Népújság, 2020. április (72. évfolyam, 75-96. szám)

2020-04-11 / 84. szám

2020. április 11., szombat _______________________________________________ MÚZSA _____________________________________________________ NÉPÚJSÁG És szóltak a harangok Vásárhelyen (Folytatás a 4. oldalról) Iriny nemcsak a híres Irinyi család bir­toka volt a történelemben, hanem Szatmár megye egyik legrégebbi faluja. Az Irinyi csa­lád a temető katolikus kápolnájában alussza örök álmát. Gyermekkorom zaklatott volt, 5 éves lehettem, amikor szüleim elváltak. Édes­anyám ideg-összeroppanást kapott, fiatal éve­iben gyakran volt kórházban. Anyás lévén, roppant nehezen viseltem a helyzetet, azt pedig sohasem tudtam apámnak megbocsá­tani, hogy miután édesanyám beteg lett, elvált tőle. A törvény - anyánk gyakori kórházi ke­zelései miatt - apánkhoz rendelt engem és a nővéremet. Egy apai ági nagynénémhez ke­rültünk, akinek 13 éves korában levágták a bal lábát, ebből kifolyólag sosem ment férj­hez, műlábbal élt. Az általános iskola elvég­zése után szerettem volna tovább tanulni, de apám ehhez nem járult hozzá. Mindig művé­­szetkedvelő voltam, be akartam járni a 18 km-re lévő Nagykárolyba zongoraórára. Apám ehhez sem járult hozzá, kénytelen vol­tam ellopni a tojást a tyúk alól, hogy eladjam a boltban, amiből előteremtettem a 6 lejt, ami az autóbuszra kellett. Nem lehetett ezt sokáig folytatni, elmentem a Szatmári Hírlaphoz, ahol Lapka Tibor újságíró meghallgatott, és intézkedett: munkát talált a Tricotex kötöttá­rugyárban, és közben beiratkoztam a Kölcsey Ferenc középiskola esti tagozatára. Három váltásban dolgoztam, de mivel nem voltam 18 éves, nem csináltak munkakönyvet. Jött a katonaság, leszerelés után Nagyváradra köl­töztem, ahol egy jólelkű anyai nagynéném élt, és sokszor megkínált egy-egy tányér finom étellel. Közben a rajongásig szeretett édesanyám is jobban lett, elhoztam magam­mal Nagyváradra. Apám, nem sokkal azután, hogy leszereltem, meghalt. - Mi késztetett arra, hogy emigrálj szülő­földedről? - A ’80-as években már nehéz helyzetbe került az erdélyi magyarság, szinte minden intézményétől megfosztották, ezt nem tudtam szó nélkül nézni. Elkezdtem leveleket, me­morandumokat írni a helyi hatóságoknak és a nemzetközi szervezeteknek - Amnesty In­ternational, Public Relations, ENSZ -, tilta­kozva az ellen, ami 1000 éves szülőföldünkön, Erdélyben történik. Néha ezeket megmutattam egyik-másik barátom­nak, akikben megbíztam, de eltanácsoltak attól, hogy elküldjem. Mégis elküldtem, kül­földön tették postára, megkaptam a tértive­­vényt, hogy célba érkezzek. Nem tartott sokáig, s máris „meglátogattak”, bevittek a szeku épületébe, s elkezdődött a tortúra. Azzal vádoltak, hogy olyan személyek társa­ságában láttak, akikről tudott dolog, hogy szexuálisan terjedő betegségek hordozói. „Akkor miért nem őket viszik be, hogy ke­zeljék?!” - kérdeztem én, de erre az volt a vá­lasz: itt csak ők kérdeznek! Egy alkalommal a szeku épületében, egy adott pillanatban rám rontott egy vadállat, és ököllel elkezdte ütni a szívem környékét. Ekkor döbbentem rá, hogy ezzel szívinfarktust tudnak előidézni, ha nem elég erős a szívem. Védekeztem, meg­úsztam, közben azt is előhúzták a kalapból, hogy az a barátom, aki néha meglátogat Ma­gyarországról, a magyar állam biztonsági em­bere, és kérdezték, miről szoktunk beszélgetni? Ha tényleg az volt - nem tudom -, akkor mégsem volt közömbös az erdélyi magyarság sorsa... - Mi volt a „ csúcs ” a kihallgatások alkal­mával? - Az, amikor bevittek a nagyváradi kór­házba „kivizsgálásra”, és mindennap levettek tőlem két deci vért. Egy idős bácsi azt kér­dezte: — Mi baja van magának, János, hogy magától mindennap levesznek ennyi vért? Vi­gyázzon, mert