Néptanítók lapja 66. évfolyam, 1933

1933-12-01 / 23. szám

934 NÉPTANÍTÓK LAPJA ÉS NÉPMŰVELÉSI TÁJÉKOZTATÓ 66. ÉVF. A TAIYAI GYERMEK LELKI MIMGA. írta: KOVÁCS LÁSZLÓ. ifiúlnak az évek, múlnak az évszázadok, múl­nak az évezredek és az ember a haladás ország­útján milliónyi életformán át halad a tökélete­sedés felé... A világ viszonyainak változatos­sága és sokfélesége ezer és ezer környezetre osztja a földet és mi mindnyájan környezetek­ben élünk. Senkinek az életét meg nem ismer­hetjük addig teljesen, míg környezetéhez való viszonyát nem ismerjük. Az élet és az egyéniség kialakulásának legerő­sebb hatásforrása a környezet. Az egyén kör­nyezetéről nagyon sok formában történhetik számadás. Beszélhetünk vallásos környezetről, politikai környezetről, kenyérkereső környezet­ről. Ez a környezet azonban sohasem teljes. Ne­künk olyan összetett környezetformát kell ke­resnünk, ha azt akarjuk megvizsgálni, hogy milyen viszonyban van a társadalommal vagy a kultúrával a tanyai gyermek, amiből semmi sem hiányzik. A tanyai gyermek körül szűkebb és tágabb környezetkörök alakultak ki. Ott vannak az ő kortársai, a családja, törzse, a társadalom, amellyel érintkezik, a nemzet, melyet egészé­ben sohasem lát ugyan, de hatásaiban mindig érez... Ezeknek az elemeknek befolyása zárja őt körül és ezek határozzák meg fejlődését. A puszták gyermekét a sors plántálta abba a környezetbe, amelyben született. Születésétől kezdve közvetlen környezete a család. Ez is adott valami, ami nem választható. Ezen a táp­láló és nevelő környezeten kívül van egy má­sik adottság is: a nemzet, mellyel szemben ép­pen úgy érezünk, mint családunkkal szemben, beleszületünk, tehát a sorsunk egy vele. Ezzel a két környezettel sorsközösségben élünk, velük emelkedünk, vagy bukunk. Szűkebb és tágabb környezetünk természetes alakulás s éppen azért patriarkális összetartozandóságot jelent. Ennek a környezetnek a hatása alól nem sza­badulhat senki, még az a pusztalakó sem, aki hetenként egyszer lát idegen embert. Életének első lépésétől állandóan oda van láncolva,­­szinte bele van kovácsolva miliőjébe, amelytől való függősége kétségbevonhatatlan. A tárgyak és jelenségek befolyásolják, hatnak reá, tehát függ tőlük. Más a tanyai gyermek nyáron és más télen. Fontos, hogy mi és mennyi a táplá­léka, milyen körülmények között tudja azt megszerezni; de a körülötte levő kőzetek, nö­vények, az állatok, az éghajlat, a viharok, esők, a vízhiány vagy vízbőség, az emberek, akikkel érintkezik, minden olyan hatást gyakorol reá, hogy sohasem mondhatja magát ezektől függet­lennek. Furcsa, de minden ember, még az eszkimó is szereti a maga környezetét. Az igazi tanyai polgárt semmiért sem lehetne városba csalni és ha körülményei mégis odavetik, mindig visszakívánkozik. Nincs em­ber, aki ne szeretné a maga szülőföldjét, aki ne érezné, hogy első környezete elválaszthatatlanul áll mögötte. Nincs szükség tanítóra, aki a puszta szeretetére tanítsa a tanyai gyermeket, nincs szükség ren­deletre, mely ezt előírja és szabályozza. Ezt az érzést nem kell ébrentartani, mert ott rejlik ez minden szívben s olyan természetes, mint az éhség vagy a szerelem. Állítsuk most ennek az összetartozó világ­nak, ennek az életközösségnek a közepére a gyermeket s vizsgáljuk, hogy a pedagógia ho­gyan tudja különbbé formálni, mint amilyenné környezete formálná őt magárahagyottságában. Az első korszak a születéstől a járásig tart. Ebben a korban a gyermek megtanulja érze­teit és benyomásait észrevevésekké összefog­lalni, az álláshoz, járáshoz és a beszédhez szük­séges izomcsoportok megfelelő működtetését akarata szerint irányítani. A tanyai gyermek már ebben a korban is máskép él és nevelődik, mint a városi. A civi­lizáció primitív világában nincs megadva szá­mára sok olyan szükségesség, mely nélkül egész­séges és helyes fejlődés el sem képzelhető. Vég­tagjainak első szabad mozgását pólyába láncol­ják. Rendszeres, mindennapi fürdetése általá­ban nem szokás. Táplálása néha teljesen hely­telen. A különféle lisztpépek mellett minden­ből adnak neki, amit a szülők esznek s ha az étel kemény, mint például a hús, az anyai „elő­rágás" pótolja a csecsemő fogainak hiányát. Ha pedig beteg a gyermek, a többé-kevésbbé ártal­mas házipatikának különféle kotyvalékai elő­zik m­eg az orvost, aki gyakran csak a halált konstatálja. Felügyeletet néha alig gyakorol­nak fölötte. Beleteszik egy alacsonydongájú kádba vagy ládába s egész nap abban gőgicsél vagy bőgicsél. Volt alkalmam egyszer látni egy gyermeket, aki az alvás idejét leszámítva, egy teljes esztendőt töltött­­ládában. Ott tanult meg járni és beszélni. S meg kell vallanom, hogy rendkívül jól is érezte ott magát egy sámli, két kukoricacső, meg egy pléhedény társaságában. A mezőről hazatérő anya néha alva, néha sírás közt találta, de bizonyos, hogyha a macska vagy a pali nem vizitelt volna néha nála, fél­napig sem látott volna élőlényt maga körül. A kutyával különösen jó barátságban volt. Ha lekvároskenyértől volt maszatos a szája, az vé­gezte el rajta a tisztítási műveletet... Igaz, hogy egy kicsit gacsos volt a lába, mire meg­tanult járni s kiszabadult börtönéből, de azért ha megnő, jó levente lesz belőle ... Szó sincs róla, nem minden tanyai csecsemő nevelkedik ilyen mostoha körülmények között, de talán a legtöbb. Egyáltalán nem­ lehet cso­dálkoznunk a csecsemőhalandósági statisztikán, melynek adatai igazolják, hogy a tanyán min­den száz újszülött közül huszonöt elpusztul. Az élet második korszaka, a semleges gyer.

Next