Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-03 / 29. szám

2024. február 3., szombat z előző századfordu­lón boldog-boldogtalan énekelte a kuplét Sch­neider Fániról. De tu­dunk-e a hölgyről valami bizonyosat, azon kívül, hogy nem kellett neki piros szoknya, legfeljebb csak egy gigerli? Meg persze azt, hogy aki elment vele a vásárba, az mégis vett neki egy piros szoknyát há­rom fodorral. (Mielőtt tovább boncol­gatnám a rejtélyt, el kell mondanom, hogy én az ő példáján szoktam felhívni a nyelvünket slamposan használókat a -ba és a -ban ragok közötti különb­ségre. Már tudniillik egyáltalán nem mindegy, hogy valaki a vásárba, vagy a vásárban ment el Fánival.) Egyesek szerint Schneider Fáni ki­talált személy, regényalak, Lux Terka írónő azonos című regényének hősnő­je. Lux Terka volt Dancsházy Oláh Ida (1873-1938) írói álneve. Félő azonban, hogy ez az állítás nem állja meg a he­lyét, mert a Debreceni Színház 1873- ban mutatta be a Schneider Fáni című népszínművet, vagyis történetesen abban az évben, amikor Lux Terka szü­letett. Maradnunk kell tehát annyiban, hogy Schneider Fáni nem volt, nem élt, csupán a fantázia szülötte. Akárcsak például Kuczug Balázs, aki a Te vagy a legény, Tyukodi pajtás kezdetű kuruc tábori dalban szerepel. Megjegyzem, Tyukodi pajtás sem dokumentált fi­gura, de róla legalább azért annyit tu­dunk, hogy nem olyan, mint más, mint Kuczug Balázs. A semminél ez is több, igaz? Kuczugról viszont még ennyit sem tudunk. A kuruc dalokkal amúgy sem árt óvatosnak lennünk. Csínom Palkóról és Csínom Jankóról például a minap olvastam, hogy ők sem holmi jeles kurucok voltak (még csak árulók sem, mint Ocskay László, a nagy vitéz, akinek, mint tudjuk, kár, kár, kár, kár vala), hanem lovak. Jeles kuruc vité­zek lovai. Nem sikerült felderítenem, hogy ki volt Deákné, akinek a vásznánál nem vagyunk jobbak, mint ahogyan tovább­ra is homály fedi, hogy létezett-e a való­ságban az a Bodóné, aki másról beszél, amikor a bor árát kérik. Ami Marcit il­leti, aki remekül élt Hevesen, nos, róla azt állítják, hogy Zöld Márton volt a neve, s betyár/zsivány a foglalkozása. Én azonban erősen kételkedem abban, hogy ő az a bizonyos Marci, aki Heve­sen az élet császára volt. Rövidre sike­­ ri volt Herkó páter? rült felnőtt élete nem csekély részét ugyanis tömlöcben töltötte, mígnem huszonöt éves korában 1816. december 6-án Fegyverneken felakasztották. Ezzel szemben Gacsaj Pesta, aki miatt Mátészalka gyászban van, való­színűleg történelmi, pontosan belőhe­tő személy. A róla szóló és megzenésí­tett balladából csak annyit sejthetünk, hogy nevezett egy közönséges, illetve éppenséggel egy nem közönséges kra­­kéler volt Mátészalkán, aki édesanyja minden kérése ellenére sem akart ha­zamenni mindaddig, amíg vérben nem gázol, de ráfázott: hazafelé mentében rézfokos a fejében, dupla kés a szívé­ben. Dr. Cservenyák László, a Szatmári Múzeum igazgatója viszont tudomá­nyos alapossággal utánajárt annak, mi is történt valójában. Kiderítette, hogy Gacsal István tényleg ott élt Mátészal­kán, jóképű, jó kiállású fickó volt, aki­ért rajongtak a lányok és az asszonyok, köztük a bíró felesége is. A bíró ezt nem nézte jó szemmel és felbérelte a helyi legényeket, hogy