itt valami nem stimmel... Igaza volt! Megtudtam, hogy másnap a kórház fő­orvosa végzi a szokásos vizitet, írtam egy nyilatkozatot, megkérdeztem, tud-e arról, ami velem a klinikán történik, és kik hoztak ide? Ha igen, akkor emlékeztetem a hippokratészi esküre, arra, hogy az emberi szenvedések enyhítésére és gyógyítására esküdött fel, nem pedig egy terrorszervezet kiszolgálására, és ettől a pillanattól kezdve éhségsztrájkba kez­dek. Ha velem történik valami, őt fogja fele­lősség terhelni, és ennek a nyilatkozatnak a másolata már nincs a kórház falai között... Másnap valósággal kirúgtak a kórházból: „meggyógyultam”. Látván a kilátástalan nők, és ők segítenek, hogy útlevelet kapjak. Személyesen ismertem Kallós Zoltánt, az édesanyját is, párszor jártam a lakásukban. Az elkövetkező héten kellett volna találkoz­nom az elvtársakkal, de erre már nem került sor, mert aznap egy jó barát által megüzentem Kallós Zoltánnak, hogy vigyázzon, mert fi­gyelik. Elmondtam, mi történt, este vonatra ültem, így kerültem Marosvásárhelyre 1984- ben. A kolozsvári „látogatók” házkutatási ön­helyzetet, beadtam kérelmemet az ország végleges elhagyására. Bukarestbe utaztam az amerikai nagykövetségre, és kértem, hogy fo­gadjanak. Kitöltöttem egy űrlapot mindarról, amit el akartam mondani, kaptam egy iktató­számot, és megígérték, hogy időközben ér­deklődnek, de időről időre én is adjak életjelt magamról. Ezzel az iktatószámmal elmentem a szatmárnémeti útlevélosztályra, kérvén az ország végleges elhagyását. Mindent leírtam, amivel nem tudok azonosulni. Nagy cirkusz lett, hogy iktatószámom van az amerikai nagykövetségtől. „Ki tanított erre, hogy elő­ször oda menjél? — kiabálták —, nem ők adnak útlevelet, hanem mi. Na, majd megmu­tatjuk mi neked...” Meg is mutatták! Ezután tisztában voltam azzal, hogy minden lépé­semet figyelik. Mi következett ezt követően? — Édesanyámat Nagyváradról visszavit­tem Irinybe, s én átköltöztem Kolozsvárra. Ismét „meglátogattak”, de most taktikát vál­tottak. Arra akartak rávenni, hogy a neves folklórkutató Kallós Zoltánról tudtam meg, kik látogatják Magyarországról, miről beszél­getéllyel jöttek, házkutatást tartottak. Volt egy rossz televízióm, és annak a belsejében rejtettem el a tértivevényeket, amelyeket a nemzetközi intézményektől kaptam vissza. Mindent megtaláltak. A tértivevényeket ma­gukkal vitték, és kijelentették: ha nem műkö­dök velük együtt, dossziét nyitnak. 1990 elején Marosvásárhelyen megalapítottuk a MADISZ-t, de nem én voltam az ötletgazda. Szinte ösztönösen tört fel ennek szükséges­sége. Én az egyik alapító tag voltam. Az in­tézőbizottságban dr. Ábrám Zoltán, Tamás Lajos, Patakfalvi Vigh Attila, Poráczki Csaba, Ábrám Noémi, Szikszai József, Haraszti Judit, Szekeres Árpád, Nagy Erika, Ugron Éva, Szakács Attila, Ungvári Z. Imre kapott helyet, valamint jómagam. Szándékunk a ma­rosvásárhelyi és a Maros megyei magyar fia­talok érdekvédelmi szövetségének a felvállalása és megsegítése volt, és ennek ér­telmében az óvodától az egyetemig minden megoldandó ügyben hallatni akartuk hangun­kat. Ide tartozott a színmagyar iskolák, egye­temek mihamarabbi visszaállítása, a társadalmi, politikai, kulturális képviselet megszervezése és talpra állítása. Ez akkor jól működött; komolyságunk, őszinteségünk, nyitottságunk minden szinten elismerést szült. Miután a szövetséget bejegyezték, in­dult a sokrétű tevékenység. A vásárhelyi véres események előtt, alatt és után tárgyalá­sokat folytattunk a Vatra Românească szélső­séges szervezettel és más román ifjúsági szervezettel, hogy meggyőzzük őket: szándé­kaink igazak, nemesek, nem irányulnak senki ellen. A véres események után a jogosan fel­háborodott magyar fiatalok szétverték a