Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-03 / 29. szám

2024. február 3., szombat A nyolcvanas években volt viszonylag nagy sláger Murray Head dala, a One Night in Bangkok. Szerettük az egzotikus hangszerelése miatt, ér­teni viszont csak a címet értettük. Ugyan már kezdtünk kilencedikben angolul tanulni, de még nem jutottunk tovább az olyan életszerű példamondatoknál, mint „Az elefánt az asztal mellett ül. Hol ül az elefánt? Az asztal mellett.” Mondjuk az akkori Romániában az Egy éjszaka Bangkokban is kábé akkora ér­telemmel bírt, mint az elefánt ebédje, istenigazából fogalmunk sem volt, hogy merre is kellene keresni a térképen ezt a furcsa, de jól táncolható helyet, így aztán nem is kerestük. A földrajz csak kétes és megvalósíthatatlan álmokat suttogott volna az ember fülébe. Később sem tűnt a dalszövegírás csúcsának a szerzemény, amely párhu­zamot von egy sakkparti (a dal fősze­replője egy amerikai nagymester) és a thai főváros éjszakai élete között, nem túl kedvező színben írva le a metropo­liszt, ahol kevés választja el a kétség­beesést az eksztázistól. Meg is maradt volna mindez a nosztalgia bugyraiban, ha a kétes álom nem valósul meg, s nem állok magam is a Csaophraja folyó partján, jóval közelebb az eksztázishoz, mint a kétségbeeséshez. Most szólok, mielőtt szülők egész nemzedéke kez­dené tárcaírásra nevelni a gyermekét, ha már ennyire kifizetődő, hogy a meg­oldás jóval prózaibb. Anyám tavaly adta el a szatmári lakást, hogy beköltözzön a pesti idősek otthonába, a megmaradt pénzt pedig ahelyett, hogy kocsivásár­lásra vagy efféle gyorsan elhasználódó tárgyakra fordítottuk volna, inkább arra szántuk, ami egy életen át elkísér: élményekre. Ezeket pedig leginkább az utazás adja (nézzük csak meg a világ­irodalom felét), így lett belőle megint haj­ókázás a délkelet-ázsiai tengereken, bangkoki indulással. A kilencedikes kamasz, aki kívül­ről fújta a maga fonetikus angoljával a dalt (lásd még: bikicsunáj), igencsak meglepődne a fordulaton. A hajón ja­varészt a gondtalan éveiket élő német nyugdíjasok utaznak, még csak nem is a gazdagabb rétegből, hanem a kaland­­vágyóbb részből. Ez talán mindennél A kurzivált szeretet PAPP SÁNDOR ZSIGMOND jobban jelzi, hogy mekkora áthidal­hatatlan szakadék tátong még mindig köztünk és a Nyugat között, még akkor is, ha kormányzati szempontból Auszt­riát már utolértük. Kár, hogy erről sem a világ, sem a pénztárcánk nem tud még semmit; nem a bevételünk, hanem az örökségünk, a 47 évig birtokolt lakás eladása nyújthat csak efféle élményt. Az utastársaink láthatóan nem a német NER kegyeltjei, nem a lombkoronasé­­tányok megépítéséből tollasodtak meg, hanem egy ledolgozott élet haszonél­vezői, amelyben nyugalom és gondta­lanság közelít az elefánt már említett ebédjéhez. Na de Bangkok! Csakhamar feltűnt, hogy az út menti hatalmas plakátokon erősen kifehérített arcú thai emberek reklámoznak különféle dolgokat. Ké­sőbb ki is derült, hogy a rizstermesz­tés és a turizmus mellett a plasztikai sebészet az egyik húzóágazat errefelé, az itteniek ugyanis fehér bőrre és kes­keny, európai vagy észak-amerikai orra vágynak. A gondtalan élet vonásaira. Arra, amit a tévében és moziban látnak. Ami többet ígér a harmincöt négyzet­méteres átlagméretű lakásnál a város külső negyedeiben. Az én barna bőröm, mutatott magára a fiatal idegenvezető, és széles orrom itt nem