Népújság, 2011. július (63. évfolyam, 150-175. szám)
2011-07-23 / 169. szám
Fortuna nundálé Emlékszilánkok Tarr Lászlóról Mikor a próbák alatt hallottam, hogy következik a jelenet, hátracsapott füllel rohantam a nézőtérre, és elbűvölve néztem a pillanatot, amit Chaplin megirigyelhetett volna: Arturo Ui/Adolf Hitler egy létra tetején egyensúlyozva, papírcsákóval a fején Michelangelo elhivatottságával, széles pemzlicsapásokkal festi a menynyezetet, miközben (évtizedekkel azelőtt, hogy az Európai Unió himnuszává vált volna) az Örömödet dúdolja a kefebajusza alatt. 1977, Marosvásárhely. Állítsátok meg Arturo Uit. Nagy merészség színre vinni, de Kincses Elemér született rebellis (apja, testvérei: Előd és Emese életútja is igazolja a ‘génelméletemet’) és az előadás létrejön. Az Új Élet folyóirat egyik számának címlapja őriz egy pillanatot: Adleff Ingeborg, Bács Ferenc — van-e, ki e nevet nem ismeri? Gyarmathy Pityu, fizesse meg a túlvilág minden e földön kirobbantott nevetésért, jómagam, immár 30 éve New York lakosa, és a főszereplő, Tarr László. Ha volt valaha telitalálat szereposztásban, ez az volt. A hihetetlen fizikai hasonlóság és a hihetetlen tehetség tökéletessé tették az alakítást. Rég volt, mikor Soós Laci barátom, Vásárhely őslakosa szinte mentegetőzve közölte a halálhírt. És azóta cipelem ezeket a történeteket. Most megírom, mert már nem szorul el annyira a szívem, ha Tarr Lacira gondolok. Talán a Makrancos hölgy Beppójaként láttam először. Aztán évek múltán tanárom lett a Színiakadémián. Aztán végzősként velünk játszott egy Goldoni-darabban. Aztán sok év bolyongás után kikötöttem a szülővárosomban, és — lásd az Új Élet címlapját — partnerek lettünk. Most kihagyom a szokásos ömlengést. Marosvásárhelyre kerültem, és ott is akartam meghalni. Jövő-menő román színészek fontosabbak voltak, nem kaptam lakást, irány Várad, onnan Amerika, Tel-Aviv (ilyenkor száraz humorú barátaim kijavítanak: „C’est la vie”). A próbák alatt leírhatatlan viszony alakult ki. Minden összebeszélés nélkül a kocsmában kötöttünk ki, aztán sokszor taxiba pattantunk, és irány apámék háza, a cigánytelep alatti Legelő utca. Apám, anyám imádták Lacit, így a piálás kevesebbet nyomott a latban. És most a túlélő gonoszságával elmondok két történetet. Laci már otthonosan mozgott nálunk, ha kellett, kiszolgálta magát. Egy nap belépett a kamrába. Míg anyám a konyhában szorgoskodott, ő félretolta az alumíniumfazék tetején a faggyút, és kéjjel hörpölte a hideg, petrezselyemízű marhahúslevest. Másnap reggel hallom, amint anyám faggatja apámat: — Te megetetted a kutyákat? Én nem. Akkor mi lett a levessel? Mikor elmeséltem Lacinak, annyit mondott: „Ha újraszületnék, vizsla lennék Técsy Sanyinál.” A másik történet a színház mögötti sörözőben esett meg. Csorba András, aki lemondta a szerepét egy bukaresti filmezés miatt, éppen visszarepült, mert a beteg veséje miatt kezelésre szorult. Egy főpróba után ültünk, ki-ki a rumja, söre vagy fröccse mögött. Csorba értékelt. Tetszett neki az egész, dicsérte Kincsest, Laciról annyit mondott, hogy „a hülyegyerek játszuskál.” Tőle ez hatalmas dicséret volt. Aztán szóba jött egy mellékszereplő, szeplős, modoros fickó, Csorba kérdezte, mit keres a színpadon. Kincses visszaszólt, hogy „Ti vettétek fel az akadémiára.” „Ez igaz”, dörmögte a Vajda. Kincses most ráduplázott, és szóba hozta egy igen futtatott, közutálatnak örvendő művésznőcske nevét. (Lehet találgatni...) „Őt is ti vettétek fel?” Csend honolt az asztalnál, aztán felhörpintve vodkáját, megszólalt Tarr úr: „Neki legalább szép a bőre.” Már 2002 volt a kalendáriumra nyomtatva, mikor Malmö városában láttam a nagybeteg Erdős Irmát. Halálán volt, de Lacit emlegetve felderült: „Jézusom, hogy maga mikre emlékszik!” A Sütő komédiája, a Fecskeszárnyú szemöldök jött szóba, Cseber Laci, a gumicsizmás bumfordi mindenes a kollektívben, aki megkéri Zsuzsika (Erdős) kezét, amit a lány így mesél el: „Elémbe állt az udvaron, a két füle kigyúlt, mint a bakterlámpa, és azt mondta: Zsuzsika, ha nem jössz hozzám feleségül, úgy oldalba rúglak, mint a keresztes szamarat!...” Laci szünet nélkül tudott történeteket mesélni a lányáról, öltözőben, kávézóban, vendéglőben. Sokan feszengve hallgatták. Néha én is. Aztán egyszer megvilágosodott az elmém. 