New Yorki Magyar Élet, 1972 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1972-10-07 / 41. szám
• A pekingi kormány fennállása 23. évfordulóját ünnepelte tengely: Peking-Tokió? Észak- és Dél-Jemen háborúja A Gallup szerint Nixon 28%-kal vezet két arab állam: Észak- és Dél-Jemen öt napig harcban állt egymással. Wilson munkáspárti vezér kijelentette: teljesen felhagy a politikai élettel, ha pártja az Európai Közös Piacba való belépés ellen küzd. — Egy United Air Lines „727” jet szállítógép San Franciscóban meghibásodott landolószerkezete miatt kényszerleszállást végzett, szerencsére csak 8 sérültje volt a balesetnek. — A palesztin gerillák megegyeztek, hogy Libanon területéről tervezett terrorcselekményeiket felfüggesztik. — Az Európai Közös Piac vezetőit megdöbbentette a norvégok népszavazásának elutasító válasza, ugyanakkor Dánia belépése biztosra vehető. — Újabb nagyarányú ukrajnai kirakatperek várhatók azzal a céllal, hogy az értelmiség nacionalistának mondott ellenzéki kulcsemberei között tisztogatást rendezzenek a szovjet hatóságok. A kambodzsai USA diplomáciai megbízott, Thomas Enders ellen elkövetett sikertelen merénylet azt a véleményt váltotta ki, hogy a törvényi rend Len Nol miniszterelnök országában felbomlóban van, gazdasági, katonai és politikai okok miatt: ma Kambodzsa csak területe kisebb hányadát tartja ellenőrzése alatt. — Trudeau, Stanfield és Lewis választási kampánya erőteljesebb lendületet nyert; a miniszterelnök az alkotmánymódosítással és a kétnyelvűséggel, Kanada integritása mellett lépett fel s a győztes jégkorongcsapat montreali fogadásán is személyesen részt vett. — 12.000 Hydrovillanyáramszolgáltatási alkalmazott 130 napi sztrájk után szavazást rendelt el a munkáltatók ajánlata felett. — Újabb 60 ázsiai eredetű ugandai menekültet fogadott be Kanada; a várható végleges befogadandók száma kb. 5000. — A „Team Canada” győzteseknek kijáró fogadtatást kapott. ■ A JAPAN—KÍNAI BÉKÜLÉS Tanaka japán miniszterelnök útja sikeresnek mondható, de nemcsak kínai szemszögből. Tokió egyrészt teljesen elfogadta a pekingi feltételt, miszerint nincs két Kínai politika és Taiwan (Formosa) vezetőivel a japánok szakítsák meg a diplomáciai kapcsolatokat, másrészt könnyűipari cikkek szállítására máris nagyarányú rendeléseket kaptak a Felkelő Nap országának kereskedői. Amint Tanaka távozott, a Kínai Népköztársaság újabb alkalmat talált arról biztosítani az oroszokat, hogy a Tokió—Peking békülés igenis „a Szovjetunió bekerítő politikája ellen irányult.” Kína a héten ünnepelte a köztársaság kikiáltásának 23. évfordulóját és ebből az alkalomból a 3 vezető lapban egyszerre közölt, azonos szövegű vezércikkek jelentek meg, többek között a következő „erős” szöveggel: . . .„A Szovjetunió vezetősége még csalárdabb, mint a megrögzött imperialista országoké, ezért még veszedelmesebb . . .” Mialatt a cikk hosszasan támadta az oroszokat, egyben megvédelmezte a Japánnal és az Egyesült Államokkal történt „olvadást”, végül a cikk büszkén megemlítette, hogy Japán a 79. ország volt, mely diplomáciailag elismerte Kínát. (Itt burkolt célzás történt arra is, hogy az USA mindeddig még nem ismerte el a mai Mennyei Birodalmat.) Az évforduló fényes keretek között rendezett ünnepségeiről, valamint a Tanaka-fogadásról Mao Ce- tung különös módon távolmaradt. ■ A KÍNAI FORDULAT ÉVE Az új külpolitikát bár csak 18 hónapja hirdették