Népújság, 1989. december (41. évfolyam, 1-8. szám)
1989-12-23 / 1. szám
*. OLDAR — NÉPÚJSÁG 1989. DECEMBER 22 KRÓNIKÁJÁBÓL GYŐZTÜNK! GYŐZTÜNK! GYŐZTÜNK! Nem tudom, nem tudom, van- e ember, aki képes maga elé képzelni azt az orkánszerű örömet, felszabadult ujjongást, amikor tegnap délben, úgy egy óra körül, elhangzott: „Ceauşescu megszökött!“ A pillanatnak egy töredék részéig mintha elnémult volna az óriási tömeg, hogy aztán az egekig csapjon a lelkesedés lángja. Barátok, ismerősök, ismeretlenek ölelkeztek, csókolóztak, perdültek táncra. Szinte egybefolyt az örömteli skandálás: Győztünk, győztünk, győztünk! Vége a zsarnokságnak! Miénk a szabadság! — és a boldogságtól megittasult emberek rohangáltak, próbálták elújságolni mindenkinek, hogy vége a terrornak, vége az erőszaknak, vége a lelkeket megnyomorító propagandának, és a nagy jelszavas tábla két sora most már igaz, valóság: Szabadság — Demokrácia! Örök életre szóló emlék ez a déli óra. Az a pillanat, amikor az öröm sortűzére sokan ijedten megfutamodtak, de aztán annál nagyobb boldogsággal tömörültek ismét. Felejthetetlen az a pillanat, amikor a skandálás nyomán a felsorakozott páncélos járművek lappancsai kicsapódtak, a katonák kiemelkedtek a toronyból, fegyvereiket hátukra vették, mintegy jelezve, hogy a hadsereg a néppel van! Felejthetetlen az a pillanat is, amikor egy kékdzsekis fiatalember a páncéloson álló katonához ment, kezet nyújtott neki, majd összeölelkeztek, mintegy jelezve a nép és a hadsereg egységét! Felejthetetlen az a pillanat, amikor a páncélosokat megrohanták a tüntetők, felkapaszkodtak azokra, zászlókat lengetve indultak el városszerte hirdetni, hogy szabadok, szabadok, szabadok vagyunk! Nem tagadhatom, hogy nem csak az én, hanem a körülöttem levő százak, ezrek szeme könnybe lábadt. Nem tagadhatom azt, hogy ameghatottságtól talán még kényszerből sem jöttek volna ki szavak a torkomon. Valami szorított, valami megfoghatatlan érzés, amit olyan nehéz szavakba önteni. Egy érzés, ami szuggerálja a szabadságot, azt, hogy szabadon, hátrapillantás nélkül mondhatom el mondanivalómat, hogy nem kell embereket ünnepélyes nyilatkozatokra késztetnem, ami a kínok kínjánál is nagyobb kín, hogy remélhetünk, bízhatunk abban, amit a felvonuló tömegek skandáltak székházunk előtt: „SZABAD SAJTÓT!, ÍRJÁTOK AZ IGAZAT!“ — az már mától valóság. Bízhatunk abban, hogy ezután már ténylegesen a nép, a dolgozó ember problémáinak szócsövei lehetünk, leszünk. Bízhatunk abban, hogy olvasóink bizalmat szavaznak nekünk, hisznek nekünk, mert a mi hitünk a nép hite, a szabadság, a demokrácia hite, a testvéri egység hite, a szoros barátságnak, hite annak, hogy úgy, mint eddig, a hivatalos politika nem próbál egymásra uszítani, hogy Románia az együttélő nemzetiségek igaz hazája lesz. Hiszünk abban, hogy Marosvásárhely, egész megyénk lakossága megérti azt, hogy a pillanatnyi, mondhatni nem könnyű helyzetben értékeli az elnyert szabadságot, értékeli azt, hogy most már végre a nép lett a saját sorsának ura! Megérti azt, hogy a pillanatnyi bonyolult, nehéz helyzetből egyetlen kiút az összetartás, az egység, a fegyelmezettség, a meggondoltság, a józan ész! Mert amit most elnyertünk a szabadsággal, az a miénk, mint annyiunké, a mi verejtékünkkel épült, valósult meg. Szeressük, becsüljük meg, óvjuk meg mindazt! Legyünk mi mindannyian, munkások, földművesek, értelmiségiek, románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek, közös kincseink, közös vagyonunk megőrzői, megóvói, fejlesztői, hogy soha, de soha ennek az annyit szenvedett népnek életében ne kísértsen semmi, ami az utóbbi negyedszázadra emlékeztet. Győztünk, győztünk, győztünk! A tömegeknek, az egész népnek ezt a győzelmét őrizzük is meg makulátlanul! Az összefogás