Népújság, 1989. december (41. évfolyam, 1-8. szám)

1989-12-23 / 1. szám

*. OLDAR — NÉPÚJSÁG 1989. DECEMBER 22 KRÓNIKÁJÁBÓL GYŐZTÜNK! GYŐZTÜNK! GYŐZTÜNK! Nem tudom, nem tudom, van- e ember, aki képes maga elé képzelni azt az orkánszerű örö­met, felszabadult ujjongást, a­­mikor tegnap délben, úgy egy óra körül, elhangzott: „Ceauşes­­cu megszökött!“ A pillanatnak egy töredék részéig mintha el­némult volna az óriási tömeg, hogy aztán az egekig csapjon a lelkesedés lángja. Barátok, is­merősök, ismeretlenek ölelkeztek, csókolóztak, perdültek táncra. Szinte egybefolyt az örömteli skandálás: Győztünk, győztünk, győztünk! Vége a zsarnokság­nak! Miénk a szabadság! — és a boldogságtól megittasult em­berek rohangáltak, próbálták el­újságolni mindenkinek, hogy vé­ge a terrornak, vége az erőszak­nak, vége a lelkeket megnyomo­rító propagandának, és a nagy jelszavas tábla két sora most már igaz, valóság: Szabadság — Demokrácia! Örök életre szóló emlék ez a déli óra. Az a pillanat, amikor az öröm sortűzére sokan ijedten megfutamodtak, de aztán annál nagyobb boldogsággal tömörül­­tek ismét. Felejthetetlen az a pillanat, amikor a skandálás nyomán a felsorakozott páncélos járművek lappancsai kicsapód­tak, a katonák kiemelkedtek a toronyból, fegyvereiket hátukra vették, mintegy jelezve, hogy a hadsereg a néppel van! Felejt­hetetlen az a pillanat is, amikor egy kékdzsekis fiatalember a páncéloson álló katonához ment, kezet nyújtott neki, majd össze­ölelkeztek, mintegy jelezve a nép és a hadsereg egységét! Fe­lejthetetlen az a pillanat, ami­kor a páncélosokat megrohan­ták a tüntetők, felkapaszkodtak azokra, zászlókat lengetve indul­tak el városszerte hirdetni, hogy szabadok, szabadok, szabadok vagyunk! Nem tagadhatom, hogy nem csak az én, hanem a körülöttem levő százak, ezrek szeme könny­be lábadt. Nem tagadhatom azt, hogy a­­meghatottságtól talán még kényszerből sem jöttek vol­na ki szavak a torkomon. Vala­mi szorított, valami megfoghatat­lan érzés, amit olyan nehéz sza­vakba önteni. Egy érzés, ami szuggerálja a szabadságot, azt, hogy szabadon, hátrapillantás nélkül mondhatom el mondani­valómat, hogy nem kell embere­ket ünnepélyes nyilatkozatokra késztetnem, ami a kínok kínjá­nál is nagyobb kín, hogy remél­hetünk, bízhatunk abban, amit a felvonuló tömegek skandáltak székházunk előtt: „SZABAD SAJTÓT!, ÍRJÁTOK AZ IGA­ZAT!“ — az már mától való­ság. Bízhatunk abban, hogy ez­után már ténylegesen a nép, a dolgozó ember problémáinak szó­csövei lehetünk, leszünk. Bízha­tunk abban, hogy olvasóink bi­zalmat szavaznak nekünk, hisz­nek nekünk, mert a mi hitünk a nép hite, a szabadság, a demok­rácia hite, a testvéri egység hite, a szoros barátságnak, hite annak, hogy úgy, mint eddig, a hivata­los politika nem próbál egymás­ra uszítani, hogy Románia az együttélő nemzetiségek igaz ha­zája lesz. Hiszünk abban, hogy Marosvásárhely, egész megyénk lakossága megérti azt, hogy a pillanatnyi, mond­hatni nem könnyű helyzetben értékeli az elnyert szabadságot, értékeli azt, hogy most már vég­re a nép lett a saját sorsának ura! Megérti azt, hogy a pilla­natnyi bonyolult, nehéz helyzet­ből egyetlen kiút az összetartás, az egység, a fegyelmezettség, a meggondoltság, a józan ész! Mert amit most elnyertünk a szabad­sággal, az a miénk, mint­ annyi­unké, a mi verejtékünkkel é­­pült, valósult meg. Szeressük, becsüljük meg, óvjuk meg mind­azt! Legyünk mi mindannyian, munkások, földművesek, értel­miségiek, románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek, közös kincseink, közös vagyo­nunk megőrzői, megóvói, fej­lesztői, hogy soha, de soha en­nek az annyit szenvedett nép­nek életében ne kísértsen semmi, ami az utóbbi negyedszázadra emlékeztet. Győztünk, győztünk, győz­tünk! A tömegeknek, az egész népnek ezt a győzelmét őrizzük is meg makulátlanul! Az összefogás diadala