Népújság, 2023. június (75. évfolyam, 123-146. szám)
2023-06-28 / 144. szám
2023. június 28., szerda________________________________________________ KÖZÉLET ____________________________________________________NÉPÚJSÁG 5 Reménnyel nézni múltba és jövőbe Könyv készül a kibédi katonákról A két világháború kibédi katonáit kutatja és lajstromozza Borbély Emma. Sok írott forrás létezik, de nagyon sok kutatómunkára van szükség - mondta a készülő könyv kapcsán a szerző, véltáros és Koszta István újságíró, tanár, kutató munkásságával is. .Hadrendbe állított hősök Gligor Róbert László A kibédi Borbély Emmát a legtöbben agrármérnökként, majd kistérségi vezetőként ismerték, hiszen jó ideig irányította a Kis-Küküllő Térségi Társulást, és számos dolgot indított el a térségben: a felnőttképző központot, az otthoni beteggondozó hálózatot és egyéb megvalósítások is fűződnek a nevéhez. Ő vezeti az 1999 óta működő Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesületet, de néhány éve, nyugdíjasként, más elfoglaltságot is talált: a kutatást. Mélyreható kutatás folyt Négy éve kezdte el a kibédi Borbély család múltját kutatni, sikerült rábukkanni a nemeslevéllel járó családi címerre is, amelyet vitézségükkel szereztek valaha az ősök. A jó eredmények után férje arra biztatta, foglalkozzon Kibéd múltjával is, hiszen a helytörténet hiányos, a székely helytörténet pedig még inkább az vezet vissza kutatásai kezdetéhez Borbély Emma, akinek figyelme a két világháborút megjárt kibédi katonák felé fordult. Rengeteg olvasás, levelezés, családokkal folytatott beszélgetés nyomán alakult ki a lista. Úgy véli, az első világháború hőseit könnyebb kutatni, mint a másodikéit, hiszen 1940 után hirtelen nagy igény lett rá, hogy az első világháború emlékezetét papírra tegyék, így rengeteg mű keletkezett, amelyeket azok írtak, akik maguk is részt vettek a nagy világégésben. Nagyon sok adatot és segítséget kapott a budapesti Hadtörténeti Múzeumtól, amelynek munkatársai messzemenően támogatták a kutatást; megismerkedett a témában jártas más szakemberek, mint Berekméri Róbert leMunkájában az első fontos lépés az volt, hogy elkészült a helyi világháborús katonák jegyzéke. Kibéd 610 katonát adott a hazának az első világháborúban, ami akkor a falu lakosságának 27 százalékát tette ki. Közülük sokan önként vonultak be, mert akkor még mindenki úgy gondolkodott, hogy Istenért és a hazáért mindent meg kell tenni. És meg is tettek. Miután azonosította, hogy az adott személyek melyik alakulatban szolgáltak, kutatásaiban végigkísérte őket a világháború frontjain. A legtöbb kibédi katonát a legközelebbi ezredekhez sorozták be: a magyar királyi marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred keretében 160 helyi katona ment a frontra, a császári és királyi marosvásárhelyi 62. gyalogezredben 213 katona szolgált a faluból, a császári és királyi székelyudvarhelyi 82. székely gyalogezrednél 2, a császári és királyi brassói 2. gyalogezrednél egy kibédi katona volt. Ami a huszárokat illeti, a legtöbb (35) kibédi a magyar királyi marosvásárhelyi 9. huszárezredben szolgált, őket a nadrágjuk, „ikertestvéreiket” (az 5. huszárokat, akikkel egy hadosztályban harcoltak) a csákójuk színe miatt „vörös ördögöknek” nevezték, és vitézségük okán még a legvérmesebb kozák katonák is féltek tőlük. Körbejárták az európai frontokat, majd ők is Olaszországban kötöttek ki, ahonnan gyalog kerültek haza. Hegedűs Pál ezredes és Rudnyánszki Béla hadnagy nemcsak az ezredet vezették vissza, hanem a felszerelést is. A brassói 2. huszárezrednél 14, a pápai 7. honvéd huszárezrednél 2, a zalaegerszegi 6. királyi honvéd huszárezrednél egy kibédi katona szolgált. Ezeknek az ezredeknek a sorsát követi a kutatás, de számos olyan katona is van, akit nem tudott valamely alakulathoz kapcsolni, ők is helyet kapnak egy ■■■i jegyzékben. Az Arcképcsarnok című részben negyvennél több katona fényképét sorakoztatja