vágják haza Ga­csaj­t. Azok aztán meglesték őt, amint piásan kitántorgott a Kereszt csárdá­ból és előbb fejbe vágták egy rézfokos­sal, majd für alle fälle, egy kétélű késsel szíven is szúrták. A mátészalkai lányok (és asszonyok) azóta is siratják. Sokkal kevesebbet tudnak manap­ság a helyi lakosok a városuk nevét felvett, annak közelében, Matolcson Frankl Béla néven napvilágot látott ké­sőbbi íróról, Zalka Mátéról. Ő a fasiszta Franco-rendszer ellen küzdő önkéntes nemzetközi brigádok Lukács Pál tábor­nok néven tisztelt parancsnokaként halt hősi halált a spanyol polgárhábo­rúban 1937-ben. És ha már, akkor ne feledkezzünk meg egy nem balladai, de annál gyak­rabban emlegetett ismeretlen nagyság­ról: Herkó páterről sem. Ő - a Magyar etimológiai szótár szerint - nyoma­­tékosító elemként tagadó mondatban szerepel a „senki” szerepében. (Pél­dául „a herkópáternek sem hajlandó előjönni”.) Ugyanezen forrás szerint a névadó „valószínűleg Hirkó János 17. századi katolikus pap, aki a protestán­sok üldözésében tanúsított buzgalma révén vált hírhedtté”. Igen ám, de csak valószínűleg. Ezzel szemben bizonyíthatóan is létezett egy Herkó Péter, de ő nem a kicsoda, ha­nem a micsoda kategóriába tartozott. Ez ugyanis egy szatirikus folyóirat - mint akkoriban nevezték: élclap - volt a XX. század elején. Méghozzá nem tit­koltan antiszemita irányzatú. Ami még nem is ment volna csodaszámba, ha nem egy másik, de valódi páter, Markos Gyula szerkesztette volna - egy kato­likus pap, akinek két, utóbb adoptált gyermeke is született élettársától, egy zsidó asszonytól. Az utóbbiak egykor volt létezése pedig annyira tény, hogy magam is tanúsítani tudom. Markos György közgazdásszal (1902-1976), aki kommunista lett (mi más is lehe­tett volna egy katolikus pap törvény­telen fia?), valamikor 1948 táján egy ízben magam is készítettem interjút. A páter lányával, Markos Erzsébettel/ Böskével, az Asszonyok című hetilap képszerkesztőjével pedig 1947 és 1949 között volt szerencsém egy szerkesztő­ségben dolgozni. KULCSÁR ISTVÁN Markos Gyula katolikus pap az általa szerkesz­tett antiszemita irányzatú Herkó Péter élclappal Farsangoló diákok „Ha diák vagy, ne tanulj, vígan élj és ne búsulj!” arsangkor fogadták csak meg igazán a di­ákok a nóta ajánlatát. Miért is maradt volna ki a tanuló ifjúság a tél­temető, tavaszserkentő ősi természetünnepből? Farsangolt a földművelő, az iparos, a kalmár, a kato­na, az úr és a szolga. Elvetették a régit, nekiveselkedtek az újnak. Európában a diákok a céhekhez hasonló szervezetekbe tömörültek, a bursába, amit Debrecenben coetusnak neveztek. A rendszabályokat mindig és mindenkor be kellett tartani. Farsang­kor is kellett volna, csakhogy a fiatalok erre a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták. Az iskola vezetősége rettegett a törvények megszegésétől. Érthető. Akik szétfeszítik a helyi rend kereteit, azok a város, az egyház, az ál­lam rendjének felborítására is képesek. A protestáns egyházak, főként a puritá­nok, még a katolikusoknál is szigorúb­ban tiltották a mulatozást. A debreceni kollégium magisztrátu­sa a XVII. században írásba is foglalta, hogy mit szabad a diáknak és mit nem. Az utóbbi tevékenységek listája