Népújság, 2023. június (75. évfolyam, 123-146. szám)

2023-06-28 / 144. szám

2023. június 28., szerda________________________________________________ KÖZÉLET ____________________________________________________NÉPÚJSÁG 5 Reménnyel nézni múltba és jövőbe Könyv készül a kibédi katonákról A két világháború kibédi katonáit kutatja és lajst­romozza Borbély Emma. Sok írott forrás létezik, de nagyon sok kutatómunkára van szükség - mondta a készülő könyv kapcsán a szerző, véltáros és Koszta István újságíró, tanár, kutató munkásságá­val is. .Hadrendbe­ állított hősök Gligor Róbert László A kibédi Borbély Emmát a legtöbben agrármérnökként, majd kistérségi vezetőként ismerték, hiszen jó ideig irányí­totta a Kis-Küküllő Térségi Társulást, és számos dolgot in­dított el a térségben: a felnőttképző központot, az otthoni beteggondozó hálózatot és egyéb megvalósítások is fűződnek a nevéhez. Ő vezeti az 1999 óta működő Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesületet, de néhány éve, nyugdíjasként, más elfoglaltságot is talált: a kutatást. Mélyreható kutatás folyt Négy éve kezdte el a kibédi Borbély család múltját ku­tatni, sikerült rábukkanni a nemeslevéllel járó családi címerre is, amelyet vitézségükkel szereztek valaha az ősök. A jó ered­mények után férje arra biztatta, foglalkozzon Kibéd múltjával is, hiszen a helytörténet hiányos, a székely helytörténet pedig még inkább az­­ vezet vissza kutatásai kezdetéhez Borbély Emma, akinek figyelme a két világháborút megjárt kibédi ka­tonák felé fordult. Rengeteg olvasás, levelezés, családokkal folytatott beszélgetés nyomán alakult ki a lista. Úgy véli, az első világháború hőseit könnyebb kutatni, mint a másodikéit, hiszen 1940 után hirtelen nagy igény lett rá, hogy az első vi­lágháború emlékezetét papírra tegyék, így rengeteg mű ke­letkezett, amelyeket azok írtak, akik maguk is részt vettek a nagy világégésben. Nagyon sok adatot és segítséget kapott a budapesti Hadtörténeti Múzeumtól, amelynek munkatársai messzemenően támogatták a kutatást; megismerkedett a té­mában jártas más szakemberek, mint Berekméri Róbert le­Munkájában az első fontos lépés az volt, hogy elkészült a helyi világháborús katonák jegyzéke. Kibéd 610 katonát adott a hazának az első világháborúban, ami akkor a falu lakossá­gának 27 százalékát tette ki. Közülük sokan önként vonultak be, mert akkor még mindenki úgy gondolkodott, hogy Iste­nért és a hazáért mindent meg kell tenni. És meg is tettek. Miután azonosította, hogy az adott személyek melyik alaku­latban szolgáltak, kutatásaiban végigkísérte őket a világhá­ború frontjain. A legtöbb kibédi katonát a legközelebbi ezredekhez sorozták be: a magyar királyi marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred keretében 160 helyi katona ment a frontra, a császári és királyi marosvásárhelyi 62. gyalogez­redben 213 katona szolgált a faluból, a császári és királyi szé­kelyudvarhelyi 82. székely gyalogezrednél 2, a császári és királyi brassói 2. gyalogezrednél egy kibédi katona volt. Ami a huszárokat illeti, a legtöbb (35) kibédi a magyar királyi ma­rosvásárhelyi 9. huszárezredben szolgált, őket a nadrágjuk, „ikertestvéreiket” (az 5. huszárokat, akikkel egy hadosztály­ban harcoltak) a csákójuk színe miatt „vörös ördögöknek” nevezték, és vitézségük okán még a legvérmesebb kozák ka­tonák is féltek tőlük. Körbejárták az európai frontokat, majd ők is Olaszországban kötöttek ki, ahonnan gyalog kerültek haza. Hegedűs Pál ezredes és Rudnyánszki Béla hadnagy nemcsak az ezredet vezették vissza, hanem a felszerelést is. A brassói 2. huszárezrednél 14, a pápai 7. honvéd huszárez­rednél 2, a zalaegerszegi 6. királyi honvéd huszárezrednél egy kibédi katona szolgált. Ezeknek az ezredeknek a sorsát követi a kutatás, de számos olyan katona is van, akit nem tu­dott valamely alakulathoz kapcsolni, ők is helyet kapnak egy ■■■i jegyzékben. Az Arcképcsarnok című részben negyvennél több katona fényképét sorakoztatja fel a