fel a szerző, akiknek nem került elő képe, vagy külföldön haltak meg, azoknak a sírjukról készült fénykép. Sokat levelezett Magyarországra, Németországba, Ausztriába, onnan is sok adat került elő, így például a kaposvári katonakórházban elhunyt Madaras György őrvezető, a miskolci katonatemetőben nyugvó Orbán György, a debreceni honvédtemetőben elhantolt Bereczki Károly, a Köpcsény (Ausztria) nagy katonatemetőjében nyugvó Nagy Sándor zenész sírját mutató fényképek kerültek a birtokába. Számos egyéb, a háborúhoz kapcsolódó érdekességet is találunk Borbély Emma anyagában. Nemcsak a lengyel „hit városát”, Czestochowát védő kibédiekről szerzünk tudomást, hanem olyan embereket is megismerhetünk, akikkel a háborút megjárt kibédiek is találkoztak. Két helybeli katonát egyik lágerben Bárány Róbert orvos is gyógyította, aki akkor a fogolytáborokban dolgozott (az oroszok is orvoshiánnyal küszködtek), miközben a világ már 1914-ben Nobel-díjjal tüntette ki, és 1916-ban Forrás: Borbély Emma megmozdult a kiszabadításáért. Szó esik Gyóni Gézáról, a „háború költőjéről” is, aki Przemyslben találkozott a hadifogoly Báránnyal. Még messze a vége A második világháború idejéből 260 kibédi katona adatait sikerült összegyűjteni a házról házra látogatás és személyes beszélgetések révén. Ezt félbeszakította és megnehezítette a világjárvány, amelynek ideje alatt több, nagy ismeretanyaggal rendelkező idős embert veszített el a falu, mint Madaras Vilmos Károly, aki valóságos enciklopédia volt, vagy a 98 évesen is ép elméjű Simoni László, aki a háború frontjait és fogolytáborait is megjárta. Szerencsére maradt egy megbízható adatközlő, Madaras Csörgő Anna, akit rokoni szálak fűznek a falu számos családjához, és idős kora ellenére páratlan memóriája megőrizte a családtörténeteket. Elsősorban azonban az első világháború anyagára összpontosít Borbély Emma, ezt szeretné először kiadni. A cím - Nézz vissza reménnyel! - utal a reményre: egyrészt reméljük, hogy sohasem lesz többé világháború, másrészt remélhetőleg nem fogják elfelejteni hőseiket a kibédjeik, és ebben segíteni fog ez a könyv is. Sok ezer oldalt olvasott el, hogy valós adatokat közöljön, mindenkit felkutasson. A falu központjában álló, 1941-ben emelt első világháborús emlékművön 97 hősi halott nevét olvashatjuk, Borbély Emma kutatásai további hét személyt fedtek fel. A falu temetőjében két magyarországi katona is el van temetve, a 17. gyalogezredben szolgáló, máshol harcoló, megsebesült katonákat átvonulás közben itt érte a halál. Egyikük névtábláját valakik megrongálták, de sikerült azonosítani, a Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület pedig elhatározta, hogy sírkertjüket idén megtakarítja és helyreállítja, a hiányzó névtáblát pedig pótolja. Négy éve kutatja a világháború kibédi hőseit Borbély Emma Az emlékmű 97 hősi halott nevét őrzi - még további hétről szereztek tudomást Fotó: Gligor Róbert László szeplős volt és nagyon sovány, a lányok messziről elkikerülték, a fiúk sem szívesen haverkodtak vele. De talán nem is annyira a külsejének köszönhette népszerűtlenségét, mint inkább az egész lényéből-hangjából, mozdulataiból - áradó önbizalomhiánynak. Ezt ma már ő is belátja. - Tizenhat éves voltam, amikor a szüleim elváltak, és én furcsa módon a házasságuk kudarcát is magamra vezettem vissza — idézte fel serdülőkora meghatározó pillanatát a negyvenes éveiben járó férfi. - Az akkori eszemmel meg voltam győződve arról, hogy ha vagányabb, bevállalósabb lennék, a családunkban is megszületne — az igazán sosem volt harmónia. Az egyéniségváltás persze nem ment olyan könnyen, mint ahogy elképzeltem, ezért az egyetlen barátom, egy nálam jó pár évvel idősebb szomszéd fiú javaslatára kipróbáltam a tuti lazítóként „ megreklámozott ” boros kólát, aztán a sima bort, majd a citromos vodkát és „ társait”. A haveromnál iszogattunk zenehallgatás közben délutánonként. Nem zavart ott senki, ő ugyanis