Népújság, 2005. január (57. évfolyam, 1-24. szám)

2005-01-22 / 17. szám

Láttak már pásztort...? Láttak már pásztort, ki az éppen vi­lágra jött bárány fölé hajlik? Néz­zék meg jól ezt a mozdulatot, és zárják a szívükbe, mert ez minden. Az egész pedagógia. Akik ezt meg­tanulták, mindent tudnak. Akik ezt tudják, azok ne aggódjanak. (Daday Loránd: Erdélyi nevelőfel­adatok körvonalakban, Dés, 1941) Daday mindig ott volt, ahol segíteni kel­lett. Nemes emberi gesztus volt, hogy min­dent kockáztatva segítette a dési üldözött zsidókat, így Méra Sándorné Wieger Zse­nit 1944 májusában a dési gettóból szemé­lyesen hozta ki, és otthonába fogadta egy ideig. Egy másik eset: amikor Chlbaum Sándor zsidó ügyvéd két társával együtt si­keresen kiszökött a munkaszolgálati tábor­ból, megszervezte rejtegetésüket, etetésü­ket Miksa Viktor pincéjében, annak ellené­re, hogy a német megszállók még bent vol­tak a városban. Mint köztiszteletben álló polgárt, a magyar és román lakosság közö­sen kérte fel Dadayt arra, hogy a város ha­tárában fogadja az orosz hadsereget 1944- ben, megóva a város népét a vérontástól. Viszonylag békésen történt meg a bevonu­lás, de ennek az volt az ára, hogy a Mikes utcai családi ház egy részét lefoglalták az orosz parancsnokság részére, s rövid átme­neti időre el kellett vállalnia Dés polgár­­mesteri tisztségét. Polgám­esterként a vá­ros nyugalma felett őrködött, a különböző nemzetiségek közötti kölcsönös megértést szorgalmazta, szem előtt tartva a magyar lakosság teljes joggyakorlásának biztosítá­sát. Ezt támasztja alá egy 1944. november 15-én közzétett felhívása. * A rövid, de ha­tékony polgármesterség után leginkább ta­nítani szeretett volna, mégis elfogadta tan­­felügyelői kinevezését a magyar iskolák Szamos megyei körzetében, mely tisztsé­get 1946-ig töltötte be. Ekkor visszavonult a dési magyar gimnázium német-magyar katedrájára tanítani.­­ Ebben az időszakban megkezdődtek a zaklatások magyar állam­­polgársága, származása, addig betöltött tisztségei miatt. Ismételt házkutatások kö­vetkeztek koholt vádak alapján, és 1946- ban öt hónapi szabadságvesztésre ítélték irodalmi munkássága miatt. A büntetést a kolozsvári fegyházban töltötte le. Szabadu­lása után a testileg és lelkileg meggyötört Daday visszatért tanítani a dési, immár ve­gyes tannyelvű gimnáziumba. (...) Biztatta és irányította a kibontakozó fiatal tehetsé­geket. Csak párat említve a tanítványai kö­zül: Vadász Zoltán, László Gerő, Papp Bé­la. * 1952-ben koholt vádak alapján vizs­gálati fogságba zárták a kolozsvári börtön­be. Mivel semmit sem sikerült rábizonyíta­ni, négy hónap után, súlyos betegen sza­badlábra helyezték. Szembe kellett néznie a halállal, ekkor tudta meg, hogy fehérvé­rűsége van.­­ Életének hátralevő időszaká­ban sajtó alá készítette novelláskötetét, amely még halála előtt megjelent az Álla­mi Irodalmi és Művészeti Kiadónál Buka­restben, 1954-ben, Malomszeg címmel, Kovács Bálint álnév alatt. Hozzáfogott há­romkötetes önéletrajzi regényének megírá­sához, amelyből sajnos, csak az első ké­szülhetett el. Daday Loránd 1954. július 23-án hunyt el. (Homonnai Andrásné Daday Lenke: Visszaemlékezés Daday Lo­­rándra. Művelődés, 2004 december) B. D. Az Ermitázs macskái Ki ne tudná, hogy az Ermitázs a világ egyik leggazdagabb képtára, de múzeum is, és Szentpétervárt ékesíti a Néva partján, a Téli Palotában. Nagy Katalin cárne képgyűjteményének elhelyezése végett hozták létre. Annak idején, még Leningrád korában, amikor ott jártam, a három napból egy teljes napot töltöttem a képtárban, és alig láttam belőle valamit. Csak az nyugtatott meg, hogy a képtár munkatársa el­mondta: kiszámították, hogy ha valaki két percet töltene minden műalkotás előtt, nyolc évbe telne, amíg végignézhetné mindet, azokat is beleértve, amelyek raktáron vannak. Nem csoda, hiszen az 1765-ben alapított múzeum, amely 1852 óta nyilvá­nos, azaz látogatható, kétmilliót meghaladó leltári tárggyal rendelkezik. Nagyobb gyűjteménycsoportjai: Orosz művészeti és történeti gyűjtemény, Régészeti osztály (a híres szkíta aranykincsekkel), Közép-ázsiai és kaukázusi gyűjtemény, Ókori kele­ti gyűjtemény, Antik osztály, Nyugat-európai osztály. No, itt találhatók azok a fest­mények, amelyek oly közismertté tették az Ermitázst. Nyilván e hatalmas anyag egy része látható csak, a többi raktáron van. Ez az, a raktárak! Mivel az