Népújság, 2020. április (72. évfolyam, 75-96. szám)
2020-04-11 / 84. szám
2020. április 11., szombat _______________________________________________ MÚZSA _____________________________________________________ NÉPÚJSÁG És szóltak a harangok Vásárhelyen (Folytatás a 4. oldalról) Iriny nemcsak a híres Irinyi család birtoka volt a történelemben, hanem Szatmár megye egyik legrégebbi faluja. Az Irinyi család a temető katolikus kápolnájában alussza örök álmát. Gyermekkorom zaklatott volt, 5 éves lehettem, amikor szüleim elváltak. Édesanyám ideg-összeroppanást kapott, fiatal éveiben gyakran volt kórházban. Anyás lévén, roppant nehezen viseltem a helyzetet, azt pedig sohasem tudtam apámnak megbocsátani, hogy miután édesanyám beteg lett, elvált tőle. A törvény - anyánk gyakori kórházi kezelései miatt - apánkhoz rendelt engem és a nővéremet. Egy apai ági nagynénémhez kerültünk, akinek 13 éves korában levágták a bal lábát, ebből kifolyólag sosem ment férjhez, műlábbal élt. Az általános iskola elvégzése után szerettem volna tovább tanulni, de apám ehhez nem járult hozzá. Mindig művészetkedvelő voltam, be akartam járni a 18 km-re lévő Nagykárolyba zongoraórára. Apám ehhez sem járult hozzá, kénytelen voltam ellopni a tojást a tyúk alól, hogy eladjam a boltban, amiből előteremtettem a 6 lejt, ami az autóbuszra kellett. Nem lehetett ezt sokáig folytatni, elmentem a Szatmári Hírlaphoz, ahol Lapka Tibor újságíró meghallgatott, és intézkedett: munkát talált a Tricotex kötöttárugyárban, és közben beiratkoztam a Kölcsey Ferenc középiskola esti tagozatára. Három váltásban dolgoztam, de mivel nem voltam 18 éves, nem csináltak munkakönyvet. Jött a katonaság, leszerelés után Nagyváradra költöztem, ahol egy jólelkű anyai nagynéném élt, és sokszor megkínált egy-egy tányér finom étellel. Közben a rajongásig szeretett édesanyám is jobban lett, elhoztam magammal Nagyváradra. Apám, nem sokkal azután, hogy leszereltem, meghalt. - Mi késztetett arra, hogy emigrálj szülőföldedről? - A ’80-as években már nehéz helyzetbe került az erdélyi magyarság, szinte minden intézményétől megfosztották, ezt nem tudtam szó nélkül nézni. Elkezdtem leveleket, memorandumokat írni a helyi hatóságoknak és a nemzetközi szervezeteknek - Amnesty International, Public Relations, ENSZ -, tiltakozva az ellen, ami 1000 éves szülőföldünkön, Erdélyben történik. Néha ezeket megmutattam egyik-másik barátomnak, akikben megbíztam, de eltanácsoltak attól, hogy elküldjem. Mégis elküldtem, külföldön tették postára, megkaptam a tértivevényt, hogy célba érkezzek. Nem tartott sokáig, s máris „meglátogattak”, bevittek a szeku épületébe, s elkezdődött a tortúra. Azzal vádoltak, hogy olyan személyek társaságában láttak, akikről tudott dolog, hogy szexuálisan terjedő betegségek hordozói. „Akkor miért nem őket viszik be, hogy kezeljék?!” - kérdeztem én, de erre az volt a válasz: itt csak ők kérdeznek! Egy alkalommal a szeku épületében, egy adott pillanatban rám rontott egy vadállat, és ököllel elkezdte ütni a szívem környékét. Ekkor döbbentem rá, hogy ezzel szívinfarktust tudnak előidézni, ha nem elég erős a szívem. Védekeztem, megúsztam, közben azt is előhúzták a kalapból, hogy az a barátom, aki néha meglátogat Magyarországról, a magyar állam biztonsági embere, és kérdezték, miről szoktunk beszélgetni? Ha tényleg az volt - nem tudom -, akkor mégsem volt közömbös az erdélyi magyarság sorsa... - Mi volt a „ csúcs ” a kihallgatások alkalmával? - Az, amikor bevittek a nagyváradi kórházba „kivizsgálásra”, és mindennap levettek tőlem két deci vért. Egy idős bácsi azt kérdezte: — Mi baja van magának, János, hogy magától mindennap levesznek ennyi vért? Vigyázzon, mert