Népújság, 2011. július (63. évfolyam, 150-175. szám)
2011-07-30 / 175. szám
2 NÉPÚJSÁG Hol ebédelt utoljára Petőfi Sándor? (folytatás a július 23-i lapszámból) 5. Érkezés Székelykeresztúrra. Kelementelke után a sereg Erdőszentgyörgyig a Kis- Küküllő mellett, majd délkeleti irányba térve a Küsmöd-pataka völgyében haladt tovább. A Lóci csárdánál ismét megálltak, aminek az emlékét Ráduly János jegyezte le egy népmondában (Népújság, 2011. május 24). A csárdalátogatást egy újabb - hosszabb, de kevésbé meredek - hegyi út követte. A Lóci csárdánál, még Bözödújfalu előtt, az egykori országút délre fordult, majd a hegytető után Szentábrahám és Székelyandrásfalva mellett elhaladva ereszkedett be Székelykeresztúrra. Számításaink alapján a tisztek szekerei fél kettő és fél három óra között értek Székelykeresztúrra. Ez az érkezési idő tökéletesen egyezik az egykori szemtanúk vallomásai alapján készült leírásokkal. 6. Ebéd Székelykeresztúron. Bem és tisztikara a székelykeresztúri Matskási-féle udvarházban ebédelt báró Gamerra Gusztáv százados, térparancsnok vendégeként. ,M ebédidő elmúlt már, de a százados meleg ebéddel várta a neves vendégeket” - olvashatjuk Dávid Gyula és Mikó Imre alaposan dokumentált, forrásértékű könyvében. „...egy honvédtiszt jelentette Bemnek Petőfi megérkezését. (Az ereszkedőn a szekerek közti távolság megnőtt, Bem szekere elsőnek, míg a Petőfiéket szállító az utolsók között érkezett Keresztúrra.) E hírt a báró azonnal felesége tudomására hozta, ki kérte férjét, hogy hívja meg a költőt ebédre" - írja Barabás Endre, a szemtanúk vallomásai alapján, a Vasárnapi Újságban. „Körülbelül délután 2-3 óra között az akkori térparancsnok... felküldött a piactérre, hogy Petőfi Sándor urat... instáljam meg... délebédre lejönni, mert szívesen látja” - emlékszik vissza az egyik leginkább idézett szemtanú, Sipos Sándor. A fentiek alapján bizonyosnak tűnik, hogy 1849. július 30-án kora délután Bem és Petőfi Székelykeresztúron ebédelt. Viszont a kérdést nem tudjuk ilyen egyszerűen lezárni. Gyalokay visszaemlékezésében olyan tökéletes leírását adja a Simén udvarháznak és a családnak, hogy nagy valószínűséggel kijelenthetjük, Bem és tisztikara, köztük Petőfi Sándor valóban járt aznap a Simén udvarházban: „...Kelementelkén özvegy Simonné úrnőnek ízléssel berendezett kastélyában állapodtunk meg, hol a vezért és táborkarát a művelt kedves háziasszony és úgy szépség, mint kellemekben egymással versenyző négy leánya igazán lelkes magyar vendégszeretettel és elbűvölő szívességgel fogadták. ” Mint azt már az útvonal és a menetidők leírásánál is jeleztük, Kelementelkén is sor került egy ebédre (étkezésre), viszont ez nem délebéd (mai szóhasználattal ebéd) volt, hanem reggeli ebéd (mai szóhasználattal reggeli). A családfő Simén György ekkor már nem élt (1839-ben hunyt el). A honvédtiszteket felesége, özvegy Simén Györgyné született báró Räuber Róza fogadta. A háziaszszony neve bekerült Szovátafürdő történetébe is, ő építtette a neves fürdőváros első nyaralóvilláját 1840-ben. A családban hat gyerek érte el az ifjúkort, öt lány és egy fiú (utóbbinak volt a nevelője a későbbi nagy történész, Kővári László). Az öt lányt messze földön híres szépségekként írták le. A legnagyobbik, Róza, akit edesek Marosszék legszebb lányaként említettek, ekkor már Ugrón Lázár, Udvarhelyszék