Népújság, 2000. november (52. évfolyam, 255-280. szám)

2000-11-25 / 276. szám

Bekecs úr fia, Selye Hol van Selye? (Maholnap azt kérdezzük: hol volt?...) Marostorda vármegye északkeleti csücskében, a Bekecs keleti oldalán fekszik, körülbelül 600 m tengerszint feletti magasság­ban. Nem könnyű megközelíteni, mert az egyetlen odavezető út a Magyarosról 6 km-en keresztül szüntelenül emelkedő köves, rá­zós út. Ritka a falun átutazó ember, mert Selyéből csak Mikházára lehetne egy földúton menni, amely a Peres-patakon többször is átkel. A falu határa nagy kiterjedésű (megközelítőleg 6000 hold), jelentős része erdő és legelő. A szántóföldek sová­nyak, kövesek, alig terem meg a kukorica. Termesztenek búzát is, meg zabot, és persze krumplit. „Selye határában található a Bekecs tetején egy mesterségesnek látszó domb, amiről a hagyomány azt tartja, hogy amikor a székelyeket a keresztény vallásra akarták téríteni, oda vonult ki a lakosság, ezért hívják ma Bálványvárának. Selye határá­ban található a Bekecs tetején egy mesterségesen kifaragott­­nak látszó hatalmas gránitkő, amelyen apró vésett lyukak vannak. A követ régen Tündérkőnek, ma Mosdókőnek hív­ják. (1786-ban így említették: Nagymosdókő oldala.) Lehet­séges, hogy egykor pogány áldozókő volt. A kivájt lyukakba helyezték el a lidérceknek szánt áldozatokat.” „A falu keletkezéséről a nép ajkán a következő rege maradt fenn: az ősi, kimagasló hegycsúcs alatt egy vár állott, mely­nek palota volt a neve. Itt lakott Bekecs úr, akitől a hegy is a nevét kapta. Roppant gazdag volt. Hatalmas birtoka egyfelől kiterjedt a Marosig, másfelől az övé volt az egész Nyárádmente. Bekecs úrnak három fia volt: Selye, Gerle és Gernye. Az öregedő várúr érezte a vég közeledtét, megosztot­ta birtokait, legkisebb fiának a Bekecs alatti rész jutott, és a fiú nevéről Selyének nevezték el. Gerlének jutott a Nyárádmente, és faluját róla Szentgericének nevezték. Gernye a Maros mentén kapott részt, birtoka központja így a Gernyeszeg nevet kapta. Amikor apjuk meghalt, vita támadt a juss miatt. A csatára Veszélymezején került sor, innen ered annak elnevezése. A legyőzött Gernye hadai élén futásnak eredt, azon­ban Selye vitézei lecsaptak rá. Bukása helyét most is Gernyetörésnek nevezik.” A falu harmadrésze római katolikus, a reformátusok száma az 1938-beli hatszázas lélekszámról mára kétszázra csökkent. A val­lás tekintetében - jegyzi meg a szerző - hosszú évszázadokon át nem volt semmiféle ellentét, nézeteltérés. A nyári búcsú ünnepe volt az egész falunak. A búzaszentelést és határjárást szívesen fogadták a reformátusok is. A hit tekintetében a bányaságról be­szivárgó szektás térítés hozott veszélyt, amikor a lelki eltévelye­­dők harcban álltak nemcsak a közösséggel, de saját családtagjaik­kal is. „Minden gyermekkori szép emlékem Nyárádselyéhez fűződik, ahonnan a Bekecs folytonosan változó arcával ma is felém néz. Ahogy távolról megmutatja fenséges arcát, lelkem oda vonzza, és én nem szűnök meg soha feléje tekinteni (...) A sok szép selyem és bekecsi emlékért hálám jeléül indítom öreg fővel útjára e könyvet, hogy épülésére legyen azoknak, akik majd elolvassák” - hangzik a szép vallomás az Előszóban... 1910-ben itt született Péterfy László ny. refom­átus lelkész. Munkái - szorgos élete beérő gyümölcseiként - sorra látnak nyomdafestéket: Kibéd, Kend, Héderfája után Bonyha következik a sorban; kiadásra vár­nak a Balavásár, Gyulakuta, Siklód magyar egyházáról és népéről szóló monográfiák. Sajátos falukönyvek ezek: Kincsesbányák a szakma számára. Ha valaki a műfaj „világi” változatának klasszikus követelményei szerint állítja össze majd e települések monog­ráfiáit, kitűnő forrásra lel Péterfy László­­dolgozataiban, hi­szen a nagytiszteletű úr már elvégezte a munka nehezét, az alapkutatást­­ lehet válogatni az aranygöröngyökben. Köny­vének címe arra utal, hogy a lakosság sorsa mindkét vallással szorosan összeforrt. „Igyekeztem az eseményeket hiteles for­mában, a tényeknek megfelelően közölni. Mindezek érdeké­ben nemcsak a helyi, de a központi levéltárakat is alaposan áttanulmányoztam. Munkám során tekintettel voltam mindkét egyház múltjára, a pontos, teljesebb, valósághűbb kép kiala­kításáért.” Igen gazdag a kötet néprajzi anyaga, ami nem csoda, hiszen a selyefek jól megőrizték szokásaikat, dalaikat, táncaikat. Hagyo­mányőrző együttesük rendszeresen