meg — írja a Zsenmin Zsibao — máris ragyogó eredményeket mutathat fel az ország. Itt megemlíti azt a japán engedményt, melynek megfogalmazása azt jelenti, hogy Tokió jóval messzebb ment el a koncessziók terén, mint pl. Kanada, mert Tokió elismerte a pekingi kormányt, mint az egyetlen törvényes kínai kormányt, s hozzátették a nyilatkozatban, hogy Japán „megérti és tiszteletben tartja” Pekingnek a Taiwan szigetére formált igényét. A 23. évforduló ünnepeire — nagy meglepetésre — taiwani állampolgárokat is meghívtak s a dísztribünön is helyet foglalt néhány tucat formásat, sokan az USA-ból. (Az oroszok egyébként hűvöshangú jókívánság-táviratukat nem címezték Mao-nak, hanem „az Elnöknek"). Végül rendkívül jelentős ugyancsak az az „újítás”, hogy a shanghaji rádió után most már Peking is megkezdte rendszeres angol nyelvű oktató tanfolyamait. (Itt jegyezzük meg, hogy New Foundland volt miniszterelnöke, Mr. Smallwood Pekingben találkozott Csun En-laj-jal s miután bemutatták a parlament 83 éves vezetőjének, Kuo Mo-jo-nak, kijelentette, ezek után úgy érzi, hogy 71 éves korában talán korai volt a visszavonulása.) ■ ÚJRA BÚSUL A LENGYEL HONA ÁLLAPOTÁN Még élénken emlékszik mindenki a Gomulka-évekre, a véres lengyel munkásfelkelésekre, melyek következményeként 21 hónappal ezelőtt Edward Gierek lett az új, elsőszámú vezető. Akkor Gierek megígérte a lengyeleknek, hogy két évre befagyasztja az árakat. Az új rezsim képtelen volt betartani ígéretét, mert mint az Associated Press jelenti, bizonyos szektorokban máris megtörténtek az áremelkedések. A „legmeredekebb” áremelés a telefon-beszerelések ügyében történt. Ehhez viszont tudnunk kell, hogy jelenleg 450.000 lengyel várja telefonja beszerelését , és a sorbaállás ezért az Észak-Amerikában játszi könnyedséggel megrendelhető szolgálatért 8 évig tart! Mindezek előrebocsátása után valóban meghökkentő, hogy az új árjegyzék szerint a lengyel telefonigénylőnek 100 dollárt kell kiizzadnia, hogy távbeszélő állomását otthonába beszereljék. Ugyanakkor az átlag lengyel munkás havi 113 dollárnyi zlotyit keres. Az ugrásszerű áremelés a ,,tantusz”-rendszerre is vonatkozik, mert az eddigi 5 centes „bedobós”, utcai készülékről történt hívások díját 50°o-kal emelték! ★ A balti munkásfelkelés az élelmiszer-áremelések miatt történt, — nem egészen két éve. Edvard Gierek — nyilván nem óhajt jelenleg a nemlétező ellenzék kereszttüzébe kerülni, mert sürgősen Franciaországba utazott, diplomáciai küldetés címén . . . (Folytatás a 4-ik oldalon) Az 1848-as első, felelős magyar kormány. Középen: az 1849 októberében kivégzett gróf Batthyányi Lajos miniszterelnök. Nem sokaság, hanem Lélek S szabad nép tesz csuda dolgokat... BERZSENYI Vol. 25. No. 41. XXV. évfolyam, 41. szám. NEW YORKI HUNGARIAN LIFE MAGYAR ÉLET 1972. október 7. szombat. EDMUND OLLIER: MAGYAROSZÁG 1849 OKTÓBERÉBEN Mint kismadár az égen föl-le űzve, Ha két sassal küzd, ím, te hősi nép Európa csöndjében szállsz szörnyű tűzbe, Síkságodon rőt hullócsillag ég. Küzdelmedben vajon alámerülsz-e. Ha az erőszak hegyeidre lép? Rád gondolunk, s a gyors szavak az agy Megnyílt mélyéből hozzád szállanak. Vihar jön, déli éj, de rendületlen, Nyugalmas kéken szunnyad túl az ég, Hideg tél dúl, de tavasz álma lebben, Ha langyos széltől roppan már a jég, Halál ül tort, de tűznél fényesebben Hajnalra vált az új emberiség. Múló a rossz, a zsarnoki erő, Legyőz mindent