Néptanítók lapja 15. évfolyam, 1882
1882-10-21 / 42. szám
670 'ja- Nem volt a háznál se zongora, se virág, még egy ének Ikes madár sem. És a nő mégis boldog volt, mert egészen az övé volt Petőfi. Petőfi nem volt eszményi alak egy férfiban. Hátramaradt arczképei közül csak az az egy hit, melyet legelőször rajzolt Barabás, ahol Petőfi két kezét hátratéve tartja , a többi mind eszményítve van. Termete szikár, középnagyságú, arczszine sápadt, szemei apró feketék, szemöldei szatir vonalban menők, orra hegyes, tövén a homloknál benyomott, haja fölfelé szoktatott, szája kicsiny, s egy rendetlenül előre álló fog miatt gunyoros kifejezésre nyiló. Egész lénye, tekintete komor, zárkózott volt, nyakán kendőt nem viselt soha, a mi azt még előrenyultabbá tette. Ez a nyakravaló nem viselés később végzetessé is vált reá nézve, a minek az emlékét megtaláljuk Mészáros Lázárhoz czimzett versében. — Hajh, de mikor ezt az arczot a költészet lángja megvilágitá : mikor műveit elkezdte szavalni, akkor minden vonásban kigyulladt a lélek; tekintete lángolt, sugárzott; alakja megnőtt, felmagasult, szoboridomot vett; akkor a ki látta, a ki hallgatta, belé kellett neki szeretni. Férfit és nőt magával ragadt, ahová akarta. S akit aztán megszeretett, attól követelte, hogy épen oly egészen átadja magát neki, úgy beleolvadjon a lelkével az ő lelkébe, mint ahogy ő teszi. Zsarnoka volt annak, akit szeret. Egyetlen eltérő nézetet, egy véleménykülönbséget nem bocsátott meg neki. Uralkodott a barátai fölött , az által, hogy szerette őket. Azok pedig bálványozták őt. Amit hittelen barátokról ír verseiben, azok vagy véghetetlen parányi indokokra vezethetők vissza, vagy olyan kortársaira vonatkoznak, kik álnevek alatt ócsárló bírálatokat irtak verseiről, s kiknek a neveit Petőfi egyszer egy szójátékban örökité meg , de aztkevesen ismerik; egy párnak meg ő maga adott okot csipős életeivel arra, hogy megharagudjanak rá, mint Szemere Miklós, a ki a „Zöld Marczi" paródiát irta ellene. Ellenben szívvel-lélekkel hozzá tapadó jó barátja több volt Petőfinek, mint bárkinek e földön. Hozzájok írt költeményei tanúskodnak róla. Legelői Vörösmarty, Bajza, a kik Petőfit legelőször vezették az olvasó közönség elé, Arany János, Egressy Gábor, Teleki Sándor gróf, katona barátja, kihez többször intézi költeményeit, Kuppis Vilmos, Várady Antal, Kazinczy Gábor, Adorján Boldizsár, Frankenburg, Vahot, Csengery, s az öreg Szemere Pál, ki mikor legelőször találkozott vele, igy szólt hozzá : „hány esztendős vagy?" — „Huszonkettő " — „Én meg hetvenkettő : tegezzük egymást." — És végre a „tizek." Egy egész új irodalmi iskolát teremtett maga körül , mit a magyar romantika iskolának szeretett ő maga nevezni; úgy hivta őket, hogy „a tizek társasága." Ő rajta kivül ezek voltak benne : Tompa, Kerényi, Pálffy Albert, Degré, Lisznyay, Pákh Albert, Obernyik, Bérczi és én. Iránya volt : a magyar nép nyelvét irodalmi értékre emelni, irályban és eszmejárásban követni a nemzeti sajátságokat. Hogy ez sikerüljön, ahhoz olyan lángész kellett, mint az övé, és a mellett olyan tisztult maszlós, olyan erős széptani érzék és annyi tanulmány. Petőfi igen sokat tanult, ismerte a világirodalmat latin, német, franczia és angol eredetiben. Amíg azzal az irodalmi iránynyal, mely a költő írásmódot a szokatlan, keresett, idegen mintára alkotott szó és eszmejárásban állapítá meg, csak annak az ellentéte, a bundaszagú parlagiasság, a földhöz ragadt néputánzás, a szegényes különczködés küzdött meg, addig az első mindig fölül maradt. De amint Petőfi előtámadt, keresztül tört diadalmasan az az elv : „hogy az eszme, a gondolat az úr, s a szavak csak a szolgák!" s rövid időn teljes győzelme volt vele. A népnyelv irodalmi nyelv lett : a népköltészet magas költészet. S ez megmaradt mind e mai napig , s ez volt az a roppant siker, mely Petőfit oly nagggyá tette, mely emlékét örökre fentartja. Elérte már a földfeletti