Népújság, 1971 (13. évfolyam, 1-48. szám)
1971-06-11 / 22. szám
Szülök, nevelők fóruma ígéret és kívánság Néhány hónappal ezelőtt vettem észre tanán a változást. A mindig vidám, szívesen társalgó kislány egyszerre komoly és hallgatag lett. Azelőtt, ha találkoztunk, az iskoláról, a tanárokról vagy egy-egy könyv tartalmáról beszélgettünk. Az utóbbi időben amikor a beszéd fonala a tanulásra vagy valamelyik tantárgyra, a közelgő tanév végére terelődik, kis ismerősöm egyszerűen zavarban van Tudtam, hogy Jana jó tanuló de ennek ellenére rosszat sejtettem. Nem tévedtem, mert egy szép napon, saját maga mondta el mi bántja. — Nyolcadikos elemista vagyok. Eddig hol kitűnő, hol jeles tanuló voltam. Most félévkor jeles bizonyítványt vittem haza. Apukám azt mondta, ha év végére nem leszek kitűnő tanuló, nem iratkozhatok gimnáziumba. Megígértem, hogy az leszek, ígéretemhez híven igazán törekedtem és mégis csak jeles vagyok. A középiskolákban június 15- én megkezdődnek a beiratkozások és én még mindig nem tudom, teljesülhet e a vágyam, gimnazista lehetek-e? — Igazán büszke vagyok arra, hogy Jana már nyolcadikos. Jó érzés azt tudni, hogy kitűnő eredménnyel búcsúzik az elemi iskolától és őszre már középiskolás lesz — mondja Jana édesapja. — Nagy lesz-e a csalódás ha nem lesz kitűnő tanuló? — kockáztattam meg a kérdést. — Azt hiszem ilyesmi nem történik meg, hiszen Jana kitűnő bizonyítványt ígért. Ha pedig csalódok benned, egyszerűen nem megy gimnáziumba. Lesz belőle fodrász vagy varrónő — volt a határozott válasz. Jana hiába ígért kitűnő bizonyítványt, úgy látszik tévesen mérte fel saját erejét. Ezért nem őt okolom. Biztos vagyok benne, hogy a tévedés és az ígéret is azért következett be, mert apja rákényszerítette, hiszen lánya legnagyobb kívánságát feltételhez (és egyben saját kívánságához) kötötte. Ebben az esetben a legnagyobb tévedés az apa részéről történt. Tévedett, amikor azt hitte, hogy szülei kötelessége csupán annyiból áll, hogy valamit követeljen, kérjen a gyerektől. Követelte, elvárta a kitűnő bizonyítványt ahelyett, hogy meggyőződött volna a gyermek képességeiről. Tévedett, ha azt gondolta, hogy a feltétele pozitívan hat majd Jana tanulmányi előmenetelére és lelkivilágára. Tévedett, amikor a kislány ígéretét már megvalósultnak látta. Tévedett ,amikor azt gondolta, hogy mint szülő csak kitűnő tanulóra lehet büszke,, hogy csak a kitűnő tanuló tud érvényesülni a gimnáziumban. Tévedett, tévedett... de csak énszerintem, mert Jana édesapja még ma is azt hiszi, hogy a leghelyesebben cselekedett és cselekszik. Szerinte az ígéretet be kell tartani, Jana ezt nem tette és ő csak ezt tartja szem előtt. Egy pillanatra sem jut eszébe, hogy nemcsak az a fontos, hogy lánya milyen eredménnyel fejezi be az ellemi iskolát, hanem az is, hogy felkészülten tud-e életpályát választani magának. Pedig ez az utóbbi egy egész életre szól! Tanka Velencei Mária Mikszáth Kálmán Szent Péteer esernyője A legenda VISZIK A KIS VERONIKÁT özvegy tanítóné halt meg Halápon. Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még mikor az özvegy megy utánna? Nem maradt annak a világon semmije csak egy kecskéje, egy hizlalás alatt lévő libája és egy kétéves leánygyereke. A libának még legfeljebb egy hétig kellett volna híznia, de úgy látszik, ez se várhatta be a szegény rektorné asszony. A libára nézve meghalt korán, de a gyerekre későn. Annak meg se kellett volna születnie. Bár akkor vette volna megához a Úristen, mikor a szegény urát. (Istennem, micsoda szép hangja volt annak). A kis poronty az apja halála után született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap múlva. Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha roszszat mondanék. Se nem mondok, se nem gondolok. Jó, becsületes asszony volt — de mire való volt már neki ez a vakarcs? Könnyebben ment volna a másvilágra, ha magával vihette volna a terhet, mintsem hogy itt hagyja. Aztán meg nem is illett, Isten bűneül ne vegye. Hiszen uramfia, egy nagy káplán fiuk volt már a tanítóéknak. Az bizonyíófiú, kár, hogy nem segíthette még anyját, mert maga is csak káplán volt eddig valami igenigen szegény plébánosnál, messze Tótországban, hanem kik a hírek, önálló plébános lett egy Glogova nevű falucskában, valahol egy Selmecbányai és besztercei hegyek között. Van is olyan eleven ember a faluban, Kapiczány János uram, aki ökörrhajcsár koréban megfordult ott egyszer hogy azt mondja, utálatos egy fészek. Ám most, mikor már egy kicsit talán segíthette volna a pap fiú, kellett meghalnia a kán törnének. De hát biz azt föl nem támasztjuk többé semmiféle lamentációval, ennéfolyva csak azt akarom elmondani (becsületére legyen nemes Haláp községének), hogy tiszteségesen temették el a jó lelket. Elég pénz ugyan be nem gyűlt a temetési költségre, még a kecskét is el kellett adni, kiteljen, hanem a lúd megmaradt, de minthogy kukorica nem maradt hozzá, tehát lesoványodék, lassú pihegése helyett visszatért rendes lélegzetvétele, lomha járását a nagy hasa miatt fölcserélte hajdani fürgeségével, szóval, menedék a közeli halál elől, éppen egy másik lénynek a bekövetkezett halála által. Isten bölcs végzése mikor életet élt is, életet menthet, mert higyjétek meg nekem, hogy a mennyei jegyzőkönyvekben éppen úgy be vannak jegyezve az oktalan állatok, mint az okos állatok, s gond vagyon ezekre talán éppúgy, mint a királyokra és hercegekre. Isten ő szent felsége mindenesetre jó, bölcs és hatalmas — de bíró uram se csekélység. Elrendelte legott a temetés után, hogy a csöpp leányzóVeronika( a keresztneve) soros legyen a falusi gazdáknál, s a tizedes vigye mindennap másmás portára, hol is illendő ellátásban részesítendő. — És meddig fog ez igy tartani, biró uram? — kérdik a tanácsbeliek aggódva. — Még nem méltóztatom másképp intézkedni — felelte Nagy Mihály kurtán. Így is volt a dolog vagy tíz napig, amikor aztán egyszerre híre ment, hogy Billeghi Máté és Koczka Ferenc uramék Besztercebányára viszik eladni a búzájukat (merthogy azt mondják, arrafelé még nem olyan okosak a zsidók, mint minálunk). Kapott is a jó alkalom Nagy Mihály. — No, ha oda viszik a gabonájukat, akkor had vigyék el a gyereket is, a pap bátyának Glogovára. Arra esik valahol az a Glogova. — Dehogy esik arra, dehogy — ellenvetők ezek. — Arra kell esnie, punktum — döntötte el a biró. Szabódtak, okoskodtak őkel miek, de igy-ugy, nagy kitérő és nagy alkalmatlanság az után, de meg kellett lenni. Ami parancs, parancs. Egyszerdai napon föltettek a zsákok tetejére egy kosarat és abba a Veronikát, meg a libát, mert az mint örökség velejár. A felsővég fehérnépjei, pogácsát, marcifánkot sütöttek az árva kis jószágnak az útra a borzasztó idegen világba és teleraktak egy szeredást aszalt körtével és szilvával, és mikor a nehéz szekér megindult, még meg is siratták a parányi gyereket, aki rém tudta, hogy hova viszik, miért viszik, csak azt látta, nagy mosolygással, hogy a cocók megindulnak és ő nem mozdul egy zsák tetejéről, a kosárból, de a házak kertek, mezők és fák idébb jönnek. GLOGOVA RÉGEN Glogovát nem csak Kapiczány uram látta, e sorok írója maga is járt benne. Sovány, kietlen vidék az, kopár hegyek között fekszik egy szűk völgyben meglapulva a falucska. Messze, messze