Népújság, 2002. július (54. évfolyam, 149-175. szám)
2002-07-06 / 154. szám
te, jHBhj P . /Hl* |ffl' mflMf A LÁTÓ című szépirodalmi folyóirat júniusi száma hozza Shakespeare János király című drámáját a 80 éves Jánosházy György fordításában. A bevezetőben Jánosházy elmondja: „a királydrámát Arany János fordította másfél évszázaddal ezelőtt, két másik Shakespeare-darabbal együtt, de míg a Hamlet és a Szentivánéji álom a magyar műfordítás iskolateremtő remeke, mérceállító, örök mintakép, a János király művészi érték dolgában és főképpen színpadi használhatóság tekintetében jóval alattuk marad. A János király Shakespeare egyik legmanierisztikusabb műve, különösen erősen hatott nyelvére a kor olasz eredetű stílusdivatja. Arany nagyon idegennek érezhette ezt a maga földön járó magyar nyelvétől oly távol eső, sokszor bonyolult és tekervényes kifejezésmódot, szokatlan, vagy éppen furcsa képalkotást, amely néha túlcsap nyelvünk tűréshatárán. (...) Ezért vágtam neki egy olyan fordításnak, amelynek célja, hogy - Arany számos szép sorát, kifejezését, fordulatát megőrizve - összehangolja, összebékítse a mű stílusát a magyar színész és néző/olvasó befogadókészségével. (...) A Hamlet, a Lear király, a Szentivánéji álom után is különösen megerőltető feladatnak bizonyult a János király, de azt hiszem, megérte a fáradságot: ez a darab sokkal jobb, mint ahogy az irodalmi és színházi köztudatban - a 'szakma' köztudatában! -él.” A folyóiratban verset olvashatunk Lázáry René Sándor, Jánk Károly, Gyukics Gábor, André Adrian, Kovács András Ferenc tollából, esszével, útirajzzal, regényrészlettel jelentkezik Gömöri György, Nagy Imola, Káli István, Vida Gábor, Láng Zsolt. A Fórum rovatban Hervay Gizella korai költészetéről Balázs Imre József értekezik, Kálnoky Lászlóról, a költő-magánzóról Szekér Endre ír. A Debeatur szerzői: Demény Péter, Balázs Imre József, Hajdú Farkas Zoltán, Megyei Róbert és Szabolcsi Borbála. A Talált vers Vas István (1910-1991) Három császárszobor című versét közli. b.d. Banner Zoltán a házakért és a fákért minden emléket szívesen hátrahagynék ha velem jöhetnének a házak és a fák legalább az utolsó fordulóig ahonnan el kell kezdenem az Ő életét amire az Úr tartogat add magammal vinnem a fákat és a házakat, a legszebb gondolatokat amit a természet és az emberiség gondolt hiszen nincs szükség többé reájuk itt a Földön mert valóságosabb a sugárzás a számmisztikus gépek lebegő csíkok "egérrel" összegyűjtött javak mint az összes dimenzió amelyben a végtelent konkretizáltuk (a fákat és a házakat) szédületként tisztul ki agyunkból mintha csak álmodtuk volna emberi fajunk ösztöneit tudását otthonát s a szobákon át betáncol az enyészet a fa köddé vetkezik írás tudatlanoknak némák a jelek a homlok(zat) ráncai elsimulnak .vízszintes erdők gomolygó levélfellegek a fülsiketítő surrogásban föl sem tűnik senkinek hogy a mozgás illúziója a mozdulatlanság (a házak és a fák) bukásával örökre elveszett Köszöntjük a hetvenéves Banner Zoltánt! Gyarmathy János: Hírhozó Jánosházy György köszöntése A sokkötetes szerző gyakran zavarba hozza a köszöntőt, a kritikust vagy recenzenst, az irodalomtörténet művelőjét. Emezek, ti. a kritikus, recenzor és irodatörténész mindig attól tartanak, mit tartanak, rettegnek, félnek, fáznak, hogy valami nagyon fontos művet kifelejtenek, méltatlanul hallgatnak el az életműből. Rettegésük legtöbbször valóra válik. Mi már ilyen nép vagyunk. Ha a szerző sok nyelven beszél, ír, olvas, kedvvel és értőn, mi több, beleérző empátiával fordít, az újabb bonyodalom forrása, hiszen az életmű állítólagos ismer tetője legtöbbször a szerző térdéig sem ér fel: nem beszél nyelveket, nem azokon a nyelveken tud, irodalmon kívüli segédeszközökhöz folyamodik. Nem mozog