Népújság, 2005. január (57. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-22 / 17. szám
Láttak már pásztort...? Láttak már pásztort, ki az éppen világra jött bárány fölé hajlik? Nézzék meg jól ezt a mozdulatot, és zárják a szívükbe, mert ez minden. Az egész pedagógia. Akik ezt megtanulták, mindent tudnak. Akik ezt tudják, azok ne aggódjanak. (Daday Loránd: Erdélyi nevelőfeladatok körvonalakban, Dés, 1941) Daday mindig ott volt, ahol segíteni kellett. Nemes emberi gesztus volt, hogy mindent kockáztatva segítette a dési üldözött zsidókat, így Méra Sándorné Wieger Zsenit 1944 májusában a dési gettóból személyesen hozta ki, és otthonába fogadta egy ideig. Egy másik eset: amikor Chlbaum Sándor zsidó ügyvéd két társával együtt sikeresen kiszökött a munkaszolgálati táborból, megszervezte rejtegetésüket, etetésüket Miksa Viktor pincéjében, annak ellenére, hogy a német megszállók még bent voltak a városban. Mint köztiszteletben álló polgárt, a magyar és román lakosság közösen kérte fel Dadayt arra, hogy a város határában fogadja az orosz hadsereget 1944- ben, megóva a város népét a vérontástól. Viszonylag békésen történt meg a bevonulás, de ennek az volt az ára, hogy a Mikes utcai családi ház egy részét lefoglalták az orosz parancsnokság részére, s rövid átmeneti időre el kellett vállalnia Dés polgármesteri tisztségét. Polgámesterként a város nyugalma felett őrködött, a különböző nemzetiségek közötti kölcsönös megértést szorgalmazta, szem előtt tartva a magyar lakosság teljes joggyakorlásának biztosítását. Ezt támasztja alá egy 1944. november 15-én közzétett felhívása. * A rövid, de hatékony polgármesterség után leginkább tanítani szeretett volna, mégis elfogadta tanfelügyelői kinevezését a magyar iskolák Szamos megyei körzetében, mely tisztséget 1946-ig töltötte be. Ekkor visszavonult a dési magyar gimnázium német-magyar katedrájára tanítani. Ebben az időszakban megkezdődtek a zaklatások magyar állampolgársága, származása, addig betöltött tisztségei miatt. Ismételt házkutatások következtek koholt vádak alapján, és 1946- ban öt hónapi szabadságvesztésre ítélték irodalmi munkássága miatt. A büntetést a kolozsvári fegyházban töltötte le. Szabadulása után a testileg és lelkileg meggyötört Daday visszatért tanítani a dési, immár vegyes tannyelvű gimnáziumba. (...) Biztatta és irányította a kibontakozó fiatal tehetségeket. Csak párat említve a tanítványai közül: Vadász Zoltán, László Gerő, Papp Béla. * 1952-ben koholt vádak alapján vizsgálati fogságba zárták a kolozsvári börtönbe. Mivel semmit sem sikerült rábizonyítani, négy hónap után, súlyos betegen szabadlábra helyezték. Szembe kellett néznie a halállal, ekkor tudta meg, hogy fehérvérűsége van. Életének hátralevő időszakában sajtó alá készítette novelláskötetét, amely még halála előtt megjelent az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál Bukarestben, 1954-ben, Malomszeg címmel, Kovács Bálint álnév alatt. Hozzáfogott háromkötetes önéletrajzi regényének megírásához, amelyből sajnos, csak az első készülhetett el. Daday Loránd 1954. július 23-án hunyt el. (Homonnai Andrásné Daday Lenke: Visszaemlékezés Daday Lorándra. Művelődés, 2004 december) B. D. Az Ermitázs macskái Ki ne tudná, hogy az Ermitázs a világ egyik leggazdagabb képtára, de múzeum is, és Szentpétervárt ékesíti a Néva partján, a Téli Palotában. Nagy Katalin cárne képgyűjteményének elhelyezése végett hozták létre. Annak idején, még Leningrád korában, amikor ott jártam, a három napból egy teljes napot töltöttem a képtárban, és alig láttam belőle valamit. Csak az nyugtatott meg, hogy a képtár munkatársa elmondta: kiszámították, hogy ha valaki két percet töltene minden műalkotás előtt, nyolc évbe telne, amíg végignézhetné mindet, azokat is beleértve, amelyek raktáron vannak. Nem csoda, hiszen az 1765-ben alapított múzeum, amely 1852 óta nyilvános, azaz látogatható, kétmilliót meghaladó leltári tárggyal rendelkezik. Nagyobb gyűjteménycsoportjai: Orosz művészeti és történeti gyűjtemény, Régészeti osztály (a híres szkíta aranykincsekkel), Közép-ázsiai és kaukázusi gyűjtemény, Ókori keleti gyűjtemény, Antik osztály, Nyugat-európai osztály. No, itt találhatók azok a festmények, amelyek oly közismertté tették az Ermitázst. Nyilván e hatalmas anyag egy része látható csak, a többi raktáron van. Ez az, a