a tündöklő jövő. Halálos álom ül a népeken, hol önkény veti föl koronás fejét, De lángod él s forrong, Magyarhon, Ujjászüli a gyászos földtekét, Míg csillagfény ömlik örök patakrón A kristálytiszta égen szerteszét, S hajnalként csüng átkos korunk felett Napkeltét jelző sziklacsúcs-neved. Angolból fordította: TŰZ TAMÁS Nyisztor Zoltán: Egy nemzedék tragédiája Van, aki nevet rajtuk; van, aki fél tőlük. Van, aki múló jelenségnek tartja, ami előbb-utóbb magától szétfoszlik; de van, aki valami földrengés előjeleit látja bennük s aggódva, rettegve gondol annak a földrengésnek a következményeire. Soha még a világ közvéleménye nem állt tanácstalanabbul és határozatlanabbul egy kortünet előtt, mint mi egy egész fiatal nemzedék tragédiája előtt. Senki sem figyelt fel rá a kezdetek kezdetén; alig tudjuk, mikor és hol kezdődött s ki volt a mozgalom atyja? Vagy esetleg nem is egy, hanem száz atyja volt, akár az atombombának, vagy a vatikáni zsinatnak, melyet szintén egy csomó teológusnak vindikálnak. Egyszer csak itt volt, szaporodni, népesedni kezdett, mintha a földből nőttek volna ki s torzonborz fejükkel, ápolatlan testükkel, néma menetelésükkel ellepték 2—3 kontinens nagyvárosait. Fiatalok voltak mind, fiúk és leányok vegyesen, úgy a 15 évtől a 30-ig, ritkán afölött. Eleine csak azt láttuk, hogy kószálnak, hátizsákkal a vállukon vándorolnak kontinensről-kontinensre, városról-városra, de mégis egy irányban, mint a költöző madarak. Keveset beszéltek, még egymás között is és viselkedésük csak annyit árult el, hogy utálnak bennünket, lenézik, megvetik kultúránkat, tudományunkat, ízlésünket, életfelfogásunkat és irtóznak a munkától, a tisztaságtól. Csak azt figyelhettük meg, hogy valami érthetetlen paszszivitásban élnek s az egyedüli, ami mégis érdeklődésüket felkelti, az a misztikum. S mert a misztikum, mint tan az ázsiai primitív vallásokban, mint élmény pedig a kábítószerekben jelentkezik, zarándoklásuk Mekkája tehát Ázsia s abban is főként Kabul és Katmandu lett. Szinte megmagyarázhatatlan, miért hallgatják el a lapok az ott történteket, amikor viszont képesek hasábokat írni a cremonai versenyről, ahol a leghosszabb emberi orrot szokták megjutalmazni, vagy a skóciai lerészegített galambok őrült röpködéseiről. Pedig Kabulban és Katmanduban szörnyű dolgok történnek, amiket vérbetűkkel kellene beírni az emberiség történelmébe, mert egy újat tévesztett, elégett fiatal generáció tragédiája ott fejeződik be. Megbízható adatok szerint Kabulban (Afganisztán fővárosa) 70 ezer hippi fordul meg évente s ott készül fel kábítószerek kiadós élvezete mellett útjuk végállomása Katmandu (Nepál fővárosa) felé. Kabulban naponta 10 ezerre becsülik az oda érkező (ki gyalog, ki kocsin, ki kerékpáron) fiatalokat, akik már az Amerikából, Európából kiindult hosszú út után a legtöbbször lerongyolódva, kimerülten, betegen érkeznek meg. A vízumot ugyan csak egy hónapra kapják, de tartózkodási engedélyüket a legszerényebb baksisért is meghosszabbítja az idegenellenőrző hivatal bármelyik alkalmazottja. Ez az idegen invázió kiforgatta eredeti mivoltából a máskor csendes fővárost s a régebbi karavánszerályok helyén 400 új szálloda épült, de természetesen a leghitványabb és legolcsóbb kategóriájú, ennek a rongyos gárdának megfelelően. Inkább tömegszállások, mint civilizált értelemben vett szállodák ezek, ahol összezsúfolódva s egymást tovább rontva és