Vatra irodáját, ami székházunkkal épp szemben volt, az Arta mozi mellett. Mi, az intézőbi­zottság tagjai átmentünk, és sorfalat álltunk a Vatra irodája előtt, hogy ne történjen több rongálás, atrocitás. A felborzolt kedélyeket próbáltuk csillapítani, és sikerült is. Miután a márciusi események lezajlottak, a MADISZ összegyűjtötte a kétnapi véres eseményekről készült videófelvételeket, és egy kazettára másolták. Engem bíztak meg, hogy a kazettát vigyem el Budapestre, a Magyar Televízió­hoz, személyesen Chrudinák Alajosnak (épp a napokban halt meg, nagyszerű tévés szemé­lyiség volt). Nagyon izgultam a határon, de szerencsém volt. Chrudinák fogadott, és a stábbal együtt néztük végig a videót. Ehhez én ragaszkodtam, ugyanis meg tudtam ma­gyarázni, kik a magyarok, kik a románok, és egy adott pillanatban a harangok is szóltak. El kellett mondanom, melyik templom ha­rangja szól. De csak a magyar templom ha­rangjai szóltak! Közben a stáb jegyzetelt. Innen került át a felvett anyag a CNN-hez. A többit már mindenki tudja... — Túl voltunk már a rendszerváltáson, mégis meghoztad a döntést: elhagyod Romá­niát. Miért? A visszarendeződés, a bizonytalanság miatt hagytam el az országot. Táviratot kap­tam Bukarestből, az amerikai nagykövetség­től, hogy ha fenntartom még kivándorlási kérelmemet, akkor 24 órán belül jelentkez­zem náluk. Mitévő legyek? Hogy hagyjam itt édesanyámat, testvéremet, rokonaimat anél­kül, hogy elbúcsúzzak? A Marosvásárhely- Szatmárnémeti közti távolságot nem lehetett úgy megtenni, hogy 24 órán belül ott legyek Bukarestben. Összecsomagoltam, és még aznap este vonatra ültem, reggel a nagykö­vetségen voltam, ahol gyorsított eljárással ke­zelték ügyemet. Közölték, hogy politikai menekült státuszban vagyok. Megkérdezték, repülővel akarok Rómába utazni, ahol négy napot kell maradjak, vagy vonattal? Ha már választhattam, akkor inkább a vonatot válasz­tottam. Ki tudja, lesz-e még lehetőségem látni a Bukarest-Belgrád-Róma útvonalat?­­ Miután megérkeztél Amerikába, mi­lyennek tűnt az Újvilág akkor, és milyen most? Belecsöppentem egy technológiailag, gazdaságilag, társadalmilag fejlett társada­lomba, ahol más az életvitel, mások az érté­kek, mások az emberi kapcsolatok. Itt nincsenek „összejárások”, amit otthonról is­merünk, nincs szomszédolás; ha valakit meg akarunk látogatni, előre bejelentjük telefo­non. Az amerikaiak kedvesek, előzékenyek, segítőkész emberek. A mostani generáció a fogyasztói társadalom minden áldásában ré­szesül; nem ismeri a háborút vagy a nincste­­lenség állapotát - és ez így van jól! Nem örvendünk annak, hogy Amerika háborúban áll bizonyos övezetekkel. Sokat fejlődött az elmúlt 30 év alatt, látom, hány felhőkarcoló nőtt ki azóta a földből. Már-már alig lehet lé­pést tartani a fejlődéssel. Amerikában nincse­nek európai értelemben vett falvak, az életszínvonal mindenütt egyforma; a kisebb településeken is ugyanazon üzletek, bevásár­lóközpontok vannak. Az udvarokon úszóme­dencék, szökőkutak, kávézóasztalok, virágok, növények, esetleg házi kedvencek. Sehol egy kerítés a házak körül, a növények, virágok karnyújtásnyira vannak, de soha senki egy virágot le nem szakít. Vannak elté­rések az államok közt, de ez nem szembe­tűnő. Amit sosem értettem meg, az amerikaiak fegyverimádata. Talán ennek is köszönhető, hogy fegyelem van és rend, mert bárkinek lehet fegyvere. Én most is a New York-i B&J Fabrics Textiláruházban dolgozom, menedzseri minőségben. Gyakor­latilag egész nap ott vagyok: reggel 8.45-kor (Folytatás a 6. oldalon) Raffaello: Krisztus színeváltozása Támogatók RMDSZ Megvalósult a Magyar Kormány támogatásával Bethlen Gábor COMMUNITAS ALAPÍTVÁNY MINISZTERELNÖKSÉG N­EMZETPOL­ITIKAI ÁL­L­AMTITKÁRSÁG

Next