Népújság, 2010. június (62. évfolyam, 124-149. szám)

2010-06-19 / 140. szám

hétvégi s^-ór^ko^-t^tó ru/edifejet Szerkeszti: Ferenczi Ilona VI. évf. 22. (226.) szám, 2010. június 19 ., szombat ■■■■HWWHBBBMBMMMMBMBMPMIIilllllllMMIIillllllllllliBliMBIIIIIiHMWBBBMBMHBMW Műemlék épületek a Duna-parton A Fővám téri Központi Vásárcsarnok Gyönyörű látvány a két városrészt össze­kötő folyam a hajnali ködben. A hidak egymásután sejtenek fel, a hófehér Erzsé­bet, az átépítést rejtő Margit, a masszívan vigyázó Szabadság. A part menti veszteglő hajók még mozdulatlanok, de a Nemzet­közi Hajóállomáson éppen most kötött ki és engedte le pallóját egy megpihenő ki­rándulóhajó. A parton, a Szabadság híd pesti hídfőjénél alig jár valaki, de a hajóról már kíváncsi turisták indulnak felfedezőút­ra. Az ébredező metropolis központi nagypi­acára, a közeli Fővám téri csarnokba már beszállították az árut, 6 órakor nyitva, a vásárló elindulhat jól ismert pultjai felé, a turista pedig gyönyörködhet a belső elren­dezésen, az épületszerkezet szépségén, az áruk kínálatán. Pecz Samu terve a Belváros és Ferencváros határán vált valóra Érdemes visz­­szapillantani a millenniumi évek e ma már műemlék épületének, a Nagycsarnok­nak történeté­re. Egyidős számos, máig céljaihoz mél­tón megépí­tett és mű­emlékké nyilvánított fővárosi középülettel, a Nagykörút bérházaival, az Andrássy út palotáival, a rangos kávéházakkal, az Er­zsébet híddal, a régi szép mozikkal és színházakkal. Tervezője, Pecz Samu (1854-1922) nevével olyan középületek, templomok alkotójaként találkozunk, mint az Országos Levéltár, a fasori evangélikus templom és gimnázium, a műegyetem központi könyvtára, a beregszászi és mun­kácsi iskolák. Mindezek mellett köztük is legmaradandóbb alkotása a Vámház kör­úti Vásárcsarnok. Kiváló alkotókészséggel, az építészet iránti elkötelezettséggel meg­áldott, nagyívű pálya áll a tervező mögött. Budapesten született, a stuttgarti mű­egyetemen, a bécsi Művészeti Akadémián tanult, már egyetemi hallgató korában el­nyerte a legrangosabb építészhallgatói dí­jat, a Preis stipendiumot. Itthon műegye­temi magántanár, a vasszerkezetek elter­jesztésének megvalósítója. Az építészetről vallott nézetét máig megcsodálható, funk­cionális épületei bizonyítják: „A szép épü­letnek harmonikusnak és hasznosnak kell lennie”. A munkálatok a vámház épülete mögötti Sóház-telken 1894-ben kezdődnek, a fel­avatást 1897-ben tartják. Ekkor begördül az épületbe az első szállítmány, az első tehervonat. A Duna felől pedig az áruval megrakott uszályok a föld alatti csatorná­kon jutnak be a piactere alá. Gyönyörű Zsolnay-kerámiák díszítik az épületet, a homlokzatot pedig Zsolnay­­pirogránit burkolja. A belső tér részekre, folyosókra, galériákra osztott, a tetőt tartó acélszerkezetet ma is csodálják. Abban az időben elkülönítették a nagy­­kereskedők és a kiskereskedők standjait. A csarnok működése szigorú rendszabá­lyok szerint történt. Hűtőpultok, felvonók működtek és gyűjtőraktárak. Mindemellett hosszú ideig tartott, amíg a piaci szabad árulás és a vásárlás rendszabályai kezd­tek megszokottá válni. A