New Yorki Magyar Élet, 1971 (24. évfolyam, 1-51. szám)

1971-12-04 / 49. szám

Nem sokasig, NEW YORKI HUNGARIAN LIFE BERZSENYIMAGYAR ÉLET s szabad nép lesz csuda dolgokat... miiuiuiinRiranimimiiiumiiniliuuiimiiiiimmiiiiiiiiimiiiiiiiimminiiiuiiiiiimiuiuimiiimiiimiiiiuiiiii Trudeau Washingtonba ..zarándokol" Nixon 5 csúcstalálkozója Formális háború India és Pakisztán között • A csehek beadták derekukat Pakisztáni források szerint India hadosztálynyi erőkkel Syihet és Dinajpur két fontos határmenti csomópontnál átlépte a határt. — Rawalpindiben az indiai erőket bekerítették a bengáli gerillák. — Az indiai hadijelentés szerint Kalkuttától 200 mf-re 3 pakisztáni harckocsit kilőttek. — Két utasszállító jel elrablása: az egyikből 200.000 dollár kicsikarása után ejtőernyővel ugrott ki a légikalóz valahol Oregon fölött, a másik TWA gépet 3 gyilkossággal körözött egyén Kubába térítette. — René Levesque, a szakadár Parti Quebecois vezére bejelentette: Quebec 5 év múlva elszakad Kanadától. — Az Egyesült Államokban új párt alakult, mely máris elnökjelöltet választott a kontroverziális dr. Spock személyében. (Jellemző, hogy a dallasi jelölésen a „Gay Liberation Front" — A homoszekszuális felszabadulás frontja — is képviseltette magát). — Rómában a Tizek Tanácsának pénzügyminiszterei a Tiberis partján fekvő Corsini renaissance palotában gyűltek össze, hogy Connallyt, az amerikai pénzügyminisztert rábeszéljék az USA korlátozások enyhítésére. Harold Wilson angol munkáspárti vezér Torontóban járt, TV-beszédeiben főleg a rhodesiai és az írországi helyzet nehézségeit ecsetelte. — Öt délkeletázsiai ország: Malaysia, Indonézia, a Fülöp-szigetek, Thailand és Singapore közös semlegességi nyilatkozatot készít elő. — Kína és a Szovjetunió máris összerúgták az „atompatkót”: a két állam képviselője az ENSZ-ben egymást kölcsönösen nukleáris zsarolónak bélyegezte; a végén Malik szovjet fődelegátus felcsattant s kijelentette: „Oroszország már 1946-ban javasolta az atomfegyverek betiltását, amikor mégVörös-Kína a világon sem volt!” (Azt persze Malik nem tette hozzá, hogy akkor még az oroszok nem orozták el az atomtitkot, akkor még a betiltás volt a „partvonal”!) ■ NIXON KÍNAI ÚTJA ELŐTT 5 CSÚCSTALÁLKOZÓT TART Henry Kissinger David nevű tízéves fiacskája elkotyogta az újságíróknak: „Tudom, hogy Nixon bácsi márciusban Kínába megy!’’ Az akkor még ellenőrizetlen hír villámgyorsasággal bejárta az egész világot, s mint értesülünk, a gyermekek általában elfecsegik az igazságot, — ha tudják. A kis David apja Nixon csőszámú tanácsadója — s forrás 'megbízható! A hír kipattanása után az Elnök titkársága bejelentette: Nixon kínai útja előtt 5 kormányfővel találkozik. Trudeau kanadai miniszterelnökkel (saját képije éppen eleget lődörög a nagyvilágban, semhogy jelenléte valahol is nagyobb emóciót keltene. Éppen ezért szokatlan és érthetetlen volt, hogy Nixon elnök valóságos szózatot intézett honfitársaihoz, hogy Tito újabb látogatását fogadják illően és méltóan a század nagy államférfiának kijáró tisztelettel. Bár már hozzászoktunk ahhoz, hogy a mai vezető politikusok, (akik nem mindig államférfiak is egyúttal!) kijelentéseit ne vegyük mindig komolyan, Nixon kifejezése mégis megdöbbentett. Már maga az a tény, hogy az elnöknek ilyen felhívására szükség volt s éppen csak Titóval kapcsolatban, nyilvánvalóvá tette, hogy az USA népének egy része mást lát Titóban, mint az elnöke. Akármennyit is változott volna Tito az idők folyamán, a múltját nem lehet tisztára mosni! S ez a múlt piszkos és véres s nem magától a háborútól, hanem a háború végeztével