diadala Nem jött, hogy higgyük A Bukaresti Rádió és Televízió egyenes adásaiból vettük a hírt mi is, régennek, hogy vége: vége a majdnem huszonöt éves hazug szemfényvesztésnek, a hazaáruló diktatúrának! Döbbenet vett erőt rajtunk az első pillanatokban. Nem jött, hogy higgyük, amit látunk, amit hallunk. De, mert vártuk, mi is nagyon vártuk ezt a történelmi pillanatot, nemsokára örömmámorban törtünk ki. Figyeltük, lestük a rádió és televízió adásait, s mikor azok hozzánk is szóltak, hogy induljunk meg és menjünk a terekre, gyülekezzünk a néptanács előtt, lelkesedéssel tettünk eleget a felhívásnak. És ott voltunk nemsokára több ezren. Jelszavakat kiáltoztunk. Le a diktatúrával! Éljen a szabadság! Énekeltünk. Fiatalok, öregek, munkások, értelmiségiek, de ami a legfontosabb: románok, magyarok, szászok egy sorban. Azt az örömet, amely bennünk volt, lelkünkben fészkelt 1989. december 22-én, egy igazi karácsony előestéjén — szinte szavakba se tudom önteni. Próbálkozásom gyönge — csak az eseményeket tudja rögzíteni. A néptanács elől a milícia elé vonult a tömeg. Jelszavakat kiáltozott ott is. Megjelent az erkélyen a parancsnok. Bejelentette, hogy az intézmény dolgozói a város lakossága mellett állanak. Újabb örömmámor. Mit is mondjak még? Sokunkban megfogalmazódott a kérdés: igaz-e amit ezekben a percekben átélünk? — Igaz-e, hogy szabadok vagyunk? Kérdések, amelyek most már nem csak álmodozásra késztetnek, de arra is, hogy megőrizzük a nyugalmat. Mert nyugalomra van szükség ezekben a percekben, órákban Régenbels is. Szabad nyugalomra, szabadjövőnkért. A diktátor bukása A nagy, nehéz éjszaka után, a** mikor lövések süvítettek a fejünk fölött, amikor barátainkat terítették le gonosz cselszövök golyói, bizakodva ébredtünk. Mert remélve születtünk, mert csak remélve élhetünk. Még akkor is, ha közben jött a hír: a diktátor még nem adta fel, megpróbálja újra láncra verni népét, ostromállapotot hirdet. Ám városunk még mindig bizakodott. Reméli és megindult. Hömpölygő áradattá vált a Dózsa György utca is, forrongó, igazságra vágyó népfolyammá. A mellettem vonuló áradatot néztem. Istenem, mi minden volt azokon az arcokon! Huszonvalahány év keserűsége, az utóbbi éjszaka gyilkos szele. De ott volt a halvány reménysugár is. Mert anélkül nem lehet élni. Reggel még farkasszemet néztünk a katonákkal, kiket a hidegen gyilkos parancsokat osztogatók állítottak elénk. Délben már pillanatok alatt összeölelkező Reménnyel született ünk, ledőlt a közénk húzott rémes gyűlöletkerítés. És kitört az öröm vulkánja! Sok fényes ünnepet élt meg Marosvásárhely főtere, de ekkorát talán még soha sem. Hányezer torokból tört elő az évek óta elfojtott örömujjongás? Hányezer fölemelt kéz mutatott győzelmet? Ki tudja. És pillanatok alatt egyre többen lettünk. Pillanatok alatt az egész város ünnepelt. Az arcokról pillanatok alatt eltűnt huszonvalahány év gondja, baja, bánata. Helyüket az öröm, a határtalan öröm töltötte ki. Az öröm érzése, amely beköltözött a lelkünkbe, még ha onnan lassabban is sikerül kiűznie ■ mindazt, amit az elmúlt évekből kénytelenek voltunk elraktározni. Bízunk benne, hogy sikerül a megtisztulás. Mert bizalommal az arcunkon, reménnyel a lelkünkben kell élnünk. Így születtünk, ezt kaptuk anyánktól, apánktól és ezt kell továbbadnunk gyermekeinknek. Ügy legyen! A szabadság ábécéjétől Szép, de fájóan nehéz megtanulni, ízlelni a szabadságot. Mint ahogy kivárni, kivívni is nagyon nehéz volt. Hamisan hangoztatott jelszavak alatt a zsarnokság igájába hajtott fejünknek, földre sütött szemünknek hozzá kell szoknia a fényhez. Hisz a hazugság labirintusaiba kényszerítve voltak pillanataink, amikor még önmagunkhoz is elfelejtettünk őszinték lenni. Magával ragad a tömeg. Tombolva, elemi erővel