alkirálybírájának a felesége volt, így ahogy Gyalokay leírásában szerepel, négy lány - Klári, Ivánka, Amáli és Katinka - sürgölődött a reggeli felszolgálásánál. A kelerhentelki ebédről - pontosabban: reggeli ebédről - a Simén család tagjai részéről nem maradt fenn említés vagy feljegyzés. Jókai Mór 1853. május 17-20. között volt özvegy Simén Györgyné vendége Kelemen telkén. Székelyföldi útján a háziasszony két leánya és ezek férjei voltak a kísérői (a bencenci birtokos gróf Lázár Kálmán és felesége, Simén Amáli és a szombatfalvi Ugrón Lázár és felesége, Simén Róza). „Velük jöttek a barlangot megszemlélni Lázár Kálmán és U. L. (Ugrón Lázár) nejei, két testvérhölgy, a székely nők azon mintaképei, kiket maga előtt lát a költő, ha nőket akar rajzolni...” - írja az almási barlangi látogatásról. Írásaiban Jókai nem beszél a július 30-i ebédről. Ennek viszont komoly oka volt. Négy évvel 1848-49 után emíteni sem volt szabad a magyar nép szabadságküzdelmét. Hatvany Lajos is hiába kérdezte ifjabb Ugrón Gábor volt belügyminisztert, Ugrón Lázár és Simén Róza unokáját, hogy mit tud a nevezetes eseményről. „Semmit! - felelte ámélkodva. - Nagyanyám nem beszélt arról nekünk soha. ” Ennek a hallgatásnak is komoly oka volt. Az 1849 nyarán kitört járványnak a Kis-Küküllő mente nem egy falvában több áldozata volt, mint maguknak a harci cselekményeknek. A járványban elhunytak között volt három Simén lány is: Klári, Ivánka és Katinka. Kővári családtörténetéből tudjuk, hogy mindhárman szinte egyszerre, a világosi fegyverletétel napján haltak meg, alig két héttel élve túl a ház legnevesebb vendégét, így érthető, hogy a három gyönyörű lányát szinte egy napon elvesztő anya házában nemigen emlegették 49 tragikus nyarát. Természetesen ez a kis pontosítás semmit sem szeretne levonni az emlékhely értékéből. Nem is tudna, hiszen Petőfi és Bem valóban étkezett (reggelizett) az ódon falak között. De ha valaha sor kerülne az emléktábla felújítására, nem ártana a történelmi hitelesség kedvéért megtenni az egyszavas javítást, ugyanakkor az emléktábla Jókai látogatását említő mondatában is ki lehetne cserélni egy számot Nagy írónk nem május 18-án, hanem 17-én érkezett az udvarházba. Sőt arra is lehetne emlékezni, hogy a kor egyik legnagyobb történésze, Kővári László nem egy órát vagy pár napot, hanem több évet is töltött a neves falak között. Józsa András IRODALOM: Dávid Gyula - Mikó Imre: Petőfi Erdélyben, Bukarest, 1972. Gyalokay Jenő: Az erdélyi hadjárat 1849 nyarán, Budapest, é.n. Kővári László: Erdély nevezetesebb családai, Kolozsvár, 1854. Kővári László: Erdély története 1848 - 49-ben, Pest, 1861. Pászti László: A magyar honvédség harcászata az 1848/49-es szabadságharcban, Budapest, 2009. Ráduly János: Bem és Petőfi a Lóci csárdában, Népújság, 2011. május 24. Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben, Bukarest, 1975. Bözödújfalu és a Lóci csárda (WH) az első katonai felmérés térképén A Gyárfás-kúria udvara Székelykeresztúron, középen az emlékhellyel Kérem, ne kövezzenek meg azért, mert alább elmondok egy hírt, ami évtizedekkel ezelőtt bejárta a világot, de mihozzánk még a hullámverése sem jutott el. Köztudott, hogy annak idején II. János Pál pápa fogadta a perui indián őslakók küldöttségét. Megjelentek ősi népviseletükben az egyházi díszben pompázó főpapokkal körülvett Szentatya