szerző, akiknek nem került elő képe, vagy külföldön haltak meg, azoknak a sírjukról készült fénykép. Sokat levelezett Magyarországra, Németor­szágba, Ausztriába, onnan is sok adat került elő, így például a kaposvári katonakórházban el­hunyt Madaras György őrvezető, a miskolci ka­tonatemetőben nyugvó Orbán György, a debreceni honvédtemetőben elhantolt Bereczki Károly, a Köpcsény (Ausztria) nagy katonate­metőjében nyugvó Nagy Sándor zenész sírját mutató fényképek kerültek a birtokába. Számos egyéb, a háborúhoz kapcsolódó ér­dekességet is találunk Borbély Emma anyagá­ban. Nemcsak a lengyel „hit városát”, Czestochowát védő kibédiekről szerzünk tudo­mást, hanem olyan embereket is megismerhe­tünk, akikkel a háborút megjárt kibédiek is találkoztak. Két helybeli katonát egyik lágerben Bárány Róbert orvos is gyógyította, aki akkor a fogolytáborokban dolgozott (az oroszok is or­voshiánnyal küszködtek), miközben a világ már 1914-ben Nobel-díjjal tüntette ki, és 1916-ban Forrás: Borbély Emma megmozdult a kiszabadításáért. Szó esik Gyóni Gézáról, a „háború költőjéről” is, aki Przemyslben találkozott a hadifogoly Báránnyal. Még messze a vége A második világháború idejéből 260 kibédi katona adatait sikerült összegyűjteni a házról házra látogatás és személyes beszélgetések révén. Ezt félbeszakította és megnehezítette a világjárvány, amelynek ideje alatt több, nagy ismeretanyaggal rendelkező idős embert veszített el a falu, mint Madaras Vil­mos Károly, aki valóságos enciklopédia volt, vagy a 98 éve­sen is ép elméjű Simoni­ László, aki a háború frontjait és fogolytáborait is megjárta. Szerencsére maradt egy megbíz­ható adatközlő, Madaras Csörgő Anna, akit rokoni szálak fűz­nek a falu számos családjához, és idős kora ellenére páratlan memóriája megőrizte a családtörténeteket. Elsősorban azonban az első világháború anyagára össz­pontosít Borbély Emma, ezt szeretné először kiadni. A cím - Nézz vissza reménnyel! - utal a reményre: egyrészt reméljük, hogy sohasem lesz többé világháború, másrészt remélhetőleg nem fogják elfelejteni hőseiket a kibédjeik, és ebben segíteni fog ez a könyv is. Sok ezer oldalt olvasott el, hogy valós ada­tokat közöljön, mindenkit felkutasson. A falu központjában álló, 1941-ben emelt első világháborús emlékművön 97 hősi halott nevét olvashatjuk, Borbély Emma kutatásai további hét személyt fedtek fel. A falu temetőjében két magyarországi katona is el van temetve, a 17. gyalogezredben szolgáló, más­hol harcoló, megsebesült katonákat átvonulás közben itt érte a halál. Egyikük névtábláját valakik megrongálták, de sikerült azonosítani, a Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület pedig elhatározta, hogy sírkertjüket idén megtakarítja és hely­reállítja, a hiányzó névtáblát pedig pótolja. Négy éve kutatja a világháború kibédi hőseit Borbély Emma Az emlékmű 97 hősi halott nevét őrzi - még további hétről szereztek tudomást Fotó: Gligor Róbert László szeplős volt és nagyon so­­vány, a lányok messziről el­­ki­kerülték, a fiúk sem szívesen haverkodtak vele. De talán nem is annyira a külsejének köszön­hette népszerűtlenségét, mint in­kább az egész lényéből-hangjából, mozdulataiból - áradó önbizalom­­hiánynak. Ezt ma már ő is belátja. - Tizenhat éves voltam, amikor a szüleim elváltak, és én furcsa módon a házasságuk kudarcát is magamra vezettem vissza — idézte fel serdülőkora meghatározó pilla­natát a negyvenes éveiben járó férfi. - Az akkori eszemmel meg voltam győződve arról, hogy ha vagányabb, bevállalósabb lennék, a családunkban is megszületne — az igazán sosem volt­­ harmónia. Az egyéniségváltás persze nem ment olyan könnyen, mint ahogy elképzeltem, ezért az egyetlen ba­rátom, egy nálam jó pár évvel idő­sebb szomszéd fiú javaslatára kipróbáltam a tuti lazítóként „ megreklámozott ” boros kólát, aztán a sima bort, majd a citromos vodkát és „ társait”. A haveromnál iszogattunk zenehallgatás közben délutánonként. Nem zavart ott senki, ő ugyanis egyedül élt