ördög a részletekben van, el kellett volna elmélked­nem azon, hogyan is tudják épségben megőrizni azt a rengeteg képet és egyéb kin­cset, hiszen az idő végzi a dolgát. No meg a rágcsálók is. A kedves kis egérkék. De mára már fény derült mindenre. A cár atyuska kitalálta, illetve tem­észetesnek tar­totta akkoriban, úgy 200 éve, hogy macskák őrizzék a képeket a pincékben, alagso­rokban. Kézenfekvő volt. Azóta is hagyomány ez. Kettővel kezdték, de aztán elsza­porodtak, és bizonyára nagyon jól végezték a feladatukat, mert mára már 50 gyö­nyörű példány kószál otthonosan az Ermitázs pincéiben, jól tápláltan, s nagy szere­tettel gondozzák őket a hölgy alkalmazottak. Gondolom, egyéb modern módszereket is bevetettek, de ez bizonyult a leghaté­konyabbnak, noha a legelavultabbnak tűnik. Gond egy szál se! De mégis, ha már a részletekről van szó. Ennek az ötven macskának is vannak biológiai szükségletei. Vajon kimennek, vagy bent vannak kint? Tovább már nem is részletezem, inkább megrögzött állatbarátként gondolat­ban megsimogatom mind az ötven cicát, hallgatom dorombolásukat, és további hasznos egérfogást kívánok nekik. Kuti Márta Bandi Kati vázlatrajza Önként vállalt kalodában Haller József 70 éves Igen, immár ő is belép a fiatalosan friss, megtévesztően te­vékeny hetvenesek sorába, akik egész lényükkel, munkássá­gukkal a közvélekedést erősítik, miszerint az alkotás fiatalít. Még akkor is, ha mint közel egy évtizeddel ezelőtt egy mű­helybeszélgetés alkalmával maga vallotta, hogy a művész olykor olyasmit érezhet, hogy az alkotótevékenységet felvál­lalva, önként vette magára e keserédes foglalatosság jelképes kalodáját. 1959-től tudhatjuk, láthatjuk, mivel foglalkozik, akkortól kezdett kiállítani, ahogy történni szokott, először kö­zös, csoportos tárlatokon, majd 1970-től indította el sikeres egyéni kiállításai sorát, amelyekkel ismert, elismert grafikus­sá, festővé vált nemcsak itthon, Marosvásárhelyen, hanem szerte az országban, sőt távol, határainkon túl is. És ha nem ügyelünk, maholnap róla is elterjed, hogy rá is a vásárhelyi művészeti élet egyik nagy öregeként kell tekintenünk. Ami nyilván túlzás, mármint az öreg minősítés, aktivitása, eddigi életműve viszont a másik jelzőt minden bizonnyal indokolja. Erős egyéniségű, jelentős alkotó, a hűségesek csoportjából való, akik­ a legnehezebb időkben is itthon maradtak, itt kí­vánták kiteljesíteni hivatásukat. De nemcsak a szülőföldhöz, szűkebb értelemben választott városához ragaszkodik, eszmé­nyeihez, elveihez is hű, indulástól napjainkig mindvégig, kö­zel fél évszázadon át bizonyította, hogy a művészi igényesség feltétlen híve. És az emberé. Azé, akivel szerényen, alkotói alázattal nap mint nap sorsközösséget vállal, de azé is, aki a földgolyó bármely részén méltó­ erre a névre és figyelemre. Érthető te­hát, hogy művészetét megkapó humánum, magával ragadó emberszeretet hatja át, emberközpontúság jellemzi olyankor is, amikor állatokat, emberi tulajdonságokkal, jelképekkel felruházott különleges lényeket fest, rajzol, mítoszos emel­kedettséggel vagy hétköznapi közvetlenséggel. Haller sokol­dalú, több műfajú művész, önmagát olyan képzőművésznek tekinti, aki rajzol, de a festészet is épp annyira sajátja,­­a szí­nek, formák, ritmusok és minden egyéb képzőművészeti ki­fejezési lehetőség arra jó számára, hogy megfogalmazza üze­netét a világról, a maga módján közvetítse mindazt, amit gondol, amit érez, de szóban elmondani nem­ lehet. Szob­rászként végezte a főiskolát, plasztikai adottságait, felké­szültségét a marosvásárhelyi bábszínháznál kamatoztatta év­tizedeken át. Tevékenységének ezt az igen termékeny és ere­deti ágát kellőképpen talán egy újabb kismonográfiában le­hetne felmérni, olyanszerű kiadványban, mint amelyik a gra­fikai és festészeti teljesítményét is összefoglalja. Persze, il­lusztrációs munkálkodása is, amelyből legutóbb pár hónapja kaptunk ízelítőt a Bernády Házban, megérdemelne egy átfo­gó tanulmányt. De sietségre nincs ok, a fehér papír és a tus­­toll vagy a ceruza mindig kéznél van, a vászon is ott a festő­állványon kifeszítve, még ha télen hideg is a műterem, szü­letnek az újdonságok, a mű bővül kellő időben. Mert az al­kotás izgalmát, feszültségét semmi sem helyettesítheti. Kívá­nunk hozzá minél több ihletett pillanatot és főleg erőt, egész­séget. A több majd csak kitelik valahogy. N. M. K.

Next