innen sehol sincs még jóra való országút sem, nemhogy vasút lenne. Most újabban úgy tetszik, jár valami kávémasina Beszterce és Selmecbánya között, de az se érinti Glogovát. Ötszáz esztendő kell ahhoz, hogy Glogova ott legyen, ahol a civilizált vonalba eső falvak vannak. A talaj agyagos, terméketlen és makacs. Azt módja, hogy ő csak bizonyos növényeket hajlandó táplálni, például zabot, krumplit, a többire nem válalkozik, de ezeket is úgy kell kicsalni az anyaföldtől úgyszólván erőszakkal. De nem is anya ez a föld, inkább anyós. Tele van a belseje kövekkel, s csúnya repedések- árkok hasogatják meg, amiknek a szélein fehér fa (árvalányhaj) zeng, mint az elaggott anyóka állán ősz szőrszálak. Túlságosan öreg-e a föld? De hiszen nem lehet öregebb, mint a többi. Csak hamarább kiélte magát. Lent az aranykalászos rónaság csak fűszálakat növesztett sok ezer év óta, itt pedig óriás tölgyek és cserfák nőttek. Nem csoda, hogy előbb fáradt ki. Szegénység, nyomor van itt és mégis valami báj, valami édes poézis. A csúnya viskókat megszépítik a hatalmas szikláik, amelyek rájuk néznek. Szinte nem illenék e szép sziklákat elrontani cikornyás kastélyokkal, amelyeknek tornyai eltakarnák őket. Boróka- és bodza-illat tölti meg a levegőt. Egyéb virág nincs itt. Legfeljebb egy mály varázsa virít némely kertecskében, ki fehéren, ki veresen. Mezítlábas kenderhajú tót leány öntözgeti egy köcsögből. Szinte még most is előttem van a kis tót falu az 1873-ik év óta (amikor benne megfordultam), látom házikóit, a kerteket bevetve lucernával, beültetve kukoricával, közbül egy-egy szilvafa, alátámasztva rudakkal. Mert a gyümölcsfák megteszik a magokét. Mintha összebeszélnének: »Tápláljuk a szegény tótocskákat.« Mikor ott voltam, éppen a pap halt meg, annak a hagyatékát vettük fel a szolgabiróval. Nem volt valami sok dolgunk, kopott bútorok és rossz reverendák maradtak utánna. A falubeliek megsirattákz öreg papot. — Jó ember volt — mondták —, de nem tudott gazdálkodni. Az igaz, hogy nem is igen volt miből. — Hát mért nem fizetik jobban a papjukat? — hányta szeműre a principálisom. Egy nagy varkocsos tót felelt, hetykén feljebb tolva a tüszőt: — Nem a mi szolgánk a pap, hanem az Úristen szolgája. Mindenki fizesse a maga szolgáját. (Folytatjuk) a) Áruszármazási bizonyítvány A Szövetségi Gazdasági Kamara gyorsított ütemben dolgozik azon, hogy kiviteli szervezeteink idejekorán alkalmazkodhassanak a fejlődő országokra — köztük Jugoszláviára is — érvényes kedvezményes vámrendszer követelményeihez, amelyet az Európa Közös Piac és más iparilag fejlett országok vezetnek be. A munka meggyorsítását az tette szükségessé, hogy nem az év végén, hanem már július elején életbe lép az új rendszer, amely szerint kiviteli vállalatainknak egészen új kiviteli szabályoknak kell eleget tenniök. Az Európai Közös Piac ezentúl megköveteli az áruszármazási bizonyítványt, s aki ennnek nem tesz eleget, nemcsak magának, hanem az egész országnak gazdasági károkat is okoz. Az ifjúságnapi rendezvények keretében a lendvai község diákjai az idén is megszervezték az úgynevezett Kranjecjelvényért folyó olvasási versenyt. Képünk az ünnepségen készült, amikor a kisdiákok körébe ellátogatott Misko Kranjec ismert író is. (jobbról a második). Lukács György (1885-1971) A XX. századi magyar kultúra egyik legnagyobb és kétségkívül legnagyobb hatást gyakoroló egyéniségét Lukács Györgyöt búcsúztattuk el a héten, aki azon kevesek közé tartozott, akikről elmondhatjuk, hogy neve összeforrt századával, életpályája a század változtatásaival, gondolatai pedig a század nagy koreszméivel. Lukács György