raktárak! Mivel az ördög a részletekben van, el kellett volna elmélkednem azon, hogyan is tudják épségben megőrizni azt a rengeteg képet és egyéb kincset, hiszen az idő végzi a dolgát. No meg a rágcsálók is. A kedves kis egérkék. De mára már fény derült mindenre. A cár atyuska kitalálta, illetve temészetesnek tartotta akkoriban, úgy 200 éve, hogy macskák őrizzék a képeket a pincékben, alagsorokban. Kézenfekvő volt. Azóta is hagyomány ez. Kettővel kezdték, de aztán elszaporodtak, és bizonyára nagyon jól végezték a feladatukat, mert mára már 50 gyönyörű példány kószál otthonosan az Ermitázs pincéiben, jól tápláltan, s nagy szeretettel gondozzák őket a hölgy alkalmazottak. Gondolom, egyéb modern módszereket is bevetettek, de ez bizonyult a leghatékonyabbnak, noha a legelavultabbnak tűnik. Gond egy szál se! De mégis, ha már a részletekről van szó. Ennek az ötven macskának is vannak biológiai szükségletei. Vajon kimennek, vagy bent vannak kint? Tovább már nem is részletezem, inkább megrögzött állatbarátként gondolatban megsimogatom mind az ötven cicát, hallgatom dorombolásukat, és további hasznos egérfogást kívánok nekik. Kuti Márta Bandi Kati vázlatrajza Önként vállalt kalodában Haller József 70 éves Igen, immár ő is belép a fiatalosan friss, megtévesztően tevékeny hetvenesek sorába, akik egész lényükkel, munkásságukkal a közvélekedést erősítik, miszerint az alkotás fiatalít. Még akkor is, ha mint közel egy évtizeddel ezelőtt egy műhelybeszélgetés alkalmával maga vallotta, hogy a művész olykor olyasmit érezhet, hogy az alkotótevékenységet felvállalva, önként vette magára e keserédes foglalatosság jelképes kalodáját. 1959-től tudhatjuk, láthatjuk, mivel foglalkozik, akkortól kezdett kiállítani, ahogy történni szokott, először közös, csoportos tárlatokon, majd 1970-től indította el sikeres egyéni kiállításai sorát, amelyekkel ismert, elismert grafikussá, festővé vált nemcsak itthon, Marosvásárhelyen, hanem szerte az országban, sőt távol, határainkon túl is. És ha nem ügyelünk, maholnap róla is elterjed, hogy rá is a vásárhelyi művészeti élet egyik nagy öregeként kell tekintenünk. Ami nyilván túlzás, mármint az öreg minősítés, aktivitása, eddigi életműve viszont a másik jelzőt minden bizonnyal indokolja. Erős egyéniségű, jelentős alkotó, a hűségesek csoportjából való, akik a legnehezebb időkben is itthon maradtak, itt kívánták kiteljesíteni hivatásukat. De nemcsak a szülőföldhöz, szűkebb értelemben választott városához ragaszkodik, eszményeihez, elveihez is hű, indulástól napjainkig mindvégig, közel fél évszázadon át bizonyította, hogy a művészi igényesség feltétlen híve. És az emberé. Azé, akivel szerényen, alkotói alázattal nap mint nap sorsközösséget vállal, de azé is, aki a földgolyó bármely részén méltó erre a névre és figyelemre. Érthető tehát, hogy művészetét megkapó humánum, magával ragadó emberszeretet hatja át, emberközpontúság jellemzi olyankor is, amikor állatokat, emberi tulajdonságokkal, jelképekkel felruházott különleges lényeket fest, rajzol, mítoszos emelkedettséggel vagy hétköznapi közvetlenséggel. Haller sokoldalú, több műfajú művész, önmagát olyan képzőművésznek tekinti, aki rajzol, de a festészet is épp annyira sajátja,a színek, formák, ritmusok és minden egyéb képzőművészeti kifejezési lehetőség arra jó számára, hogy megfogalmazza üzenetét a világról, a maga módján közvetítse mindazt, amit gondol, amit érez, de szóban elmondani nem lehet. Szobrászként végezte a főiskolát, plasztikai adottságait, felkészültségét a marosvásárhelyi bábszínháznál kamatoztatta évtizedeken át. Tevékenységének ezt az igen termékeny és eredeti ágát kellőképpen talán egy újabb kismonográfiában lehetne felmérni, olyanszerű kiadványban, mint amelyik a grafikai és festészeti teljesítményét is összefoglalja. Persze, illusztrációs munkálkodása is, amelyből legutóbb pár hónapja kaptunk ízelítőt a Bernády Házban, megérdemelne egy átfogó tanulmányt. De sietségre nincs ok, a fehér papír és a tustoll vagy a ceruza mindig kéznél van, a vászon is ott a festőállványon kifeszítve, még ha télen hideg is a műterem, születnek az újdonságok, a mű bővül kellő időben. Mert az alkotás izgalmát, feszültségét semmi sem helyettesítheti. Kívánunk hozzá minél több ihletett pillanatot és főleg erőt, egészséget. A több majd csak kitelik valahogy. N. M. K.