II. világháború alatt teljesen megron­gálódott az épület szerkezete, de végül 1991-ben a helyreállítási terv alapján él­azon túl, hogy piaci elképzelések szerint itt minden megtalálható, a legszebben kiállítva, szinte mindennap vala­milyen nemzeti nap van, amikor egyes or­szágok termékeiből lehet kóstolgatni, vá­sárolni. Azt mondják a régi vásárlók az ér­deklődőknek, hogy ott a legjobb az áru, ahol a leghosszabb a sor. Sonkák, kolbá­szok, szalámikülönlegességek tömkelege, pecsenyehúsok vonzanak a hentesekhez, de a legillatosabb a frissen olvasztott te­pertő, ahonnan hazavitt a képzeletem, anyámat láttam, amint a krumpliprésen átnyomja a pirosra kisült „zsírnakvalót”, a tepertőt pedig friss kenyérrel, zöldhagy­mával, retekkel lehetett máris szemelget­­ni. Ilyen a csarnok, megindítja az ember képzeletét. A hal, a friss baromfi, a színes savanyúság-standok mintha eleven csendéletek lennének. A fürjtojástól a vadnyúlig, a báránytól a fácántyúkig, hogy a békacombról ne is beszéljek, van itt minden, mindenfajta gurmandnak. Egyéb­ként gyönge álismereteim szerint minden olcsóbb, főleg a primőrök, mint bárhol a nagy áruházláncokban. Sok a turista, téliszalámit, paprikakülön­legességeket vásárolnak, de a galériákon zsűrizett, minősített népművészeti tárgya­kat, kerámiát, bőrdíszműves egyedi dolgo­kat, üvegárut, csipkéket árulnak. Sok a vásárló, mert az ilyen kézművesmunkák nemcsak szépek, hanem kedves emlékek is lehetnek. A Nagycsarnok étterme zsúfolásig telt. Van önkiszolgáló rész, és külön felszolgá­ló­ étterem, az étel mindenütt jó, magya­rosan európai. Friss salátakompozíciók, borjúpörkölt nokedlivel (mintha otthon Vas­adi híres vendéglőjében készült volna). Hely alig van, mintha minden külföldi éhe­sen jönne ide, esznek, isznak, fogy a bor, a sör, a rétes, a palacsinta. Bármerről jöhetünk, a Szabadság híd pesti hídfőjénél szálljunk le a villamosról, járjuk be ezt a csodálatos csarnokpalotát, ne menjünk el előtte anélkül, hogy felfe­deznénk az épület szépségét, harmóniá­ját, hangulatát. Világvárosi piacokat láthatunk máshol is, de itt meghallgathatjuk Kodály játékos dallamát, amint óránként eljátssza nekünk a Csarnok órája. Én elmentem a vásárba fél pénzzel... Rózsa Mária kezdődtek a munkála­tok, és 1994-ben a csarnok, a pesti házi­asszonyok kedvence el­készült és műemlék lett. Minden, ami szem-szájnak ingere A Csiky család és a Bolyaiak Sipos Lajos: Marosvásárhelyi mesélő házak (Disprescar, Marosvásárhely, 1999) kis könyvében elol­vastam a „Csiky Emil palotája, Győzelem tér 32. szám” c. fejezetet. Megemlítődik benne, hogy „a Csiky család 1666-tól Erdélyben élő örmény kereskedő” dinasztia. Utódaik ma is kiváló értelmiségi és Maros-parti városunknak. Azonnal rájöttem, hogy a Csiky család egy nevezetes tagja, pontosabban tekintetes Csíki Gergely a Bolyaiak­­nak is egyik legfontosabb szolgáltatója volt. Csíki Gergely rendszeres járatot üzemeltetett Bécs és Marosvásárhely között, persze már akkor is volt konku­rencia. Nem ő volt az egyetlen, mert még volt egy Petraskó nevű örmény kereskedő (aki nevét ugyancsak a Bolyaiak révén jegyeztük fel), aki