életműve, filozófiai gondolata nem volt mentes ellentmondásoktól hiszen az elmúlt hetvenöt esztendő sem volt az, amelynek Lukács György filozófusává szegődött. A korral való együttélés szakasza viszont éppen ezekben az években zárult le és vette kezdetét az konfliktusos, fél évszázados időszak, amely nagyon is próbára tette Lukács Györgyöt, az esztétát, a filozófust, a politikust s nem kimérte az embert sem, akit a sordöntő választások oly kényes alternatívája elé állított majd minden tíz esztendőben. A gondolkodás bátorsága, a megkezdett gondolatai után való haladás igénye, mely végeredménybe valóban a »Marxhoz vezető utakat« jelentette (ahogy legutolsó hetekben megjelent tanulmánygyűjteményének címe is revellálja) és a belső kényszerből való külső erőszak nyomására gyakorolt önbírálatok széthúzó erői, romboló beavatkozásait tették próbára. Az igenek és nemek váltó árama azonban nyilván nemcsak egy filozófus tragédiáját példázzák, hanem a körét is, amely a bölcselet markában tartotta. A történelmi és osztálytudat »revizionizmusa« a Kun Béla — Landler Jenő konfliktus, a sztálini tisztogatások sötét évei, a világháború, majd az 1948 utáni újabb anatémák, immár otthon, az 1956-os események, amelyekben a negyven esztendővel ezelőtt cselekvés gondolkodási vágya nyilatkozott meg, majd fogsága a romániai Kárpátokban és otthon, lakása falai között végül pediig az igenlő ellenzékiség állapota ahogyan Budapestről a nagyvilággal kommunikált mint a sztálinizmus szakértője. S ezekhez tartozik a mások paradox is. Lukács György a magyar kultúrának az a nagy filozófusa volt, akinek életművéből éppen a legjelentősebbek mindeddig nem jelentek meg magyar nyelven, s aki végeredményben tisztelt és félt, ám előkelő idegenként volt jelen 1945 után ebben a kultúrában. Neve és alakja köré legendák szövődtek, hűséges és igen gyakran dogmatikus tisztelők és tanítványok képviselték eszméit, nagy jelentőségű életműve azonban nyilván még csak ezután kerül be valóságos tartalmaival a magyar szellemi életbe és közgondolkodásba, s az sem kétséges, hogy ez a folyamat kritikus is lesz — amire különben éppen Lukács György szelleme kötelez. Ebben a pillanatban még elsősorban a nagyvilágé impozáns életművé, a nagyvilágé, amelynek szellemét az utóbbi tíz esztendőben annyira termékenyítették gondolatai. Az inspiráló, a gondolatokat ébresztő és továbbgondolkodásra késztető, az összefüggéseket , meglátható Lukács György-i mű időállóságát emlegethetjük tehát, s abban a hitben búcsúzunk tőle, hogy az esendő testtel együtt már kialakult legendáját temetik el csupán. Meghódítani és közkincsé tenni eszméinek termékeny vonulatát viszont valamennyiünk feladata, s nyilván erre nem kell soká várnunk. A Fórum új könyvei Peter Božič Az élet Szlovén íra mutatkozik be ezzel a könyvvel a magyar olvasóknak. Regénye egy jelentős alkotó érdekes munkája. Az élet peremén amelynek mottójául a szerző Dosztojevszkij látnoki szavait választotta, az élet rettenetes kavargásának örvényébe került embereket állítja elénk. Nevük sincs, az élet névtelenjei ők, akikkel a sors kegyetlen játékot űz. Egészen sötéta kép, melyet Božič fest a helyzet melyet ábrázol kétségbeejtő, de nem fordíthatjuk el fejünket, szembe kell néznünk azzal is, ami a rémület sikolyát váltja ki a peremén belőlünk. Egyetlen hatalmas lendülettel írta meg ezt a könyvet Peter Božič, s mondanivalója annyira leköt bennünket, hogy egy tömbből faragott mélységeket feltáró művét visszafojtott lélegzettel olvassuk. Elveszett emberek drámája játszódik le előttünk az életben. Olvassuk és terjesszük a Népújságot NÉPÚJSÁG 3