régiókban, a mi után vágyai emelték : a szerelemben a boldogságot, a költészetben a dicsőséget. S az eszményi diadalnak anyagi eredménye is volt. Egész Petőfiig nem érte azt el magyar költő, hogy mellékhivatal nélkül, vagy legalább akadémiai tagság nélkül szellemi munkája után megéljen, még családot is tartson. Petőfivel az eddig megírt költeményeiért, a kiadója Emich, húsz hónapra kötött szerződést, havonkint száz forint fizetésre. Húsz hónapra biztosítva volt a költő, anélkül, hogy valakinek azt kellett volna mondania : „Köszönöm." Húsz hónapra ! Egész életére! Elérte már, amit az égben látott : a hirt, a boldogságot, csak az volt hátra, hogy azt is diadalra vezesse, ami földi bálványképe : a magyar nép a szabadság. Ez is eljött. Márczius tizenötödike volt. Ekkor irta meg a „Talpra magyart!" „El is szavalta a piacz közepén a ifjú Magyarország tomboló rivallása mellett. Ettől naptól számítja a magyar nép újjászületését : ezen napon hullottak le a bilincsek a jobbágyok kezéről , ezen a napon lett szabaddá a föld és a szellem. Ssoh'3 többé rabigába nem lehetett azokat verni. Ezt a napot „Szent Petőfi napjának" nevezte Magyarország, mert ezt a napot ő állita meg az égen , igazabban, mint valaha Józsué. És azután elkövetkeztek a „véres napok", a mikről álmodott, a miket megjósolt, a miket hiva hitt. Költői alkotásainak uj korszaka nyílik itt meg. A miket eddig irt, azokat is nagybecsüekké tette az általános költői aranyérték, de a szabadságharcz alatti versei legtöbbjének története van, s egy kommentátornak kellene járni a nyomában, aki azokat elmondja , hogy megértse az utókor. A „Feketepiros" dalokat, mikben a költő „vérbemártott lantját véres kezekkel pengeti." Ismerni kell a kort, az események hátterét, a napok uralkodó eszméit, a lázas kedélyhangulatot, mely mellett azok keletkeztek. Némelyik csak akkor lesz érthetővé, csak akkor mondhatjuk rá, hogy szabad volt így írni, ha hozzáképzeljük a köröskörül lángba borult országot, a kétségbeesés erőfeszített küzdelmét, az egymást túlszárnyaló rémhíreket, aztán megint a diadalmámor leírhatatlan őrjöngését s a népharag félreszaggató szenvedélyeit. Úgy kell e költeményeket olvasni, mintha mindegyik egy sarkofag fedelére volna vésve. Némelyik költeménye maga magyaráz, mint a „Hallod-e szivem?" Gyanúsítják gyávasággal , hogy csak másokat lelkesít, de maga nem megy a csatatérre. Azután a „Bucsu". Indul már , búcsúzik nejétől, sejti végzetét. Hitta a dicső halált, s az akkor jelenik meg előtte, amikor legboldogabb az élet. — És én mindig nagyobb hősnek tartottam Hektort, ki a halál előérzetével indult a harczba neje ölelő karjai közül, mint Achilleuszt, kit a boszu vitt oda és a biztos diadalérzet. Az a vitézebb, a kinek az idegei fájnak a halál tekintete előtt és ő parancsol nekik, hogy ne fájjanak. Petőfi elárvereztette a könyvtárt a sebesültek javára s elment a táborba. Erdélybe ment, ott volt egy lengyel hadvezér , Bem, az megbecsülte a magyar költőt , hadsegédévé tette. A történelmi hűség végett meg kell említenem, hogy akkor a magyar kormány is adott Petőfinek egy lelkesitő Csatadaláért, amit a hadsereg közt kiosztottak, s amit ő a magyar marseillaisenek szánt, ötszáz forintot. Ez volt az utolsó költeményei egyike, amik az Életképekben megjelentek. Egy költeményéhez különösen teljes világítás kell, különben árnyékot vetne az a költő jellemére. Ez a Vörösmartyhoz írt verse, amelyben egy költő társának sokszor visszatérő reframeben ezt mondja : „Nem én tépem le a fejedről, Magad tépted le a babért!" — Petőfi nem volt féltékeny mint költő költőtársaira , sőt elismerés, magasztalás hangzott az igazi fölkentek irányában verseiből. — Arany Jánost Homérnak nevezi és saját maga fölé emeli őt. Hanem Petőfi a „költő" féltékeny volt a „politika" nagy hőseire. Erről versei is szólanak. Ki kell mondanom, hogy Petőfi féltékeny volt Kossuthra. Féltette csillagát a feljövő naptól. A