szintén rendszeres ke­reskedőjáratot tartott fenn. Bolyai Farkas és János Ma­­rosvásárhely-Bécs közötti levelezését Csíki Gergely intéz­te. Bolyai Farkas többször tervezte, hogy Csíki Gergely kereskedő szekerén egyszer meg is látogatja Bécsben ta­nuló fiát, de sajnos a tervét nem sikerült kiviteleznie. Bolyai Jánostól azt is megtudtuk, hogy Csíki Gergely banki szolgáltatást is ellátott. Nevezetesen az akkor in­duló „pénzápoló” intézet hivatalos ügynöke is volt. Bolyai János egyik feljegyzésében ez olvasható: „Egyéb arányit az egész ügyben minden akármely a' nevezett intézetnek a' Monarchia nevezetesebb városai­ban fölállított Agens ... eljárhat mely itt Maros- Vásárhelytt név szerént ugyan jelenleg nincs, de Tekinte­tes Csíki Gergely Úr csakugyan gyakorlatilag vagy tettleg szürösködik magára vállalni e tárgyat; kihez tehát köz­vetlenül folyamodni minden ezt­ illető dologban” Bolyai János azt is feljegyzi, hogy az egyik legelső mo­narchiabeli „pénzápoló intézetbe” betett egy kis pénzt a három gyermeke részére. Bolyai Farkas ezt írta fiának 1821. szeptember 10- én: „Édes Anyádnak a Csíki úrtól küldött leveled igen jól esett; azért is, hogy azt kezdette volt venni a fejébe, hogy meghaltál...” Keresztes Gyula a következőket írja: „A 32. szám alatt a Csiky-ház áll. A gazdag fűszer-, csemege-, majd vas­kereskedő család építtette saját és leszármazottai részé­re. Az építési engedélyt egyemeletesre kérte a tulajdo­nos, de Bernády György kötelezte az építettet a második emelet ráépítésére. ” Bolyai Farkas 1840. június 15-én pedig levelet küld az akkori Tudós Társaság főtitkárának, Toldy Ferenc tekinte­tes titoknok úrnak Csíki Gergelytől. Juhász István Fogarasi Sámuel könyvének bevezetőjé­ben írja: „A városképhez olyan kereskedelmi tevékenység is hozzátartozik, amilyent a Fogarasi által is emlegetett idős vagy ifjú Csíki Márton boltosról jegyzett fel a késői emlékezet”. «még ma is vannak öregjeink, akik élénken emlékeznek vissza arra az időre, midőn néhai Csíki Már­ton két derék kivalat csupán a célra tartott mindig ké­szen, hogy a város közepén lévő Sáros utcában elterülő feneketlen sártengelyben süllyedő szekereket mérsékelt díjért vonatták ki­. Fogarasi Sámuel a fent említett Marosvásárhely és Göttinga c. memoárjában ezt írja az 1780-as évekről: „Ekkor Marosvásárhelyt leghíresebb boltos volt a vén Csíki Márton, a mostaninak az apja, aki egészen világta­lan volt, mégis portékákat adott elé, mert, és a pénzt megszámlálta. ” Ez csak néhány kiragadott dokumentum. Mind a két Bolyainak nagy bizodalma volt Csíki Gergelyben. (A ke­reskedő nevét a Bolyaiak Csikinek írták, később írhatták Csikynek.) Milyen jó is volna, ha ma is ilyen megbízható szolgáltatók és kereskedők volnának! , Oláh-Gál Róbert IRODALOM: Benkő Samu: Bolyai-levelek. Kriterion, 1975.; Fogarasi Sámuel: Marosvásárhely és Göttinga, Kriterion, 1974.; Keresztes Gyula: Marosvásárhely szecessziós épületei, Disprescar Kiadó, Marosvásárhely, 2000, 131. old.; MTA Bo­­lyai-Gyűjtemény, K 24/41.; Sipos Lajos: Marosvásárhelyi mesé­lő házak (Disprescar, Marosvásárhely, 1999) A Csiky-ház

Next