Nem jött, hogy higgyük A Bukaresti Rádió és Televízió egyenes adásaiból vettük a hírt mi is, régennek, hogy vége: vége a majdnem huszonöt éves hazug szemfényvesztésnek, a hazaáruló diktatúrának! Döbbenet vett e­­rőt rajtunk az első pillanatok­ban. Nem jött, hogy higgyük, a­­mit látunk, amit hallunk. De, mert­ vártuk, mi is nagyon vár­tuk ezt a történelmi pillanatot, nemsokára örömmámorban tör­tünk ki. Figyeltük, lestük a rádió és televízió adásait, s mikor a­­zok hozzánk is szóltak, hogy induljunk meg és menjünk a terekre, gyülekezzünk a népta­nács előtt, lelkesedéssel tettünk eleget a felhívásnak. És ott voltunk nemsokára több ezren. Jelszavakat kiáltoztunk. Le a diktatúrával! Éljen a szabadság! Énekeltünk. Fiatalok, öregek, munkások, értelmiségiek, de ami a legfontosabb: románok, magya­rok, szászok egy sorban. Azt az örömet, amely bennünk volt, lel­künkben fészkelt 1989. december 22-én, egy igazi karácsony elő­estéjén — szinte szavakba se tu­dom önteni. Próbálkozásom gyön­ge — csak az eseményeket tud­ja rögzíteni. A néptanács elől a milícia elé vonult a tömeg. Jelszavakat kiál­tozott ott is. Megjelent az erké­lyen a parancsnok. Bejelentette, hogy az intézmény dolgozói a város lakossága mellett állanak. Újabb örömmámor. Mit is mond­jak még? Sokunkban megfogal­mazódott a kérdés: igaz-e amit ezekben a percekben átélünk? — Igaz-e, hogy szabadok vagyunk? Kérdések, amelyek most már nem csak álmodozásra késztet­­nek, de arra is, hogy megőriz­zük a nyugalmat. Mert nyuga­lomra van szükség ezekben a percekben, órákban Régenbels is. Szabad nyugalomra, szabad­­jövőnkért. A diktátor bukása A nagy, nehéz éjszaka után, a­­** mikor lövések süvítettek a fejünk fölött, amikor barátainkat terítették le gonosz cselszövök golyói, bizakodva ébredtünk. Mert remélve születtünk, mert csak remélve élhetünk. Még ak­kor is, ha közben jött a hír: a diktátor még nem adta fel, meg­próbálja újra láncra verni né­pét, ostromállapotot hirdet. Ám városunk még mindig biza­kodott. Reméli és megindult. Hömpölygő áradattá vált a Dózsa György utca is, forrongó, igaz­ságra vágyó nép­folyammá. A mellettem vonuló áradatot néztem. Istenem, mi minden volt azokon az arcokon! Huszonvala­­hány év keserűsége, az utóbbi éjszaka gyilkos szele. De ott volt a halvány reménysugár is. Mert anélkül nem lehet élni. Reggel még farkasszemet néz­tünk a katonákkal, kiket a hide­gen gyilkos parancsokat osztoga­tók állítottak elénk. Délben már pillanatok alatt összeölelkező Reménnyel született­ ­ünk, ledőlt a közénk húzott ré­mes gyűlölet­kerítés. És kitört az öröm vulkánja! Sok fényes ünnepet élt meg Marosvásárhely főtere, de ekko­rát talán még soha sem. Hány­­ezer torokból tört elő az évek óta elfojtott örömujjongás? Hány­ezer fölemelt kéz mutatott győ­zelmet? Ki tudja. És pillanatok alatt egyre töb­ben lettünk. Pillanatok alatt az egész város ünnepelt. Az arcok­ról pillanatok alatt eltűnt hu­­szonvalahány év gondja, baja, bánata. Helyüket az öröm, a határtalan öröm töltötte ki. Az öröm érzése, amely beköl­tözött a lelkünkbe, még ha on­nan lassabban is sikerül kiűznie ■ mindazt, amit az elmúlt évekből kénytelenek voltunk elraktároz­ni. Bízunk benne, hogy sikerül a megtisztulás. Mert bizalommal az arcunkon, reménnyel a lelkünkben kell él­nünk. Így­ születtünk, ezt kap­tuk anyánktól, apánktól és ezt kell továbbadnunk gyermekeink­nek. Ügy legyen! A szabadság ábécéjétől Szép, de fájóan nehéz megta­nulni,­­ ízlelni a szabadságot. Mint ahogy kivárni, kivívni is nagyon nehéz volt. Hamisan han­goztatott jelszavak alatt a zsar­nokság igájába hajtott fejünknek, földre sütött szemünknek hozzá kell szoknia a fényhez. Hisz a hazugság labirintusaiba kénysze­rítve voltak pillanataink, ami­kor még önmagunkhoz is elfe­lejtettünk őszinték lenni. Magá­val ragad a tömeg. Tombolva, elemi erővel törnek