elkövetett bestiális vérengzésektől, melyek minden más hasonló kegyetlenkedéseken túltettek. Az áldozatok száma is megdöbbentően magas a lakossághoz viszonyítva — a horvátok maguk félmillióról beszélnek, — de Tito partizánjainak örjöngő vérengzése minden képzeletet felülmúlt, kérésére), Georges Pompidou francia államelnökkel (december 13 — Azori szigetek), Edward Heath angol miniszterelnökkel (karácsony előtti hét, Bermuda szigete), Willy Brandt nyugatnémet kancellárral (december vége, Washington), Eisaku Sato japán miniszterelnökkel (San Clemente, január 6—7). Az Elnököt minden alkalommal William Rogers külügyminiszter, John Connally pénzügyminiszter és Henry Ju.isiusii.vullantbi/.lU.tsági tanácsadó fogják elkísérni a csúcstalálkozók során. Mivel a felsorolt államférfiak a legjelentősebb nem-kommunista államokat képviselik, egyrésztmég David Kissinger „helett az általuk „bűnösüknek” tartott horvátok, németek, magyarok már rég elmenekültek volt s így a visszamaradt ártatlanokon töltötték ki bosszújukat. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Tito soha nem dezauválta partizánjait, soha nem volt egy tiltakozó és elítélő szava azzal a véres múlttal szemben, meg sem kísérelte tagadni, mentegetni, vagy szépítgetni a történteket. A birodalmi németekben Adenauertől Willy Brandtig volt annyi erkölcsi érzék és férfiasság, hogy megtagadtak minden közösséget a hitlerizmus véres múltjával, Canossát jártak a világ előtt s legalább kártalanították az áldozatok hozzátartozóit. Ezzel szemben Tito olyan emelt fejjel jár Göring módjára agyondekorált zubbonya felett, mintha maga az ártatlanság volna! De tekintsünk el ezektől az előzményektől s elemezzük kissé Tito „államférfiúi” kvalitásait. Ha Nixon magára Jugoszláviára vonatkoztatta a nagy államférfi meghatározását, határozottan tévedett. Tito éppúgy erőszakkal kovácsolta össze Jugoszlávia mesterséges keretébe a 667 különböző és egymást nem is szívlelő nemzetiséget, mint a szerb királyok és Pasicsok az elmondásaik nélkül is sejthető, hogy Nixon tájékoztatja őket a Kínában és a Szovjetunióban teendő útjának rugóiról, másrészt a nemzetközi zilált valutáris helyzetet is érinteni fogják a tárgyalások. Ezzel kapcsolatban annyi kiszivárgott, hogy Amerika kész az arany árának bizonyos, nem nagyfokú ármódosításába belemenni — és a 10°o import pótadó enyhítésének feltételeit iskész megtárgyalni. ■ TRUDEAU ÚTJA WASHINGTONBA Amikor egy kormányfő meglátogat egy másikat (Trudeau Nixont), a protokoll írott és íratlan törvényei szerint rendszerint fő világháború után s mindenki számol Tito halála után ennek a mozaikállamnak a szétesésével. Ha az elmúlt 50 év nem volt elégséges egy jugoszláv öntudat kifejlődésére, akkor kár is vele kísérletezni és így Tito államférfiúi nagysága saját talaján is fából vaskarika! De talán szerencsésebb volt Tito nemzetközi vonalon, mint szőkébb hazájában, — mondhatná valaki. S az ellenvetésben van némi igazság. Tito valóban nem közönséges bátorságról és államférfiúi kvalitásáról tett tanúbizonyságot, amikor szembeszállt a Szovjet zsarnoki diktatúrájával a kommunista felekezetű államok felett s ujjat mert húzni Moszkvával, sőt még annál is tovább ment és lazítani mert a kommunista dogmákon. De mindezek ellenére Jugoszlávia megmaradt a centrifugális erők játékának. Amit Tito nem tudott elérni saját hazájában, azt megkísérelte létrehozni nemzetközi síkon, azaz egy nevezőre hozni a semleges országokat, távol tartani őket a nagyhatalmak versenyétől s a „nem csatlakozás sehova” elvével egy nagy nemzetközi blokkot létrehozni. Ha csak