egyedül élt a nagyanyjától örökölt garzonban, amit a saját keresetéből tartott fenn. Az italt is mindig ő vette, nem a legmárkásabbat, de finomat. Bármennyire hihetetlen, a töményebb italoktól sem lettem rosszul az első próbálkozásra, mi több, hirtelen megenyhült, befogadó és vicces lett körülöttem a világ. Mintha még a lányok is barátságosabban néztek volna rám az utcán, a tekintetükkel biztatva, hogy szólítsam csak meg őket nyugodtan. Ehhez persze továbbra sem volt bátorságom, de legalább jól éreztem magam a bőrömben A hozzád közel álló felnőttek hogyan reagáltak a - feltételezésem szerint -jellegzetes „illatkísérettel’ járó változásra? Őszintén? - nézett rám fürkészőn beszélgetőtársam. - Sokáig sehogy. Anyu épp eléggé bele volt süppedve a bánatba ahhoz, hogy észre se vegye, mi történik velem. Addig jó közepes tanuló voltam, viselkedési problémáim sem akadtak, szóval meg volt szokva azzal, hogy nem sok vizet zavarok a jelenlétemmel. Talán ezért is merült ki a gondoskodása a fizikai szükség Másnaposan léteim csendes ellátásában. Apu nem sokkal tanévzárás előtt költözött el tőlünk, a tizedik osztályt végeztem éppen. Rögtön azután, a nyári vakációban ismerkedtem meg az italozás „ művészetével”, a teljes szabadság hónapjaiban, amikor senki sem vont felelősségre. De aztán elkezdődött az iskola, és a tanárok nem nézték jó szemmel az új életmódommal járó szabálysértéseket, a rendszeressé Hétköznapi történet - Nagy Székely Ildikó való hiányzásokat, a lógásokat az utolsó órákról és azt, hogy semmit nem tanultam. Az osztályfőnököm többször üzent rajtam keresztül anyunak, én persze nem adtam át a figyelmeztetéseket. Végül telefonon is felhívta, de édesanyám az egyre súlyosbodó depressziójában - amit rövid időre egy futó szerelmi viszony enyhített - nem vette túl komolyan a velem kapcsolatos híreket. Csak akkor csodálkozott el, amikor nyár elején kiderült, hogy négy tantárgyból is megbuktam, ezért meg kell ismételnem az évet. Elsírta magát a döbbenettől, és azt mondta nekem - most is tisztán hallom minden szavát -, pont olyan vagy, mint apád, csak csalódást tudsz okozni. Azon az estén fájdalmas, tehetetlen dühömben nagyon „ kiütöttem magam ”, még a haverom is figyelmeztetett, hogy ne lőjek túl a célon. Hajnalban aztán életemben először megtapasztaltam, hogy milyen a másnaposság. Forgott velem az egész univerzum, egyszerre kínzott fejfájás és hányinger, persze hánytam m is minden félórában, így visszagondolva hálás vagyok az égieknek azért a szinte 24 órás gyötrelemért, amiben akkor részem volt, mert ha az nincs, talán örökre elköteleződöm az alkohol valóságtompító örömei mellett. Igaz, a szabadulásomhoz az is hozzájárult, hogy anyu - mintha utólag tudatosította volna a szavai súlyát, és így szeretne kiengesztelni - elkezdett jobban figyelni rám, és a tőle telhető módon éreztetni próbálta, hogy fontos vagyok. Milyen volt megismételni a tanévet? - bukott ki belőlem a kérdés. Iszonyatosan nehéz. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nap mint nap találkoznom kellett a volt osztálytársaimmal, akik a tanév kezdetétől a szalagavatóra, majd a bankettre készültek. Amikor valamelyikük rám nézett, láttam az arcán a szánalmat, és ez mindennél rosszabbul esett. Bármelyikükkel szívesen cseréltem volna, csak hogy ne kelljen újra meg újra átélnem a bukás szégyenét. Erre persze nem volt lehetőség, így végigkínlódtam az évet. Ráadásul a tanulás is sokkal jobban akadozott, mint a züllés esztendeje előtt. Végül mégis sikerült leérettségiznem, egyetemi felvételire azonban már nem futotta az erőtartalékaimból. Őszintén szólva nem is bánom, hiszen jól fizető állásom van, és boldog párkapcsolatban élek. Június végén, július elején azonban, ha fehér inges fiatalokat látok, mindig úrrá lesz rajtam az a furcsa lelkiállapot, a kívülállóság érzése, amit akkor tapasztaltam meg, amikor vizsgázni induló egykori osztálytársaim rám köszöntek az utcán.