számít szép­nek. Neki viszont nincs pénze klinikai beavatkozásra. Szívem szerint elma­gyaráztam volna, hogy nálunk sem a hófehér bőr az igazán menő, aki valaki akar lenni, minimum sárgásbarna szo­láriumárnyalatban sétál még télen is, vagy más meleg helyen szerzi be a világ formálta és a szél cserzette bőrszínét. Mert azzal már fel lehet vágni. Vagyis sokan nem kevés pénzt adnak azért, hogy ideig-óráig olyan színben léphes­senek a világ és a szomszédok elé, ami­lyen Urnának, a kedves idegenvezető lánynak alapból megvan. Vagyis hiába választ el minket egy fél világ, nagyon is hasonlítunk: arra vágyunk, ami a túlol­dalon van, ami illúziót és reményt ígér. Ami pedig szintén mulattató volt az én sokat edzett k-európai szememben, hogy a városban lépten-nyomon bele­botlottunk X. Ráma király stilizált és igen nagy méretű portréjába. Tán még Buddhából is kevesebb van, pedig az sem mondható hiánycikknek. Rendsze­rint a felesége is ott virít mellette. (Im­már a negyedik. Egy halom pénz lehet a kincstárnak egy-egy válás után lecse­rélni a képeket.) A király rendszerint sárga fényözönben, mert hétfőn szüle­tett, és annak ez az árnyalat felel meg, a felesége pedig szombaton, így ő csupa lilában. Hiába volt meg bennem a kellő tisztelet, nem bírtam ki, hogy ne gon­doljak a Kárpátok Géniuszára és aka­démikus feleségére, akinek a víz kémiai képletével is meggyűlt volna a baja. Ők kísérték végig a gyerekkoromat, és el­vileg csak úgy áradt feléjük a nép szere­­tete. A thai emberek szeretetében, úgy tűnik, nincs semmi irónia, büszkék a demokráciájukra és a szabadságukra, tán ezért nem lesz dőlt betűs vagy idé­zőjeles a király iránt táplált érzés, mint amennyire kurzív volt nekünk. És nincs az a klinika és sebész, ami ezen változ­tatott volna. Mi elfojtott megvetéssel a szívünkben nőttünk fel, ők pedig ebben az arany-lila ragyogásban. Akkor most ki is járt jobban? Az álom megvalósult Bangkokban,a Csaophraja folyó partján /^édiaszolgáltatás­ /■ Mi ülünk, a jófejek beszélnek A / ■ / U beszélgetést. So­F /K ban fogyasztani a / W / - ban itt tartunk. M / ■/ K Nem járunk tár­saságba, nem hív­juk fel gyakran a barátainknak nevezett embereket. Hosszú vonatúton se ele­gyedünk szóba senkivel. Inkább ülünk, fekszünk és nézzük, hallgatjuk, ahogy mások beszélgetnek. Hivatásból, profi szinten. Feltűnő megjelenéssel, fülbe­mászó hangon, valamilyen médiaegyé­niséggel, hatásosan. Beszélnek, beszél­nek mindenféléről, meg arról, hogy a sok beszéd közben melyikük mit mondott. Mi meg élvezhetjük, hogy társaságban lehetünk egyedül. Persze a másik oldal helyzete is kü­lönös. Művészektől gyakran kérdezik, hol a határ alkotás és valóság között, van-e az életüknek olyan szegmense, FORGÁCS IVÁN amelyben nem érzik írónak, zenésznek, rendezőnek, színésznek magukat. Va­jon hogy van ez a beszélgetőműsorok készítőinél és az egyik adásból a má­sikba vándorló nyilatkozóknál, már­­már celeb véleményformálóknál? Ők éreznek-e határt hivatásos és privát beszélgetéseik között? Vagy lehet, hogy miután kilépnek a stúdióból, és haza­mennek, ők is csak ülnek és másokat hallgatnak? Talán azt érezzük, hogy a mi eset­leges hétköznapi beszélgetéseinknek nincs súlyuk. A szavak elillannak a semmibe. Időpazarlás. Pszichológusnál már van értelme megszólalni. Hiszen ott valamivé válunk, egy esetté, amelyet kezelni kell; jelentést, mély értelmet kaphat