai politikai életben semmiféle visszhangot nem váltott ki. 1945 májusában Camus egy Algériá­ban tett utazása után cikksorozatot írt Krízis Algériában (Crise en Algérie) címmel. Az írások az Actuelles III - Chroniques algériennes 1939-1958 lap­jain olvashatók. E cikkekben a muzul­mán tömegek „politikai ébredéséről” írt, ami a háború során egyre inkább nyilvánvaló lett, anélkül, hogy veszélyt jelentett volna francia Algériára. Ezek­nek a cikkeknek megjelenése idejére esik az 1945. május 8-án Algériában lezajlott vérengzések kirobbanása. Mi­közben Európa a nácik feletti győzel­met ünnepelte, Algéria több városában (Sétif, Guelma és Kherrata) nacionalis­ta pártok tüntettek. Egy fiatal algériai muzulmán, Saul Bouzid az akkor betil­tott algériai zászlót lobogtatta, amit a francia hadsereg megtorlása követett. Camus beszámolt a véres események­ről: „A Guelmában és Sétifben lezajlott mészárlások az algériai franciákat mé­lyen felháborították. Az ezt követő meg­torlások az arab tömegekben félelmet és ellenségességet váltottak ki” - írta. Mint algériai francia Camus már novelláiban kinyilvánította zsigeri kö­tődését szülőföldjéhez. Természetes, hogy újságíróként azonnal elmondta véleményét az algériai konfliktussal kapcsolatosan. Hitelességét megala­pozta, hogy Algériában élt, az ottani franciák és arabok között. Ugyanak­kor az algériai függetlenségi harccal kapcsolatban állást foglalnia a legna­gyobb teher volt számára. Feleségének, Francine-nek azt mondta: „Számomra ez minden ébredéskor a mellemre ne­hezedő teher.” Az algériai franciák és arabok konfliktusát mély fájdalommal élte meg, tudta, hogy „korának leglé­nyegesebb kalandjáról van szó”. A ten­ger és a nap szerelmese mindenkinél j­obban ragaszkodott szülőföldj­éhez, ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy ez az ország az igazságtalanságok orsza­ Máért ellenezte Camus Algéria függetlenségét? ga. Ahogyan Camus életrajzírói mond­ják, számára ez egy nehéz harc a szív és az értelem között, ami állásfoglalásait sokszor ambivalenssé teszi. Ez nyilvá­nul meg az arab önállósági követelé­sek ügyében. Ezeket egyrészt teljesen legitimnek tartja, elítélte azokat, akik megvetéssel viseltetnek az arabokkal szemben. 1956-ban mondta: „Ennek a földnek, ahol a közigazgatás francia, azaz Párizsé a felelősség, az a sajátos­sága, hogy botrányos igazságtalanság és nyomor uralkodik.” Másrészt nem értett egyet az „arab nép” koncepcióval. Az Algéria önállóságáért vívott har­cok idején a francia társadalom két táborra szakadt. Az egyik az állam vé­leményét tükrözte, miszerint Algéria Franciaország szerves része, míg a má­sik tábor az FLN (Front de Libération National - Algériai Nemzeti Felsza­­badítási Front) függetlenségi harcát támogatta. Ebben a helyzetben Camus egyik táborhoz sem kívánt csatlakoz­ni: „Úgy döntöttem, hogy ami Algériát illeti, hallgatni fogok, és sem balsorsá­hoz, sem a róla írt ostobaságokhoz nem teszek semmit. Álláspontom nem vál­tozott ebben a kérdésben, és bár meg­értem és csodálom a szabadságukért küzdőket, undort kelt bennem a nők és a gyerekek legyilkolása.” Az algériai háború 1954-ben a vö­rös mindenszentek (más néven véres mindenszentek) napján tört ki. Camus továbbra is hitt egy békés megoldásban. 1955. október 15. és 1956. január 17. kö­zött az Express hasábjain egy cikksoro­zatban írta meg, hogy szerinte melyek lennének az algériai béke feltételei. Ah­hoz, hogy a konfliktus résztvevői között egy dialógus kezdődhessen, mindenek­előtt véget kell vetni a civilek lemészár­lásának, és biztosítani kell a franciák és az arabok békés együttélését. Az író világosan megfogalmazza álláspontját: „»Választani kell tábort«, kiáltják a gyű­lölet haszonélvezői. Ó, én már válasz­tottam! Hazámat választottam, az igaz­ság Algériáját, ahol franciák és arabok szabad szövetséget köthetnek.” 