a puszta külső tényeket vesszük figyelembe, ezen a téren Tito látványos, de súlytalan eredmémeg várják, hogy a másik (Nixon) visszaadja a látogatást. Hogy most Trudeau decemberben arra kényszerül, hogy Kanada gazdasági fejfájásait a Fehér Házban ismertesse, ezzel kénytelen félretenni a diplomáciai törvényeket, mert a „gazdasági gyertya a körmünkre égett” . . . Hivatalosan a 10% USA import-pótadó szerepel a munkarenden, de a közvélemény pontosan tudja, hogy az augusztus 15-i nixoni bejelentés óta (amikor a 10% pótadót bevezette ) két kommunista vezéralak, Koszigin és Tito hivatalos látogatást tett Kanadában, ami nem a legtökéletesebb módja az Észak—Dél közötti nézeteltérések (Kanada—USA) esetleges tomahawkja elásásának, sőt! November 19-én pedig az Országos Energiabizottság úgy döntött, hogy Kanadának nincs felesleges földgáza, amelyet az Egyesült Államokba exportálhatna. Ezek után senkit sem lephet meg, hogy az USA jelenleg a Szovjetunióvtal tárgyal zöldgázimport céljából. Koszigin emlékezetesen fagyos, de hivatalosan „ultra-vörös szőnyeges” kanadai fogadtatásakor azzal vigasztalták a közvéleményt: megéri, hogy nagy nyeket ért el. Már többször maga köré tudta gyűjteni Ázsia és Afrika számos politikusát s meg tudta magát hívatni minden afrikai és közel-keleti hangos, de kézzelfogható eredménynyel nem járó találkára. De a gyengeség és fogyatékosság itt is szembeszökő. Ezek a nem allineált államok állásfoglalásukért Titóval egyetemben a markukat tartják a két nagyhatalom felé. Ki az USA-t zsarolja, ki szemérmetlenül a Szovjettel kacérkodik. Legjellemzőbb erre Tito nemzetközi politikájának két nagy támasza: Egyiptom és India. Nasszer annak idején szinte eladta Egyiptomot Moszkvának, amit utódja most próbál apránként visszavenni, India pedig a hangos semlegességi nyilatkozatok után közös védelmi megállapodást köt szintén a Szovjettel. Mit ér az a semlegesség, mely állig fegyverkezni akar és mit használ a nagyhatalmak versenyéből való távolmaradás, ha egymás ellen hajlandók hadakozni?! A nagyhatalmak versengése nagyon távoli veszély, de az arab—zsidó ellentét és az indiai—pakisztáni határvillongás máris casus belli. Tito látványos utazgatásai porhintés a világ szemébe és nem menti fel a fejére halmozott vádak alól költséggel meghívtuk Koszigint és vigyázunk bőre épségére, mert ugyebár a szovjet búzarendelések küszöbön állnak. Koszigin ha-zament és a rákövetkező héten — Amerikától rendelte meg a búzát. Európai semleges megfigyelők szerint Kanada külpolitikája balra tolódott — és Amerika erre „jelzéseket” adott, hogy tőszomszédságában nem szívesen látná a kubai recept megismétlődését. Persze ez így túlzás, azonban a viszony elmérgesítéséért ez ?úttal valóban nem a Fehér Házat tartják ludasnak. ■ A GYANÚS 100°o-OS KOMMUNISTA VÁLASZTÁS A csehszlovákiai választások, melyeket első ízben mertek rendezni az 1968-as szovjet katonai megszállás óta, gyanúsan egyöntetű eredményeket hoztak: minössze 40.000 „érvénytelen” szavazatot számláltak össze és 56.000 ember nem járult a szavazóurnákhoz, tehát összesen csak kb. 1% csehszlovák állampolgár merészelte Valamilyen formában felemelni szavát a zsarnokság ellen,összesen 10.253.796 szavazati joggal bíró állampolgárt tart nyilván a hajszálpontossággal ellenőrző titkosrendőri „kartotékrendszer”, mely később azt is kimutatja, kik voltak azok, akik nem hajtották a fejüket járomba?). Moszkva bizonyára nagy megnyugvással fogadta, hogy a valaha renitens csehek és szlovákok 99,8°o-a igent mondott arra: az egy pártrendszer ellenzékmentes választási kampánya után kommunista