Néptanítók lapja 27. évfolyam, 1894

1894-01-10 / 3. szám

-Lex 27 o- A főváros, a vármegyék és városok törvényhatóságainak tisztelgése kö­vetkezett ezután. Budapest székes­fő­város, köztörvényhatósági bizottsága nevében Ráth Károly főpolgármester üdvözölte s egy­úttal a díszpolgári oklevelet is átadta. Jókai, válaszában többek közt ezeket mondám .Hálás örömmel fogadom azon kitüntetést, melylyel engem Budapest fő- és székvárosa díszpolgárává emel. Negyvennyolczban önként vettem fel a pol­gárczimet s önérzettel telik el szivem, hogy ez a czim ma elsőrendű kitüntetéssé vált, külö­nösen hazánk szive, Budapest részéről. Negyven év előtt egy regényemben megjósoltam, hogy mivé fog lenni Budapest száz év alatt. A sors fényesen megc­áfolta jóslatomat, negyven év alatt túlhaladta Budapest, mindazt a­mit költői fantázia optimizmusa száz évre jövendölt. A vármegyék és városok deputációi­nak nevében Földváry Mihály Pestvármegye főlispánja szólott. •Jókai válasza következő volt erre: „Magasztos ünnepélyt ül mai nap nemzetünk. Egy ideális alkalomból, a­mit egy ötven évig működött magyar író pályájának évfordulója szolgáltat, összesereglik Magyarország szellemi előkelő világa, hogy egy közös ünnepet üljön. A költészet, a hazaszeretet és a szabadság ünnepét. Ez a nagy gyülekezet, a­melyben együtt képviselve van a magyar nemzetnek minden felekezete, nemzetisége, pártárnyalata, rang­fokozata, élő tanúbizonysága annak, hogy ez a nemzet a legmagasabb eszményben, a haza fentartásában egyetért. Azok a díszes oklevelek, a­melyek egymásra halmoztattak, többet jelen­tenek, mint egy írónak a megtiszteltetését, ezek a záloglevelei a magyar nemzet egyetértésének, a közös haza iránti szeretetének. Adja az ég, hogy ez az egyetértés soha se érje végét, találja folytatását a napok végtelenjéig, a honfiak kölcsönös szeretetében. Engedje Isten, hogy ezért a babérágért, a­melyet a magyar nemzet összese­ge mai nap felém nyújtott, én a béke és testvéri szeretet olajágát nyújthatom vissza. Éljen az egyetértő Magyarország!" A magyar hölgyek küldöttsége ment ezután a költő elé, a közönség zugó éljenzése között. Csiky Kálmánné, a boldogult Gönczy Pál leánya, szólott igen szépen és nagy hatást keltve nevükben. Jókai így válaszolt: „Mély tisztelettel hajtoza meg fejemet a magyar hölgyek üdvözlő küldöttsége előtt. Ez a jelenet elveszi tőlem az öregség előjogát s kényszerít ifjúkori hódolatot éreznem életem napplanétája iránt. Igenis, a hölgyvilág a nem­zet napplanétája. Ez az éltető, a világító, az ujj­áteremtő. Én láttam a fényét, éreztem a melegét a sugárnak s érezte velem együtt a magyar nem­zet. Más nagy hatalmas nemzetek írói tehetik azt, hogy a maguk napjában a napfoltokat keressék, én a napfáklyákat kerestem a mienk­ben. Más nagy hatalmas nemzetek írói, a­kik­nek létjogát nem fenyegeti semmi vész, tehetik azt, hogy a nőben csak a játszótársat keressék, nekünk magyaroknak, kik szüntelen a létért küzdünk, a nő fegyvertárs, ki jóban, rosszban osztozik velünk. S nem rakhat a balsors annyi jéghegyet egy nemzetre, hogy azt a nőszivek melege el ne olvaszsza. Fényes példa erre hazánk közel múlt félszázada. Vajha felírhatnám minden magyar szívbe e mondást, vajha odaírhatnám a tíz parancsolat közé: „Tiszteljed a nőket, hogy sokáig ifjan maradhass e földön". Üdv, áldás legyen a magyar nővilágon!" A Petőfi-társaság is elvitte hódolatát a leg­nagyobb elbeszélőnek, Jókainak. Komócsy szavaira Jókai a következő­képpen felelt: „A ti üdvözléstek, családi ünnepélylyé édesíti a mai örömünnepet. A Petőfi-társaság már roko­naim közé tartozik. Te, kedves elnöktársam­, költői szépségű ódádban saját homlokod babérait fűzted koszorúvá, hogy azt nekem nyújtsad. Minket a szeretet kapcsol össze s kapcsol azok­hoz a nagy ideálokhoz, a­melyekért társaságunk vezércsillaga, Petőfi, élt és meghalt. Tartsátok meg az irántam való szeretetet ezentúl, ahogy én megtartom az irántatok érzettet mind halálig." A „Magyarországi hírlapírók nyugdíjintézete" részéről Molnár Antal beszélt. Jókai a következő szavakkal válaszolt:­­Szeretett barátaim! Tisztelt pályatársaim! Köszönöm, hogy most is soraitok közé számíto­tok, a­midőn az én szerkesztői állapotom nem egyéb, mint a boltczimeren levő vademberé. Hírlapírói működésem csaknem olyan régi keletű, mint költői pályám. Csakhogy a régi időben lehetett a hírlapírónak még költészettel is fog­lalkozni. A hirlapírás akkor egy kis patakocska volt, a melyen kedélyesen elcsónakáztunk a merre a hullám vitt s a czenzura eresztett, helylyel-közzel kikötöttünk virágokat szedni, poétázni. (Tetszés). Ma azonban a hírlapirodalom egy tenger, a mely gályákat hord s azoknak a szolgálata egész embert követel. A nagy­közönségnek nincs tudomása róla, de én látom, minő áldozatokba kerül ez a tenger, hány gaz­dagon folyó költői évnek kell abban elveszni! (Zajos tetszés). Ha végig­nézitek munkáim megjelenési lajstro­mát, találni fogtok abban két egymásutáni évet, a­melyben semmi új költői mű nem jelent meg tőlem. E két évben komolyan hirlapíró voltam. S ha szétnézek a mostani hírlapírói nagyságok között, csaknem ugyanannyi nagy költői tehet­séget találok köztük, a­kik elcserélték a lantot a kürttel. A poézis vesztett, de nyert bennük az élet. (Zajos tetszés) A magyar hírlapirodalmon meglátszik, hogy azt érző szívek, költői szellemek alkotják. A haza köszönettel tartozik nekik azon áldozatért, a­melyet a közügynek önmagukban hoztak. De senki a földön nem tartozik annyi hálá­val, a magyar hirlapiróknak, mint az én ősz­i fejem. (Zajos éljenzés).

Next