törnek fel az indulatok: testvériség, szabadság, halál a zsarnokra, az árulókra hangzik Marosvásárhely főterén, amely évtizedeken át, csupán hazug és parancsolt jelszavaktól volt hangos. De az öröm pillanataiban talán egy pillanatra belénk dobban a félelem, hisz ahányan vagyunk, annyiképpn képzeljük a jövőt. S úgy érzem prost ezekben a pillanatokban, hogy nem is az évek során átélt nincstelenség, a fizikai megpróbáltatások, hanem a tudat, a gondolat rabsága volt a legtragikusabb, a legnehezebb. Ahányan itt vagyunk, annyifélék vagyunk, és annyi mindent jelent számunkra a szabadság. De amit mindnyájan akarunk, amit mindnyájan szeretnénk: embernek lenni, végre valóban embernek lenni. De hogyan? E hirtelen jött, nyakunkra szakadt szabadságban kicsit azokhoz hasonlítunk, akik sötétségben töltött hosszú idő után egyszerre kilépnek a fénybe. idő kell, amíg kikristályosodik akaratunk, a jövőnk, amíg megválasztjuk képviselőinknek azokat, akik valóban méltók a bizalmunkra. Láttuk a gyűlölet perceit, amikor ránk meredtek a gépfegyverek, az ágyuk csöve. Az elszánás tüze lobbant szemünkben és fáklyáinkon, s a fájdalom jajongottrajong a vértócsáknál kegyeletüket lerovó gyertyát gyújtó ismerősök és ismeretlenek szeméből. Hősöket teremtek ezek a napok, hősöket, akik meghaltak a szabadságért. És láttuk azt a pillanatot, amikor a főtéri tejcsárda fölött egy férfi rádióval a kezében elkiáltotta az örömhírt: a zsarnok elmenekült. És láttuk kiskatonák arcán a megkönnyebbülés könnyes mosolyát, a tömeg felé nyúló kezeket, az emberekkel megtelő tankokat. Száll a pernye, elégetett könyvek lapjait tapossa a sárba a kultúrpalotára figyelő tömeg, amely tudni szeretné sorsát, a holnapot. Szónokok sora következik, Márton Irén elvesztett temesvári hozzátartozói, testvéreink számára kéri a kegyelet pillanatát. A tömeg Király Károly nevét skandálja, azét az emberét, aki innen Marosvásárhelyről elsőként szólaltatta meg szabadság- és testvériségakaratunk a világ felé. A hatalom volt bitorlóit megbélyegző szavai közben el-elcsuklik a hangja. Keresi a szavakat. Az új Tesvériség nevű honpolgári fórum megalakulásáról beszél, amelynek nevében nyugalomra, fegyelemre int, hogy közösen megteremtett javaink ne váljanak a rombolás áldozatává. „Azt mondták, hogy gyávák vagyunk, s mégis nagyon bátraknak bizonyultunk, hisz valódi véres forradalomban vívtuk ki a szabadságot“. Jakabffy Albert tanár szavai esküre buzdítanak, „esküszünk, hogy rabok többet nem leszünk, esküszünk a testvériségre“. — morajlik a tömeg. Szónokok sora következik. Bota Mihai őrnagy, a hadsereg képviselője a rendre, fegyelemre int mindenkit, addig is, amíg megszervezik a város biztonságát és nyugalmát megőrző akcióbizottságot. Aztán Sütő András beszél, testvériségünk törvényei szerint mindkét nyelven. „Ezt a fegyelmezett forradalmat nem huligánok és revansisták, irredenták csinálták. Románok, magyarok, németek forradalma, a testvériség hatalmas megnyilvánulása volt. Nem szabad hagyjuk, hogy újra, mint annyiszor a történelem során egymásra uszítsanak. Éljen a testvériség, éljen az a Románia, amely minden fiának édesanyja lesz, mindenkinek egyenjogúságot biztosít“. Man Nistor tanár mindazok nevében szól, akik a megpróbáltatások keserveit is elszenvedték, mert mertek másképpen gondolkkodni és három perc csendet kér az elesettek emlékére. Sorin Barbu egyetemista, temesvári testvérei harcáról beszél... . Nem könnyűek a demokrácia első pillanatai. Hisz sohasem tanítottak „szabadságul" beszélni. Ott fenn, a teremben is nehéz egyeztetni a véleményeket. A sok akarat nem mosódik még egybe. Szégyellhetjük a szabadság első perceit — mondja valaki, miközben a valamennyiünket képviselni akaró Testvériség fórum megalakítására kérik a javasló-