jócskán meghaladta az előbbiekét. A mai he­lyesírás szerint idézem a tiltásokat. „Az diáknak tisztességtelenül társa­logni, bizony istent, adta teremtettét mondani tiltatik. Tiltatik továbbá a kol­légiumban vendéget fogadni, lacikony­hába, csapszékbe, bálinak nevezett kerthelyiségbe járni, a városban estve kilenc óra után csavargani, kártyázni, dohányozni, orcába csüngő vagy léhák módjára fül köré csavart hajtincset viselni avagy idegen módi üstököt ne­velni. Úgyszintén tiltatik hegedülni, mert az ok és cél nélkül való muzsika, és bizonyosan a kollégium ablakainak behajigálása követné. Ha hegedű talál­tatnék, kétfelé vágatván fűzfákra kell függeszteni, a táncot vonó hegedűsö­ket pedig lábuknál fogva felakasztani melléje. A táncot az ördög tojta, ülte s költötte ki. Ezért aki táncol, az ördögöt követi, mint lator ifjú agg eb-anyját.” Hegedű nélkül csak-csak elképzel­hető a farsang. Na de táncolás nélkül? A büntetéseket a sedes scholastica, az iskolai törvényszék szabta ki. Ezt az önkormányzati szervet a cívisváros­ban már a XVI. században ismerték, és eleinte olyan nagy volt a hatalma, hogy rektorok felett is ítélkezhetett. A „far­­sangot” vérbő humorral megéneklő Csokonainak is meggyűlt a baja a vas­kalapos felsőbbséggel. A nagy költő kapcsán meg kell emlí­tenem, hogy az „oskolák” urai a tiltás és a büntetés mellett igyekeztek szelídebb eszközökkel is korlátozni az ösztönök fűtötte tombolást. Megengedték a szín­játszást, és ezzel jót tettek a hazai drá­mairodalom fejlődésének. A diák mint GYÁRFÁS szereplő és mint néző ugrándozhatott, tapsolhatott, füttyöghetett, látván öz­vegy Karnyóné és a két szeleburdiak perlekedését vagy igazházi kalandjait. Rendezzetek mulatságot, fiúk, mondták a rend őrei, de csupán az isko­la keretei között. Ne randalírozzatok ut­cahosszat a gyülevész népséggel együtt! Még a boros pincékben is ejtőzhettek. Időnként, főként ünnepélyes alkal­makkor, rendezhettek szalamandert, úgynevezett testvéri ivást. Ősi alkimis­ta hagyomány szerint a szalamandrán, ezen a farkos kétéltűn nem fog a tűz. A tűz tisztelete, imádata végül is a lázadás szellemét idézte fel, de a szalamandere­­ző békésen iddogált és üldögélt az asztal mellett, aztán egy idő után elhevert az asztal alatt. (Akit alaposabban érdekel a szalamander szertartása, megtalálhatja az 1977-ben és 2007-ben is kiadott, Ava­tástól ballagásig című könyvemben.) A konszolidálást a XIX. század közepé­től az iskolai bálok szolgálták. A bál szigorú ellenőrzése - fiúiskolákról lévén szó - azt a célt szolgálta, hogy a diáklegények a helybéli szép lányok­kal szórakozzanak, és ne a bordélyok széplányaival. A farsangi bálok később már „szakosodtak”. Volt - és van - or­vosbál, jogászbál (ahol, mint a nótából tudjuk, egyszer vertek jogászt agyon, azt is jogász verte agyon), mérnökbál, közgazdászbál és biztosan van már brókerbál is. A diákok, akik manapság tanáraik s a maguk érdekében vonulnak és tün­tetnek, nem a farsang résztvevői. De őket, akárcsak elődeiket, a szabadság, az igazságosság, a közjó szelleme tüzeli. Vajon forralnak-e ellenük is valamit a Hatalom konyháiban? Csokonainak is meggyűlt a baja a felsőbbséggel (a Dorottya 1813-as kiadásá­nak címlapja) ENDRE

Next