fellép a különböző rendezvé­nyeken, például a Gyöngykoszorú-találkozókon. Marosvásárhely közönsége is tapsolhatott nekik, amikor, nem oly régen, a Maros Művészegyüttes meghívottjaiként mutatkoztak be a Nemzeti Színház színpadán­ . Nyárádselyén tavaly meglódult a föld, kilencven ház rongáló­dott meg. Az írott és az elektronikus sajtó sűrűn tájékoztatott a helyzetről - a földcsuszamlás szomorú hírnevet szerzett a jobb sorsra érdemes közösségnek. Ez a könyv akkor is meglesz, amikor esetleg másutt alakul ki az időkkel dacoló friss település , Újselye. Reménykedjünk: lesz, aki felépítse. (A Nyárádselye és egyházai című kötet a székelyudvarhelyi Infopressnél készült. Megjelent az Országépítő Alapítvány támo­gatásával 2000 októberében.) B.D. n Háromszék történelmi levegőjét hozta be a maros­vásárhelyi Bernády Házba a kézdivásárhelyi képzőművész házaspár, Vetró András és Vetró Bodoni Zsuzsa. A múlt pénteken nyílt kiállításuk azonban egyetemes létkérdéseket is felvet, örök emberi témákkal, mítoszokkal is telített, és jól példázza, hogy a­­ provincia nem jelent feltétlen provincializmust, eldugottnak vélt erdélyi kisvárosban is lehet a nagyvilágra nyitott, igényes művészetet művelni. Tárlatuk anyagát korábban Franciaországban és Svájcban is elismerés övezte. De Esztelneken is látták, értették, értékelték. Vetró András domborművei, plakettjei, kisplasztikái mindenki számára hozzáférhetők, ha a néző is kellő nyitottsággal, fantáziáját szabadjára engedve közelít hozzájuk. És ugyanez érvényes V. Bodoni Zsuzsa grafikái, pasztelljei esetében is, akár a múlt, akár a jelen, netán egy eszme vagy egy konkrét jelenség az ihletőjük. Több mint negyed százada élnek az udvarterek városában, ahol elevenek a 48-as emlékek, ma is hat Gábor Áron, Turóczi Mózes, Szacsvay János, a környékbeli nagyok és eszményképeik, Petőfi, Kossuth, Széchenyi, meg a régebbiek, Körösi Csom­a Sándor, Mikes Kelemen, Bod Péter személyiségeinek kisugárzása. Érthető, hogy az alkotók sem maradnak közömbösek mindaz iránt, amit az említettek képviselnek.­És mások, példás életű, életművű egyéniségek - Jókai Mór, Pilinszky János, Tollas Tibor, Jakabos Ödön - is mintázásra késztethetik a szobrászt, rajzolásra a grafikust. Ilyen indíttatású munkákat is jócskán láthatunk a kiállításon, de van a felsorakoztatott látványnak olyan vonulata is, amely nem bizonyos személyekhez kötött. Illetve, ha mégis, akkor archetípusokhoz, általánosan ismert jelképhordozókhoz. Vetró András ilyen nagyrabecsült sorozataiból is válogatott, többek közt az Anyaság, a Lovag, A nagy mutatvány című ciklusából. Alumínium, bronz és más anyagú, groteszkbe hajló dombom­űvein és körszobrain mindenkori önmagunkkal, esendőségünkkel szembesülünk, a szélmalmokkal harcoló Don Quijotéval, a nevetségesen szánalmas Bohóccal, az elbukó Ikarusszal, olyanokkal, akikké szinte nap mint nap átváltozunk ebben az abszurd, ellentmondásokkal terhelt jelenben. Megnyerő a művész empátiája­ irántu­ n)k tanúsított együttérzése, rokonszenve, magával ragadó inventivitása, modern látásmódja, plasztikai megoldásainak, egyéni jelrendszerének egységessége, magabiztos mesterségbeli tudása. Érdekes, hogy a bohóc, az Arlekin-téma-retró Bodoni Zsuzsánál is jelentkezik. A nagy utazás című képen, ahol a távolodó ekhós szekérről int búcsút a közönségnek, udvari bolondnak is nézhetjük, akinek mindent szabad, még talán a tabukat is kimondhatja, úgyse veszik emberszámba. így érezhette magát az alkotó is az eltelt években? Lehet, bár­ Vetróék tehetségükkel, komoly, következetes munkájukkal hamar kivívták a körülöttük élők megbecsülését. Külső teremben az egyik Vetró­­lakett kissé labilisan lóg a magasból lenyúló dróton, ajtónyitásra, hevesebb mozgásra mindegyre a falnak ütközik, és harang­csengésszerű hangot ad. Mintha V. Bodoni Zsuzsa közeli, Örökség című kompozíciójának egyik tornyában szólalna meg a harang lélekmelegen, megnyugtatón. Vagy a szárhegyi templomban, hisz onnan is van a művésznőnek képe. A hangzás, a harmónia, a zene különben a tárlat három tetszetős alkotása szerint igazi ihletforrásként is szolgál a grafikusnő számára. Bartók Concertóját lényegítette át kavargó látvánnyá, illetve álmodta színes trióvá, megpróbálva kivetíteni azokat az érzelmeket, melyeket a muzsika hallgatása váltott ki belőle. Szép ez a kiállítás, érdemes érte felkeresni a Bernády Házat. N.M.K.

Next