törvényhozók gondoskodjanak a szovjet ukázok pontos végrehajtásáról. Komoly szépséghibája akadt a „tökéletes” választási eredménynek: a választásokat megelőző hetekben az összes hivatalos sajtótermékek egyöntetűen egy nótát fújtak: „Vigyázat, mert az országban a szélsőjobboldal, az antiszocialista és ellenforradalmár erők rendkívül tevékenyek ... Mi történt velük? Talán börtönben, vagy büntetőtáborokban olvassák az eredményt, amely még a kormány főembereit is meghökkentette. „Skoda-grófok pedig éppen úgy nincsenek, mint annak idején „csepeli grófok” sem voltak. Tény az, hogy a „tömbbizalmiaknak” nevezett kerületi besúgók házról-házra jártak és az utolsó percig agitáltak, ha megtudták, hogy valaki távol akarja tartani magát a választásoktól. „Barátságos” rábeszélés a neve az agitációnak, a béke és a szocializmus építése szólamainak kificamításával. Hogy a sikertelen rábeszélés szabadságvesztő következményeit elkerüljék, a csehek inkább 100 (Folytatás a 4-ik oldalon) A torontói STAR „Mindszenty számára a szabadság több fohászt és magánosságot jelent” cím alatt cikket jelentetett meg, amit azért érdemes szemelvényekben ismertetni, hogy érzékeltessük: miként dolgozza fel az észak-amerikai sajtó a jelentőségteljes magyar ügyet, mely nemzetközi erejűvé nőtt. „Mindszenty bíboros most már szabad ember, de korlátozom szabadságának ideje alatt beidegzett szokásait nehéz levetni. Hajnali mise . . . silentiumban elfogyasztott étkek . . . hosszú séták a kertben . . . rengeteg olvasmány és írás. Ez az a rutin, mely 15 évi önkéntes száműzetése idején az USA nagykövetségen kialakult s ezt az életformát követi bécsi új szállásán is. A bíboros a Pázmáneumban lakik, ironikus módon az amerikai követség tőszomszédságában. Amióta érkezése estéjén 10 órakor a Pázmáneum nehéz tölgyajtaja bezárult mögötte, azóta senki nem látta őt a bécsi utcákon. Szabadságának itt is korlátai vannak, mert a Vatikán és a magyar kormány közt létrejött megegyezés szerint nem térhet vissza Magyarországra és nyilvánosan nem szólalhat fel a közügyek terén. Mindszenty rendszerint a teológus növendékekkel együtt étkezik. ★ Bruno Kreisky osztrák kancellár kijelentette:mindaddig nyugodtan maradhat Bécsben, amíg nem kezd politikai ténykedésbe’ . . .”★ Idáig a cikk lényege. Az igazi lényeg, mely átsüt a szárazon ismertetett tényeken, egyszerre két ország is tart attól, hogy az Élő Lelkiismerettel szembenézzen. Nyisztor Zoltán: "Korunk nagy államférfia” miiliimniiiiuiiHiiininiiiiiiiiiii Mindszenty a Pázmáneumben nmmni „Az évszázad szüretjének” nevezték el Európában az idei szüretet. Ilyen gazdag termésre még a legidősebb szőlősgazdák sem emlékeznek. A Rajnavölgyében amerikai, angol, francia és német katonák vesznek részt „az európai szüret” betakarítási munkáiban. r „m®. ” ————y ^ C|»l Large»L Indent* * *feat Canadian Weekly in ihe Hun* .man Language k .......-a Vol. 24. No. 49. XXIV. évfolyam, 49. szám, 1971. dec. 4. szombat. Ára: 20 cent !Poss Albert: MAGYAR SZEMMEL Félévszázaddal ezelőtt erőszakkal elszakították egymástól a Magyar Szentkorona Országait s ezzel megbontották a Dunamedence ezeréves történelmi, gazdasági és kulturális egységét. Tették ezt a nyugati nagyhatalmak politikai képviselői tudatlanságból, rövidlátásból és elfogultságból. Tettük eredménye ma már történelem. Események egymásba kapcsolódó láncolata, melyeknek során a balga Nyugat rettenetes árat űzetett balgaságáért már eddig is, vérben, dollárban, legfőképpen pedig erkölcsi téren és előreláthatólag még sokkal többet kell fizessen a jövendőben. Könnyen lehetséges, hogy a trianoni