előtt, aki azt hirdette nekik, hogy a keresztények a zsidóság olajfájába oltott, Istennek fogadott gyermekei. A perui indiánok - a jelenlevők meglepetésére - egy Bibliát nyújtottak át ajándékul a pápának a következő szöveggel: „Ezt a Bibliát visszaadjuk a római egyház fejének, mert ezzel ar könyvvel irtották ki népünket azok, akik ezt a „vallásunknak” hozák. A sumer Biblia Ezt megelőzően izraeli tudósok megtalálták az ékiratos agyagtáblákra vésett, káldeusok írása szerint igaz Bibliát. Ez késztette XXIII. János pápát, hogy az Igazság Bibliájának szerkesztésére hívja össze 1962-ben a II. Ökumenikus Vatikáni Zsinatot, amelyen sajnos csupán egyetlenegy beszédet tudott elmondani, aztán hirtelen meghalt. Öreg volt. Talán beteg is. Beszédét kiadta az Azione Cattolica Italiana: Novena allo spirito santo di Giovanni XXIII. il luglio 1962 per il Concilio Ecumenico Vaticano II. címmel. Kérem, ne keressék sehol ezt a kiadványt, mert ez csupán egyesekhez jutott el bizalmas úton. A káldeusok Bibliája az igazság tiszta forrásának tűnik és mély tiszteletre késztet XXIII. János pápa áldozatot is vállaló életcélja előtt, aki ki merte mondani, hogy a jelenlegi Ószövetség egy összelopkodott és átírt ókori hagyományok gyűjteménye. Íme egy részlet XXIII. János pápának a II. vatikáni zsinaton elhangzott beszédéből: „A szemináriumainkban alig van ékesszólástan és a hívek kénytelenek végigkínlódni az új papok gyatra beszédeit és naiv, pietózus meséit! Tele a fejük spekulatív dogmával és az Ószövetség idejétmúlt és megcáfolt antropomorfista nacionalizmusával, s beleizzadnak szegény elneveltek, hogy kihozhassák az Isten egyetemes szeretetét, minden népeknek adott természeti jogokat és a krisztusi univerzalitást! Vagyis hamis és ókori nívón mozgunk ma is, amikor a pozitív tudományok és az archeológia, antropológia, nemkülönben a megtalált sumer első Biblia (Ur, 1954; Dr. N. Kramer: Parallel Biblia, 1956) is mindent világosan feltárt és megmagyarázott. Senki nem érti ezt a maradi és már kimúlt ószövetségi fontosságot, ami nagyrészt egy összelopkodott és átírt ókori hagyománynak és letűnt népnek (sumer, akkád, káld, babiloni) megmásított történelme. Szóval kötve vagyunk valami ósdi judeizmussal és nekünk nem elég Krisztus, az Isten fia!” Intő szavak. Nem minden fülnek kellemesek, még akkor sem, ha egy rendkívül jó szándékú pápa szájából hangzottak el. Azóta is csend van a téma körül. Ki tudja meddig. Vagy örökre? Az Úristen szándékai kifürkészhetetlenek.. Ha valóban úgy van, ahogy egyes történészek mind gyakrabban hangoztatják, hogy az ősmagyarokat szoros szálak fűzték a nagy sumer birodalomhoz, mely korának legműveltebb társadalmát jelentette, akkor még igaza is lehet Nicholas Lezardnak, aki Szerb Antalnak Utas és Holdvilág című művét bírálva. 2004-ben a The Guardienben ezt írta: „A magyarok tulajdonképpen nem is földi lények, hanem egy szuperintelligens földön kívüli faj, amelynek sikerült egybeolvadnia az emberiséggel, s csak műveik zsenialitása és nyelvük teljes érthetetlensége árulja el őket.” Ezek után nem kizárt, hogy a sumerokkal együtt nekünk, magyaroknak is közünk lehet a káldeusok által ékiratos agyagtáblákon reánk hagyott első és igaz Bibliához, hiszen a Székelyföldön ma is használatos az ékírás. De ezt döntsék el az arra illetékesek. Erőss Attila Sz 2011. július 30., szombat