a nagyanyjától örökölt garzonban, amit a saját keresetéből tartott fenn. Az italt is mindig ő vette, nem a legmárkásabbat, de finomat. Bármennyire hihetetlen, a tömé­nyebb italoktól sem lettem rosszul az első próbálkozásra, mi több, hirtelen megenyhült, befogadó és vicces lett körülöttem a világ. Mintha még a lányok is barátságo­sabban néztek volna rám az utcán, a tekintetükkel biztatva, hogy szó­lítsam csak meg őket nyugodtan. Ehhez persze továbbra sem volt bátorságom, de legalább jól éreztem magam a bő­römben A hozzád közel álló felnőttek hogyan reagál­tak a - feltételezésem sze­rint -jellegzetes „illatkísérettel’ járó változásra? Őszintén? - nézett rám fürké­­szőn beszélgetőtársam. - Sokáig sehogy. Anyu épp eléggé bele volt süppedve a bánatba ahhoz, hogy észre se vegye, mi történik velem. Addig jó közepes tanuló voltam, vi­selkedési problémáim sem akad­tak, szóval meg volt szokva azzal, hogy nem sok vizet zavarok a jelen­létemmel. Talán ezért is merült ki a gondoskodása a fizikai szükség­ Másnaposan léteim csendes ellátásában. Apu nem sokkal tanévzárás előtt költö­zött el tőlünk, a tizedik osztályt vé­geztem éppen. Rögtön azután, a nyári vakációban ismerkedtem meg az italozás „ művészetével”, a teljes szabadság hónapjaiban, amikor senki sem vont felelős­ségre. De aztán elkezdődött az is­kola, és a tanárok nem nézték jó szemmel az új életmódommal járó szabálysértéseket, a rendszeressé Hétköznapi történet - Nagy Székely Ildikó ­ való hiányzásokat, a lógásokat az utolsó órákról és azt, hogy semmit nem tanultam. Az osztályfőnököm többször üzent rajtam keresztül anyunak, én persze nem adtam át a figyelmeztetéseket. Végül telefo­non is felhívta, de édesanyám az egyre súlyosbodó depressziójában - amit rövid időre egy futó sze­relmi viszony enyhített - nem vette túl komolyan a velem kapcsolatos híreket. Csak akkor csodálkozott el, amikor nyár elején kiderült, hogy négy tantárgyból is megbuk­tam, ezért meg kell ismételnem az évet. Elsírta magát a döbbenettől, és azt mondta nekem - most is tisz­tán hallom minden szavát -, pont olyan vagy, mint apád, csak csaló­dást tudsz okozni. Azon az estén fájdalmas, tehetetlen dühömben nagyon „ kiütöttem magam ”, még a haverom is figyelmeztetett, hogy ne lőjek túl a célon. Hajnalban aztán életemben először megta­pasztaltam, hogy milyen a­­ másnaposság. Forgott velem az egész univerzum, egyszerre kínzott fejfájás és hányinger, persze hánytam m is minden félórában, így visszagondolva hálás vagyok az égieknek azért a szinte 24 órás gyötrelemért, amiben akkor részem volt, mert ha az nincs, talán örökre elköteleződöm az alkohol valóság­tompító örömei mellett. Igaz, a szabadulásomhoz az is hozzájá­rult, hogy anyu - mintha utólag tu­datosította volna a szavai súlyát, és így szeretne kiengesztelni - el­kezdett jobban figyelni rám, és a tőle telhető módon éreztetni pró­bálta, hogy fontos vagyok. Milyen volt megismételni a tanévet? - bukott ki belőlem a kér­dés. Iszonyatosan nehéz. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nap mint nap találkoznom kellett a volt osztálytársaimmal, akik a tanév kezdetétől a szalagavatóra, majd a bankettre készültek. Amikor vala­melyikük rám nézett, láttam az arcán a szánalmat, és ez minden­nél rosszabbul esett. Bármelyikük­kel szívesen cseréltem volna, csak hogy ne kelljen újra meg újra átél­nem a bukás szégyenét. Erre per­sze nem volt lehetőség, így végigkínlódtam az évet. Ráadásul a tanulás is sokkal jobban akado­zott, mint a züllés esztendeje előtt. Végül mégis sikerült leérettségiz­nem, egyetemi felvételire azonban már nem futotta az erőtartalékaim­ból. Őszintén szólva nem is bánom, hiszen jól fizető állásom van, és boldog párkapcsolatban élek. Jú­nius végén, július elején azonban, ha fehér inges fiatalokat látok, mindig úrrá lesz rajtam az a furcsa lelkiállapot, a kívülállóság érzése, amit akkor tapasztaltam meg, ami­kor vizsgázni induló egykori osz­tálytársaim rám köszöntek az utcán.

Next