otthonosan abban a költészetben, rosszul igazodik el a német, ánglus, gall és más neolatin nyelvek ágas-bogas filológiájában... Ha a szerkesztő és irodalomművelő felszentelt poéta, ráadásul Shakespeare-t fordít - a teljes Shakespeare-re tekint alig rejtetten - , folyton benne a tüske: ezt Arany vagy Mészöly, Petőfi, esetleg Kosztolányi, horribile dictu Szász Károly is magyarrá tette, vajon az én változatomat kik, hol és hogyan fogják olvasni, értelmezni, játszani? Mit tesz vele a nyomdász, kiadó, rendező? Színpadról szólal meg újra? Értő ember kezébe, fölébe, szellemébe kerül, kapaszkodik meg? Ha a szerző évekig hallgat, verseit elteszi, fiókban, fejben őrzi, hordja, szonettjeit magában csiszolja és váratlanul feltöri a hallgatás hetedik, nyolcadik pecsétjét is - hogy kötetbe gyűjtve lássa viszont - a verselemzőnek, bírálónak, -ismerőnek gondját gyűjti meg: számolni kell vele. Nem lehet kényelmesen jelenteni könyvelői rendtevéssel: ennyi és ennyi költőnk volt, ezek ennyi hektoliter verset termeltek ki és be, ugyanis szerzőnk műve áttöri a számszerűség hűvös falát, egymaga kiált tér és idő, szív és elme után, nem sorolható be semmilyen vonulatba, bolyba, szarvasviadalba. Ha a szerző tanít - tanítványain mérik le a hatásfokot. Ámbátor az átadott műveltségmennyiség mindig kevesebb, mint amennyit a professzor ismer, birtokol. Még kevesebb az, amit a nebuló felragad és magával visz az osztályteremből a színpadra, az életbe, a művészetbe. De mindenkinek ajándékoz valamit, amit a diák a professzorral azonosít. S ha a szerző művészet- és művelődéstörténetet ad elő, akkor akaratlanul is elárulja tanítványainak saját műveltségeszményét, beléjük oltja a kort, melyben maga szeretne élni, a barokk világát vagy a rokokó gáláns világháborúit, a modern kor hajnalát, a tegnapot, ahonnan költőit is választja. Ha az ünnepelt szerző rengeteg könyvet olvas, cikket, verset, tanulmányt - ahogy ma egyre kevesebben teszik mindannyiunk sajnálatára - , akkor bizonyosan szépíró vagy pláne szerkesztő, mások pályáját is egyengeti, lefaragja a dilettánsokat az igazi irodalom testéről, kiszellőzteti az utánérzésektől és a cigarettafüsttől a fiatalabbak irodalmát, kipukkasztja a polgárpukkasztókat, mérlegel, felismer, ráébred és ráébreszt. Egyszóval az irodalom testét élesben műti, ámbátor olykor érzéstelenítőt használ. Igaz, nem eleget. Nem bódít, nem kábít, nem szédít. Ellenségeket is szerez, főleg ha színházba is jár, ha szerzőnk rendszeresen elmegy bemutatókra, a nyilvános főpróbákra, beül a közönséges évközi előadásokra rangrejtve, és színi bírálatban mondja el véleményét. A szerző fekete pontokat, barátokat, érdemeket és feleséget szerez. Rengeteg embert tanít látni. És vele együtt távolabb látunk, jobban értjük a színpadi előadás minden este újrateremtett csudáját. Ha szerzőnk érti a képzett művészetet, festők, szobrászok, rajzolók veszik körül. Udvarát alkotják. És az uralkodó nem ismeri a királyi gőgöt: híveinek szöveges babért szerez. Könyvet ír róluk. Érzékeny, fontos, meghatározó albumokba gyűjti a múlandósággal szembeni dacot. Ha a szerző nyolcvanéves, rengeteg dolga van. Mosolyog, fejében már készen a következő verssor, szöveg, töredék, terv, egy átfotó kép, amely holnap áll össze szavakká. Ha a szerző nyughatatlan és nemadja meg magát időnek, testi nyűgnek, ellazulásnak, akkor kétségen kívül Jánosházy Györgyhöz, Gyurka bácsihoz van szerencsénk. Isten éltesse, egészségben Dárius legyen, szerencséltesse az Úr és utópia földi jókkal, szellemi mannával, verssel és szeretettel, szerelemmel és humorral, irónnal és iróniával, daktilussal, jambussal, végtelen költői glóbussal. Sebestyén Mihály Gyarmathy János: Sziszüphosz Kákonyi Csilla: Jánosházy György portréja Fotó: Puskás Vera