rövidlátás következtében olyan szörnyeteget szabadítottak rá az emberiségre, mely előbb-utóbb felfalja szőröstül-bőröstül az egész nyugati civilizációt. Mindez ma már nem titok s felismeréséhez nem kell különösebb látnoki tehetség. Egyre több és több nyugati államférfi ismeri be, hogy a Magyar Szentkorona Országainak feldarabolása felmérhetetlen következményekkel járó hiba volt annak idején. A Dunamedence egysége nélkül nincs európai egyensúly. Annál meglepőbb, hogy ennek tudatában ma újra szó esik az egység egyetlen megőrzött jelképének és erekyéjének, Szent István koronájának kiszolgáltatásáról. Érthető, hogy a kommunisták, úgy Moszkvában, mint Budapesten, hajlandók borsos árat fizetni azért, hogy ezt az ereklyét is oda tehessék üveg alá, a moszkvai birodalmi múzeumba, mint hódításuk szimbólumát. Semmiképpen sem érthető azonban, hogy úgy látszik akadnak amerikai politikusok, akik szemrebbenés nélkül átadnák a rablóknak azt a kincset, amit mindeddig erőszakkal elrabolni nem tudtak. Érthetetlen ez azért, mivel Amerika nem hadizsákmányként szerezte meg a második világháború után az alkotmányos Magyarország történelmi jelképét, hanem annak hűséges őrizői, a maguk szabad akaratából adták azt át megőrzés végett, vagyis menedékjogot kértek és kaptak Amerikától a Szentkorona számára. Ezt a menedékjogot ma visszavonni éppen annyira nem lenne illő cselekedet az amerikai kormány részéről, mint amennyire jogilag is beleütközne a civilizált nyugati világ elismert nemzetközi kódexébe. Akár igaz a híresztelés, akár nem, hogy Kissinger úr odaígérte volna a Szentkoronát Moszkvának, minden amerikai magyarnak kötelessége, úgy is mint magyarnak, de úgy is mint amerikainak, hogy tiltakozzék ennek az áruló tettnek még a gondolata ellen is. Mert nem csupán Szent István koronájáról van itt szó, melynek tulajdonosa az egész magyar nemzet, sőt a történelmi ország minden más ajkú lakosa is, hanem ugyanakkor az amerikai adott szó politikai hitele is kockán forog. Legyünk tisztában azzal, hogy Szent István koronája nem egy „királypárt” politikai jelvénye ma, hanem az Ország és a Nemzet egységének és alkotmányosságának szimbóluma. Közkincse tehát minden magyarnak és nem-magyarnak, akiktől a történelem elrabolta az alkotmányosságban rejlő biztonságot és szabadságot és az egységben rejlő gazdasági és kulturális lehetőségeket. Mint közkincs, nem sajátítható ki sem ilyen párt, sem olyan párt számára. Ennél fogva mindaddig nem térhet vissza magyar földre, amíg azon a földön idegen hatalom hűbéres kormánya uralkodik a diktatúra eszközeivel s a nemzet szabad akaratát tankok és szuronyok korlátozzák. A leghelyesebb megoldás talán az lenne, ha a Magyar Szentkoronát a Vatikánba helyeznék el ideiglenes megőrzés végett, mint történelmi ereklyét. Amerika megmentődne a „kísértéstől”, hogy politikai, vagy gazdasági egyezményekért áruba bocsájtsa azt, ami nem az övé. A magyar nemzet pedig megnyugodva venné tudomásul, hogy legdrágább történelmi kincse, függetlenségének jelképe biztos helyen van, vagyis ott, ahonnan ezer évvel ezelőtt elindult, hogy országot teremtsen a nyugati civilizáció és kultúra számára a Duna völgyében. S ott marad mindaddig, míg ez a civilizáció és ez a kultúra újra visszatérhet a pogány hordák által meggyötört, megcsúfolt és megalázott Hazába. Nem, mint király fejét díszítő ékszer, hanem, mint a dicsőséges magyar múlt, a bölcs, mértékletes és igazságtisztelő magyar alkotmányosság élő jelképe. A Szentkorona védelmére össze kell fogjon minden magyar, világnézetre, pártállásra és felekezetre való tekintet nélkül.