itt valami nem stimmel... Igaza volt! Megtudtam, hogy másnap a kórház főorvosa végzi a szokásos vizitet, írtam egy nyilatkozatot, megkérdeztem, tud-e arról, ami velem a klinikán történik, és kik hoztak ide? Ha igen, akkor emlékeztetem a hippokratészi esküre, arra, hogy az emberi szenvedések enyhítésére és gyógyítására esküdött fel, nem pedig egy terrorszervezet kiszolgálására, és ettől a pillanattól kezdve éhségsztrájkba kezdek. Ha velem történik valami, őt fogja felelősség terhelni, és ennek a nyilatkozatnak a másolata már nincs a kórház falai között... Másnap valósággal kirúgtak a kórházból: „meggyógyultam”. Látván a kilátástalan nők, és ők segítenek, hogy útlevelet kapjak. Személyesen ismertem Kallós Zoltánt, az édesanyját is, párszor jártam a lakásukban. Az elkövetkező héten kellett volna találkoznom az elvtársakkal, de erre már nem került sor, mert aznap egy jó barát által megüzentem Kallós Zoltánnak, hogy vigyázzon, mert figyelik. Elmondtam, mi történt, este vonatra ültem, így kerültem Marosvásárhelyre 1984- ben. A kolozsvári „látogatók” házkutatási önhelyzetet, beadtam kérelmemet az ország végleges elhagyására. Bukarestbe utaztam az amerikai nagykövetségre, és kértem, hogy fogadjanak. Kitöltöttem egy űrlapot mindarról, amit el akartam mondani, kaptam egy iktatószámot, és megígérték, hogy időközben érdeklődnek, de időről időre én is adjak életjelt magamról. Ezzel az iktatószámmal elmentem a szatmárnémeti útlevélosztályra, kérvén az ország végleges elhagyását. Mindent leírtam, amivel nem tudok azonosulni. Nagy cirkusz lett, hogy iktatószámom van az amerikai nagykövetségtől. „Ki tanított erre, hogy először oda menjél? — kiabálták —, nem ők adnak útlevelet, hanem mi. Na, majd megmutatjuk mi neked...” Meg is mutatták! Ezután tisztában voltam azzal, hogy minden lépésemet figyelik. Mi következett ezt követően? — Édesanyámat Nagyváradról visszavittem Irinybe, s én átköltöztem Kolozsvárra. Ismét „meglátogattak”, de most taktikát váltottak. Arra akartak rávenni, hogy a neves folklórkutató Kallós Zoltánról tudtam meg, kik látogatják Magyarországról, miről beszélgetéllyel jöttek, házkutatást tartottak. Volt egy rossz televízióm, és annak a belsejében rejtettem el a tértivevényeket, amelyeket a nemzetközi intézményektől kaptam vissza. Mindent megtaláltak. A tértivevényeket magukkal vitték, és kijelentették: ha nem működök velük együtt, dossziét nyitnak. 1990 elején Marosvásárhelyen megalapítottuk a MADISZ-t, de nem én voltam az ötletgazda. Szinte ösztönösen tört fel ennek szükségessége. Én az egyik alapító tag voltam. Az intézőbizottságban dr. Ábrám Zoltán, Tamás Lajos, Patakfalvi Vigh Attila, Poráczki Csaba, Ábrám Noémi, Szikszai József, Haraszti Judit, Szekeres Árpád, Nagy Erika, Ugron Éva, Szakács Attila, Ungvári Z. Imre kapott helyet, valamint jómagam. Szándékunk a marosvásárhelyi és a Maros megyei magyar fiatalok érdekvédelmi szövetségének a felvállalása és megsegítése volt, és ennek értelmében az óvodától az egyetemig minden megoldandó ügyben hallatni akartuk hangunkat. Ide tartozott a színmagyar iskolák, egyetemek mihamarabbi visszaállítása, a társadalmi, politikai, kulturális képviselet megszervezése és talpra állítása. Ez akkor jól működött; komolyságunk, őszinteségünk, nyitottságunk minden szinten elismerést szült. Miután a szövetséget bejegyezték, indult a sokrétű tevékenység. A vásárhelyi véres események előtt, alatt és után tárgyalásokat folytattunk a Vatra Românească szélsőséges szervezettel és más román ifjúsági szervezettel, hogy meggyőzzük őket: szándékaink igazak, nemesek, nem irányulnak senki ellen. A véres események után a jogosan felháborodott magyar fiatalok szétverték