46 évesen apa lettem, és fittyet hányva a környezetem érzékenységére, hét napon és 24 órán át a lányomról áradoztam. Akárcsak Laci. Minden történetéből a szeretet áradt, és feledtetve aprócseprő családi bajokat, a lánya volt az igazi sztár. Itt van hát a címet megmagyarázó történet. Zárt körben hangzott el, mert akkoriban soha nem tudtad, ki a füles. Zsuzsika mászkált a házban, miközben egy verset memorizált. Románul. Laci, noha filmezett is, nem volt e nyelv szakértője. Próbálta megfejteni, milyen nyelven és mit mond a Fortuna nunciájé. Aztán közös családi erőfeszítés, elemzés után kiderült, hogy hőn szeretett vezérünkről szól a vers, aki kormányozza a nemzet hajóját, és bármilyen vihar tombol, az ő árbocát nem hajlítja meg. Ékes román eredetiben „Furtuna n-o indoaie” (A vihar sem ingatja meg). 1980 nyarán ültünk a Víkenden, az amerikai feleségem, Laci és jómagam. Én már útrakész voltam. Az idősebb Kincses megállít egy nap az utcán. „Beszélsz te angolul?” Mondtam, Yes. „Hogy mondják: én vakarom a te hátadat, te vakarod az enyémet?” Lefordítottam. „Nincs gond” — mondta Elemér bácsi. „Mehetsz.” Lacin láttam, hogy nem helyesli a tervemet, mint ahogy azt sem szerette, hogy három évvel azelőtt felmondással elmentem Váradra. Ittuk a (viszonylag) hideg sört, Laci azon morfondírozott, hogy nekem magyar asszonyt kellett volna találni. Aztán megoldotta a gubancot: „A feleséged Daisy. Az Margaréta. Keresztneve Miller, az Molnár. Akkor megnyugodtam, mert elvetted Molnár Mancit.” Soha többé nem láttam. Molnár Ferenc írta a Liliomban: „Az ember akkor hal meg, ha elfelejtik”. És ha már csak néhány fénykép maradt meg, féltve-szeretve ápolom ezeket az emlékszilánkokat. Laci, míg élek, itt élsz bennem. Técsy Sándor „Magához szeretett volna láncolni” ...75 évesen volt egy preinfarktusa, de aztán még jó néhány évig vidáman élt. Az infarktusnak azt mondta: ne hülyéskedj, öregem, mert még nagyon sok dolgom van, festeni-, rajzolni- és írnivalóm egyaránt. Itt kell megemlítenem, hogy évtizedeken át vegetáriánus étrend szerint táplálkozott, orvosi ajánlatra kezdett állati fehérjéket is fogyasztani. Nehezen ment neki, mert a húst sosem szerette. Volt egy időszak, amikor a kolozsvári Magyar Opera kantinjában (a Schilling-házban) ebédelt. A fiatal művészek mindig Imre bácsi mellé akartak ülni, mert tudták, a húst nem eszi meg... Mondok egy idevágó érdekes sztorit. Csíkszeredában jó barátja volt neki Csedő János ügyvéd. Az egyik nyáron sokat jártak együtt kirándulni. Ment az ügyvéd felesége is, Gabika, a gyermekek: Csaba és Jancsika. Természetesen jómagam is jelen voltam, 22—23 éves voltam akkor. Abban az időben még nem nagyon hangoztattam, hogy Imre bácsi és köztem szerelmi kapcsolat van. A barátok, a közeli ismerősök csak sejtették, de senki sem tudta. Szóval Csedő János megszervezett egy kirándulást a Csíkszereda környéki pisztrángtenyészethez. Volt ott egy kis vadászház is. Azt János kibérelte. Az egész társaság egy szobában lakott/aludt. Emeletes ágyak voltak. János a feleségével feküdt le, de én nem feküdtem Imre bácsi mellé, mert abban a helyzetben gátlásaim voltak. Rá is fizettem. Mert Imre bácsi megsértődött és hazament Zsögödre. Úgy történt, hogy reggel korán előrement egyedül horgászni a hegyi patakra, mi később indultunk, s amire a megbeszélt helyre érkeztünk, ott faágból ki volt rakva. HAZAMENTEM. Másnap mi is utána mentünk Zsögödre. Aztán tisztáztuk a dolgot. Egy szó mint száz: Imre bácsi féltékeny volt. Adódott olyan eset is, hogy a Zsögödre meghívott fiatal(abb) szobrászművész hamar kellett onnan távozzon, mert amíg Imre bácsi festett a kertben, mi elmentünk fürödni a strandra. De nem volt semmi oka jeleneteket rendezni. Most már tudom, így van ez mással is, ha nagy a korkülönbség. Ő szeretett volna engem a saját tulajdonának tudni, de erre nem voltam kapható, távol állt az ilyesmi a felfogásomtól. Ezért nem mentem hozzá feleségül. Pedig ő nagyon szerette volna, hogy a felesége legyek. Persze azt is tudtam, hogy ő az égvilágon mindent, de mindent a művészetnek, művészetének rendelt alá. Télen is legalább napi nyolc órán át festett a műteremben. Közben írni kezdte a naplóját is, szóval nagyon pontosan beosztotta az időt, és attól nem nagyon tért el. — Mit szólt ahhoz, hogy nem akartál a felesége lenni? — Nem tetszett neki, mert magához szeretett volna láncolni Ez a csupasz igazság. (Részlet a könyv Horgászás és szarvasbőgés című fejezetéből.) Nagy Imre: Apor Mária 2011. július 23., szombat