minden szavunk. De mit kezd­jünk azzal, ha csupán barátainkkal, ismerőseinkkel tépjük a szánkat? Egy­szerű! Rögzítsük a beszélgetést! Nyom­juk be a telón a videógombot, és aztán rakjuk fel az egészet egy közösségi ol­dalra. Üzenjünk a világnak! Nem irigylem a jövő történészeit, társadalomtudósait. Már Forgács Pé­ternek is elképesztő munkát kellett végeznie, amikor amatőr filmfelvé­telekből összerakta a Privát Magyar­ország sorozatot. Hogyan lehet majd feldolgozni azt a milliárdnyi beszélge­tést, amely ott zümmög körülöttünk té­vécsatornákon, internetes platformo­kon, közösségi hálón? A beszélgetőműsorok készítői kö­zül egyre többen érzik, hogy a műfaj kezd parttalanná válni. Igyekeznek hát egyedi közelítéseket, szerkezeti eleme­ket találni a duma számára. Mennek mindenféle helyszínre, alakítgatják markánsra, szokatlanra a stúdiókat, kereteket ötölnek ki. A megújulási hul­lám egyik érdekes próbálkozása Hor­váth Oszkár műsora, az Élőben jófej. Rádióadásból, a Spirit FM-ből lépett át az ATV képernyőjére a múlt évben, az előző héten ismétléssel jelentkezett, jövője bizonytalannak tűnik. Meghök­kentően új, látványos elemekkel nem lep meg, bár egy kicsit időutazós, 1968 ihlette, jól tagolt, piros-kék színvilágú stúdiótérbe invitál, amelyben érdekes szemszögeket találhatnak a kamerák. A fókusz azonban hagyományos mó­don a műsorvezetőn és vendégén van. Apró, de karakteres szerkezeti érdekes­ség, hogy kártyalapokból lehet témákat húzni. Az igazi sajátosság a közelítés­mód, a beszélgetés dimenziója lenne. Horváth minden adás elején elmondja: „Az itt elhangzó beszélgetések nem in­terjúk. Nem a bulvárt gazdagítják. Meg­ismerkedhetünk azonban (a vendég) világnézetével és véleményével.” Nem valakiről, hanem valakivel valamikről zajlik a társalgás. Az alany először té­makártyákat húz, majd a piros lapok közül kiválaszt számára fontos, illetve tőle távolabb álló értékeket. A felkínált képlet követésre csábít, rokonszenves hangütést teremt. Még­sem működik igazán. Jó, hogy nem életük meghatározó történeteiről, szakmai pályájuk tanulságairól faggat­ják ezredszer a vendégeket, és érthető, miért akarja Horváth Oszkár kerülni a nagy filozofikus, erkölcsi kérdéseket is. Csak ami marad, hogy mi az illem, a megértés, a méltóság és hasonlók, egy pont után partikulárisan kong. Nehéz igazán érdekeset mondani ezekről a témákról, a néző egykedvűen bólogat, igen, én is így gondolom. Ráadásul na­gyon határozottak a válaszok, kevés bennük az izgalmas reflexió. Sokszor életrecepteket hallunk, ami idegesí­­tőbb tud lenni, mint amikor valaki nagy igazságokat mond a világról. És megint nem sikerült kilépni a nyilatkozók egy ismertebb köréből: Fenyő Iván, Ungár Péter, Vona Gábor, Kormos Anett, Do­­lák-Saly Róbert, Farkas Attila Márton, Varga Livius a beszélgetőpartnerek között. Nem csoda, hogy mindegyikük­nél előfordul visszacsúszás magánéleti, bulvárközeli témákba. Úgyhogy mi továbbra is ülünk, és ők beszélnek. Ezzel együtt van potenciál ebben a műsorban, jó irányba mutat a szemléletmódja. Ha nem is köt le még teljes adásidőben, ami elénk kerül, de kicsit más helyen vagyunk, más han­gulatban, más gondolati mezőben. Ki­forrhat ebből egy bensőséges, derűsen töprengő, egymáshoz közelebb hozó szellemi tér. Feltéve, hogy lesz folytatás. A szavak elil­lannak- Hor­váth Oszkár és Kormos Anett az Élőben jófej című műsorban

Next