fel az indu­latok: testvériség, szabadság, ha­lál a zsarnokra, az árulókra hangzik Marosvásárhely főterén, amely évtizedeken át, csupán ha­zug és parancsolt jelszavaktól volt hangos. De az öröm pilla­nataiban talán egy pillanatra be­lénk dobban a félelem, hisz a­­hányan vagyunk, annyiképp­n képzeljük a jövőt. S úgy érzem prost ezekben a pillanatokban, hogy nem is az évek során át­élt nincstelenség, a fizikai meg­próbáltatások, hanem a tudat, a gondolat rabsága volt a leg­tragikusabb, a legnehezebb. A­­hányan itt vagyunk, annyifélék vagyunk, és annyi mindent je­lent számunkra a szabadság. De amit mindnyájan akarunk, amit mindnyájan szeretnénk: ember­nek lenni, végre valóban ember­nek lenni. De hogyan? E hirte­len jött, nyakunkra szakadt sza­badságban kicsit azokhoz hason­lítunk, akik sötétségben töltött hosszú idő után egyszerre kilép­nek a fénybe. idő kell, amíg kikristályosodik akaratunk, a jövőnk, amíg megválasztjuk kép­viselőinknek azokat, akik való­ban méltók a bizalmunkra. Láttuk a gyűlölet perceit, ami­kor ránk meredtek a gépfegyve­rek, az ágyuk csöve. Az elszánás tüze lobbant szemünkben és fák­lyáinkon, s a fájdalom jajongott­rajong a vértócsáknál kegyeletü­ket lerovó gyertyát gyújtó isme­rősök és ismeretlenek szeméből. Hősöket teremtek ezek a napok, hősöket, akik meghaltak a sza­badságért. És láttuk azt a pilla­natot, amikor a főtéri tejcsárda fölött egy férfi rádióval a kezé­ben elkiáltotta az örömhírt: a zsarnok elmenekült. És láttuk kiskatonák arcán a megkönnyeb­bülés könnyes mosolyát, a tö­meg felé nyúló kezeket, az em­berekkel megtelő tankokat. Száll a pernye, elégetett könyvek lap­jait tapossa a sárba a kultúrpalo­tára figyelő tömeg, amely tudni szeretné sorsát, a holnapot. Szó­nokok sora következik, Márton Irén elvesztett temesvári hozzá­tartozói, testvéreink számára kéri a kegyelet pillanatát. A tö­meg Király Károly nevét sk­an­­dálja, azét az emberét, aki in­nen Marosvásárhelyről elsőként szólaltatta meg szabadság- és testvériségakaratunk a világ felé. A hatalom volt bitorlóit megbé­lyegző szavai közben el-elcsuklik a hangja. Keresi a szavakat. Az új Tesvériség nevű honpolgári fórum megalakulásáról beszél, a­­melynek nevében nyugalomra, fe­gyelemre int, hogy közösen meg­teremtett javaink ne váljanak a rombolás áldozatává. „Azt mond­ták, hogy gyávák vagyunk, s mégis nagyon bátraknak bizo­nyultunk, hisz valódi véres for­radalomban vívtuk ki a szabad­ságot“. Jakabffy Albert tanár szavai esküre buzdítanak, „eskü­szünk, hogy rabok többet nem leszünk, esküszünk a testvériség­re“. — morajlik a tömeg. Szó­nokok sora következik. Bota Mihai őrnagy, a hadsereg kép­viselője a rendre, fegyelemre int mindenkit, addig is, amíg meg­szervezik a város biztonságát és nyugalmát megőrző akcióbizottsá­got. Aztán Sütő András beszél, testvériségünk törvényei szerint mindkét nyelven. „Ezt a fegyel­mezett forradalmat nem huligá­nok és revansisták, irredenták csi­nálták. Románok, magyarok, né­metek forradalma, a testvériség hatalmas megnyilvánulása volt. Nem szabad hagyjuk, hogy új­ra, mint annyiszor a történelem során egymásra uszítsanak. Éljen a testvériség, éljen az a Romá­nia, amely minden fiának édes­anyja lesz, mindenkinek egyen­jogúságot biztosít“. Man Nistor tanár mindazok nevében szól, a­­kik a megpróbáltatások keserveit is elszenvedték, mert mertek másképpen gondolkkodni és há­rom perc csendet kér az eleset­tek emlékére. Sorin Barbu egye­temista, temesvári testvérei har­cáról beszél... . Nem könnyűek a demokrácia első pillanatai. Hisz sohasem ta­nítottak „szabadságul" beszélni. Ott fenn, a teremben is nehéz egyeztetni a véleményeket. A sok akarat nem mosódik még egybe. Szégyellhetjük a szabadság első perceit — mondja valak­i, mi­közben a valamennyiünket kép­­viselni akaró Testvériség fórum megalakítására kérik a javasló-

Next