1955. december 7-én Camus elfo­gadta algériai barátja, Charles Poncet javaslatát, hogy a következő év január­jában részt vegyen Algírban egy kon­ferencián. Poncet a Le Magazine Lit­téraire 1990. áprilisi számában idézett Camus hozzá írt leveléből: „Egy olyan összejövetelt kell bejelenteni, ahol fel­szólalok, csakúgy, mint más nézetek képviselői. Nem vagyok ennek a ro­mokban heverő országnak a prófétája. Egy kollektív akciónak lenne értelme és hatása.” Camus 1956. január 18-án érkezett Algírba. Az esemény fontossá­gát jelzi a köréje sereglő értelmiségiek, művészek, egyházi személyek, újság­írók nagy száma. Még egy amerikai új­ságíró, Evelyne Chauvin is részt vett a konferencián. Január 22-én hangzott el Camus várva várt beszéde Felhívás egy fegyverszünetre Algériában (LAppel pour une Trêve Civile) címmel, amit Actuelles III - Chroniques algériennel 1939-1958-ban olvashatunk, és amely­ben az író a humanizmus jegyében a civil életek megmentése, a vérontás el­kerülése és a két ellenséges tábor kibé­­kítése érdekében érvelt. Ez a konferencia rávilágított Camus álláspontjának ambiguitására: egyrészt őszintén akarta a békét, ugyanakkor nem volt képes felmérni az algériaiak­kal szembeni igazságtalanságok mér­tékét a gyarmati rendszer idején. A na­cionalizmus és a humanizmus között őrlődött, kétségbeesetten keresve a kettő összeegyeztetésének lehetőségét. A rendezvényen a „halál Camus-re”, „halál Mendes-France-ra” kiáltások hangzottak el. Camus többször vis­­­szatért arra a javaslatára, miszerint egy békés megoldást kellene találni, amely megmentené a civil lakosság életét, mielőtt fokozódnának a véres események. Felvázolta a franciák és az arabok békés egymás mellett élésének lehetőségét, és kifejezi reményét, hogy a különféle etnikumok „megoszthatják szeretetüket ugyanazon föld iránt”, és aggodalmának adott hangot a növekvő terror láttán. „Szabad egyesülést” ja­vasolt arabok és franciák között, amit „ugyanannak a földnek fiai közötti lo­jális együttműködésnek” nevezett. Be­szédében ugyanazt fejtette ki, amit az 1939 és 1958 között publikált cikkeiben megírt. Az író ellenfelei mindezt a gyar­matosítás fenntartásának óhajaként interpretálják, mondván: amennyi­ben Camus nem szorgalmazza Algéria azonnali elszakadását Franciaország­tól, a gyarmati rendszer támogatója. Míg 1930 és 1955 között Algériával kapcsolatos állásfoglalásait haladónak ítélték meg, a háború idején a balolda­li értelmiségiek egy független Algéria mellett törtek lándzsát, így Camus né­zeteit túlhaladottaknak tartották. Ez a kudarc késztette Camus-t arra, hogy mintegy másfél évre visszavonuljon a politikától. A hallgatásba burkolózó Camus 1957. október 17-én nagy meglepetés­sel értesült, hogy a Svéd Királyi Tudo­mányos Akadémia számára ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat. A hír a közvé­leményt is felkavarta, mivel a díj váro­mányosa André Malraux volt, és később maga Camus is azt mondta, hogy nem ő, hanem Malraux érdemelte volna meg a kitüntetést. Utalva Camus és Algéria kapcsolatára, François Mauriac epésen jegyezte meg, hogy nem Camus, hanem Algéria kapta a Nobel-díjat. 1957. december 12-én Camus Stock­holm egyetemén kötetlen beszélge­tésen találkozott a hallgatók egy cso­portjával. Felidézte az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos aggodal­mait. Emlékeztetőül, az 1957 októ­berében A magyarok vére címmel írt megrendítő vallomásában ez olvasható: „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol - még közvetve sem - iga­zoljuk a gyilkosokat.” Ezek után Camus közölte hallgatóságával, hogy eddig nem beszélt Algériáról, de most szí­vesen megteszi, ha akarják. Ekkor egy diák azt kérdezte tőle, hogy van az, hogy Camus, aki Kelet-Európa országának érdekében szót emelt, soha nem írt alá petíciót az algériaiak védelmében. Vá­laszában Camus ezeket mondta: „Min­dig is egy igazságos Algéria híve voltam és vagyok, ahol a két népnek együtt kell élnie békében és egyenlőségben. Elmondtam és megismételtem, hogy igazságot kell szolgáltatni az algériai népnek. (...) Algériában jelenleg bom­bákat dobnak a villamosokra. Lehet, hogy édesanyám is ezeken a villamoso­kon utazik. Ha ez jelenti az igazságot, anyámat választom.” Ezt a mondatot a Le Monde tudósítója így adta vissza: „Hiszek az Igazságban, de az anyámat védeném meg az Igazság helyett.” Még inkább leegyszerűsítve és meghamisít­va az elhangzottakat, Camus ellenségei azt mondták, hogy lám, az író nem az igazságot, hanem anyját választja, tehát a független Algéria ellensége, és azt kí­vánja, hogy semmi ne változzék. Élete végén Camus nem politizált, visszavonult a festői Luberonban lévő bourmarini házába, amit Nobel-díjából vásárolt. Minden idejét Az első ember (Le premier homme) című regénye megírásának szentelte, amelyben népe történetét kívánta megírni. Az író autó­balesetben bekövetkezett halála miatt a könyv befejezetlen maradt, és csak 1994-ben jelent meg. Camus a nacio­nalizmus és a humanizmus között őrlődött, s kereste a kettő összeegyeztet­hetőségét MAGYAR MIKLÓS A Nobel-díj átvétele. Mau­riac szerint nem Camus, hanem Algéria kapta a kitüntetést

Next