Néptanítók lapja 27. évfolyam, 1894
1894-05-30 / 43. szám
«©f 386 K36 rongatás, ütlegelés által a gyermek elveszti szégyenérzetét, sőt föltámad benne a dacz, mely a „jaj beh fáj"-ra is azt mondatja vele, hogy: „csak azért sem fáj" s azt, amin sírni kellene, neveti. A máig alkalmazásba vett fegyelmi eszközöknek a száma légió, de alig van köztük előbbvaló a munkánál. Ez a szilajcsikó zabolája. Adjunk csak dolgot a gyermeknek, nem ér rá rendetlenkedni. Hiszen tudjuk, hogy az unalom az ördög párnája. Ami pedig a testi fenyítéket illeti, magam is rég kiábrándultam ama boldog idealizmusból, mely szerint a vesszőt az iskolából totaliter törölni kell. Majd, ha nem lesznek durva szülőknek neveletlen, vadkeblű gyermekei, én is elvetendőnek tartom általánosan a vesszőt. (A fegyelmezés gazdag tárházában találni fog, ha keresi, akárhány olyan eszközt, amelyek nélkülözhetővé fogják tenni még az ilyen gyermekekre nézve is a vesszőt. Szerk.) * " Végezetül még egyet. Lakik az én szomszédomban két mesterember: egyik asztalos, a másik csizmadia. Gyermek dolgában egyikük sem szűkölködik, mert hiszen egy káplár-aljat mindegyik ki tud rukkoltatni. Az asztalos legtöbbször csak szemével büntet, mégis igen jó magaviseletű gyermekei vannak, ellenben a csizmadia folyton lábszijazza csemetéit, mégis incarnatus rosszak és a házatája valóságos zsibvásár. (Ez is a vessző használata ellen bizonyit. Szerk.) SZABÓ KÁLMÁN, néptanító. Jobb a gyermek sírjon, hogysem a szülei. Egy öreg tanító-barátomtól hallottam a következő történetet. Mind a ketten tanítók voltunk, kezdő elbeszélését öreg barátom, én is, meg, a komám is. Csak az a kis különbség volt köztünk, hogy én egy kis falucskában voltam az úr szőlőjének egyszerű kapása, ő pedig a csói gazdag egyház népiskolájában volt igazgató, vagy ahogy akkor neveztük: „rektor." De azért nagyon szerettük egymást. Ő nem nézett le engem, én pedig nem irigykedtem ő reá. Elismert, nagy tekintély volt nemcsak tanítótársai, hanem a közönség előtt is. Az egyházmegyei közgyűléseken ő szokta képviselni a tanítói kart. Az egyházmegyei gyűlések jegyzőkönyvei úgy is állították elénk, nekünk többi kántároknak, akarom mondani kántoroknak, mint példányképet. Gyakran ellátogattunk egymáshoz, — mint jó komákhoz illik. Egy izben — rajtunk lévén a sor — feleségemmel és hat éves kisfiammal együtt látogattuk meg őket. Neki is volt egy olyan korbeli kis fia, mint nekem. Tehetséges, életrevaló gyermeknek látszott. A két gyermek hamar megbarátkozott. Együtt mentek be az iskolába. Pista — így hívták a fiút — bemutatta az én fiamat is a többi gyermekeknek. Már ozsonnához ültünk, mikor bejött a két gyermek az iskolából. Pista kezében egy darab lekváros patkó volt, azt tömködte erősen magába. Úgy látszik, ti nektek már nem is kell ozsonna, látom, jól tartottak odakint benneteket a többi gyermekek. Szólt az édesanyja. Nem úgy adták ezt nekem, hanem úgy vettem ki a Bilkei Julis kosarából, szól Pista. Látod, milyen gazember ez az én fiam ? Mondá mosolyogva az apja, a fiú kövér arczát veregetve. Csak néztem, álmélkodva, hogy mint beszélhet így egy tanító. Nem állhattam szó nélkül a dolgot, s mondom a komámnak, de hiszen az ilyen dolog sok résznak lehet majd a későbbi korban szülő oka. Ugyan hagyd el, mondá erre a komám. Hiszen ezt az egyetlen gyermekemet csak nem verhetem meg minden haszontalanságért. Nem akartam a komám jó kedvét elrontani, s abban hagytam a dolgot, bár engem szerfelett bántott. No de — mint mindennek — így a mi vendégeskedésünknek is vége szakadt. Estére hazatértünk. Másnap reggel, olvasgatom épen a napi tananyagot, amikor bejön az én kisfiam nagy siránkozás közt panaszkodva, hogy elvették a piros kését. Hát volt neked piros, késed fiacskán ? — kérdem tőle. A gyermek, mintha meghökkent volna. Kérdezem az anyját: te vetted a kést Sándorkának ? Nem én! Hát hol vetted kis fiam ? — kérdem ismét, roszat sejtve. A gyermek végre kivallja szépen, hogy tegnap Pistával vették ki a Daróczi Jóska tarisznyájából, míg az kiment a táblához olvasni. Én az ijedtségtől majd kővé meredtem. íme, mily hamar ragad a rosz a romlatlan gyermeki lélekre. De megijedt a gyermek is, látva arczomról, hogy ő most roszat cselekedett. Biz én hamarjában elpáholtam a fiút. Azzal kiáltok a kocsisnak: Jancsi fogj be azonnal, megyünk Cs.-be. Mikor leszállunk a szekérről, a komám örvendezve jön elémbe. Isten hozott. Honnan a szerencse, hogy ismét nálam láthatlak ? Majd, ha megengeded, csak odabent mondom el. Azzal lekapva a szepegő gyermeket a szekérről, siettem befelé. Hívd elő, kérlek, a kis fiadat, — mondom odabent a komámnak. Előjött a fiú. Veres, lett, mint a rák. Élt a gyanúperrel, hogy mi hozott vissza minket.