a Vatra irodáját, ami székházunkkal épp szemben volt, az Arta mozi mellett. Mi, az intézőbizottság tagjai átmentünk, és sorfalat álltunk a Vatra irodája előtt, hogy ne történjen több rongálás, atrocitás. A felborzolt kedélyeket próbáltuk csillapítani, és sikerült is. Miután a márciusi események lezajlottak, a MADISZ összegyűjtötte a kétnapi véres eseményekről készült videófelvételeket, és egy kazettára másolták. Engem bíztak meg, hogy a kazettát vigyem el Budapestre, a Magyar Televízióhoz, személyesen Chrudinák Alajosnak (épp a napokban halt meg, nagyszerű tévés személyiség volt). Nagyon izgultam a határon, de szerencsém volt. Chrudinák fogadott, és a stábbal együtt néztük végig a videót. Ehhez én ragaszkodtam, ugyanis meg tudtam magyarázni, kik a magyarok, kik a románok, és egy adott pillanatban a harangok is szóltak. El kellett mondanom, melyik templom harangja szól. De csak a magyar templom harangjai szóltak! Közben a stáb jegyzetelt. Innen került át a felvett anyag a CNN-hez. A többit már mindenki tudja... — Túl voltunk már a rendszerváltáson, mégis meghoztad a döntést: elhagyod Romániát. Miért? A visszarendeződés, a bizonytalanság miatt hagytam el az országot. Táviratot kaptam Bukarestből, az amerikai nagykövetségtől, hogy ha fenntartom még kivándorlási kérelmemet, akkor 24 órán belül jelentkezzem náluk. Mitévő legyek? Hogy hagyjam itt édesanyámat, testvéremet, rokonaimat anélkül, hogy elbúcsúzzak? A Marosvásárhely- Szatmárnémeti közti távolságot nem lehetett úgy megtenni, hogy 24 órán belül ott legyek Bukarestben. Összecsomagoltam, és még aznap este vonatra ültem, reggel a nagykövetségen voltam, ahol gyorsított eljárással kezelték ügyemet. Közölték, hogy politikai menekült státuszban vagyok. Megkérdezték, repülővel akarok Rómába utazni, ahol négy napot kell maradjak, vagy vonattal? Ha már választhattam, akkor inkább a vonatot választottam. Ki tudja, lesz-e még lehetőségem látni a Bukarest-Belgrád-Róma útvonalat? Miután megérkeztél Amerikába, milyennek tűnt az Újvilág akkor, és milyen most? Belecsöppentem egy technológiailag, gazdaságilag, társadalmilag fejlett társadalomba, ahol más az életvitel, mások az értékek, mások az emberi kapcsolatok. Itt nincsenek „összejárások”, amit otthonról ismerünk, nincs szomszédolás; ha valakit meg akarunk látogatni, előre bejelentjük telefonon. Az amerikaiak kedvesek, előzékenyek, segítőkész emberek. A mostani generáció a fogyasztói társadalom minden áldásában részesül; nem ismeri a háborút vagy a nincstelenség állapotát - és ez így van jól! Nem örvendünk annak, hogy Amerika háborúban áll bizonyos övezetekkel. Sokat fejlődött az elmúlt 30 év alatt, látom, hány felhőkarcoló nőtt ki azóta a földből. Már-már alig lehet lépést tartani a fejlődéssel. Amerikában nincsenek európai értelemben vett falvak, az életszínvonal mindenütt egyforma; a kisebb településeken is ugyanazon üzletek, bevásárlóközpontok vannak. Az udvarokon úszómedencék, szökőkutak, kávézóasztalok, virágok, növények, esetleg házi kedvencek. Sehol egy kerítés a házak körül, a növények, virágok karnyújtásnyira vannak, de soha senki egy virágot le nem szakít. Vannak eltérések az államok közt, de ez nem szembetűnő. Amit sosem értettem meg, az amerikaiak fegyverimádata. Talán ennek is köszönhető, hogy fegyelem van és rend, mert bárkinek lehet fegyvere. Én most is a New York-i B&J Fabrics Textiláruházban dolgozom, menedzseri minőségben. Gyakorlatilag egész nap ott vagyok: reggel 8.45-kor (Folytatás a 6. oldalon) Raffaello: Krisztus színeváltozása Támogatók RMDSZ Megvalósult a Magyar Kormány támogatásával Bethlen Gábor COMMUNITAS ALAPÍTVÁNY MINISZTERELNÖKSÉG NEMZETPOLITIKAI ÁLLAMTITKÁRSÁG