fertőzve élnek ezek a világcsavargók. Nem is a szállás a fontos nekik, hisz jó időben a szabadban tanyáznak, hanem egyetlen igazi igényük, aminek kielégítésére minden patika, dohányáruda és bazár el van látva kábítószerekkel, főként a helyben termelt hasissal, heroinával és ópiummal. Kabulban nincs olyan szálloda, ahol százával ne hevernének ifjaink a kábítószerek mámorában. A rendőrség ritkán tart ellenőrzést s minden szállodásnak megvan a maga bizalmija a rendőrségen, aki az esetleges razziáról előre értesíti. Ezek a szerencsétlen fiatalok előbb megmaradt értékeiket, ruháikat, útleveleiket bocsátják áruba, a végén önmagukat. Fiatal európai vagy amerikai leányok, gyakran kiskorúak, így kerülnek potomáron a prostitúció karmaiba. Kabulban a diplomáciai képviseletek főfoglalkozása abban áll, hogy alamizsnát nyújtanak az éhhaláltól fenyegetett ifjú alattvalóinak és eltemetik a halottakat. Az angol követségnek például 1972 első felében 9 ilyen halottja volt, akik részint éhenhaltak az útszélen, részint a kábítószerek okozta őrületben öngyilkosok lettek. Hogy miért Kabul és Katmandu a kábítószerek Mekkája, annak az a magyarázata, hogy a legolcsóbban s a legnagyobb tömegben itt lehet hozzájutni azokh°7 Afganisztánban egy kiló belföldön termelt hasis ára csupán 40 dollár, míg Európában egyetlenegy gramm belőle 3 dollár. S ehhez járul még az is, hogy ezekben a primitív mohamedán államokban nincs semmiféle állami törvényhozás, hanem a Korán uralkodik, amit pedig mindenki úgy értelmez, ahogy neki tetszik. Mindenesetre egy jobb sorsra érdemes fiatal generáció tragédiája és nagy temetője lett Kabul és Katmandu! A 13 aradi vértanú öröksége A szabadság költője, Petőfi Sándor írta: „Hány drága élet hullt már érted el, Oh Szent Szabadság! és mi haszna van? De lesz, ha nincs, tied a diadal Majd a csatáknak utasaiban.” (Beszél a fákkal a bús őszi szél) Amióta e sorokat leírta Petőfi, azóta már sokszor vérzett a magyar nép a szabadságért. A „csaták utósója” még nem érkezett el számunkra. Nem köszöntött be a szabadság nagy napja, amiről a költő dalolt. Hazánk ma ,Csarnok megszállás járma alatt nyög és több, mint négy millió magyar él elszakítva, jogaitól megfosztva idegen uralom alatt. Van tehát még mit tanulnunk az aradi vértanúk példájából. Három évvel ezelőtt Aradon jártam. Felkerestem a volt minorita rendház könyvtárát és véletlenül a kezembe került Bardócz István minorita atya naplója, akit 1849. október 6-án az osztrák katonai parancsnokság kirendelt, hogy a halálraítélt magyar tábornokokat elkísérje végső útjukra. A legmegrázóbb részlete a naplónak Schweidel József magyar tábornok utolsó szavai voltak, amelyeket a szerzetes atya szóról-szóra feljegyzett: „Mint igaz magyar ember és ha hazafi harcoltam a magyar szabadság szent .................vita............................................... ........................................................... ügyéért. Eskümhöz és nemzetemhez hív maradtam, ezért kell most meghalnom! — Atyám! Ezzel a feszülettel a kezemben, amelyet megboldogult atyámtól örököltem akarok meghalni. Miután meghaltam, kérem, vegye ki kezemből és adja át fiamnak.” Bardócz atya teljesítette a vértanú tábornok utolsó kívánságát, a feszületet átadta Schweidel tábornok fiának. Naplójában még hozzáfűzte: „Ez a feszület nemcsak a vértanú tábornok fia szántára örökség, hanem minden magyar számára, aki a szabadságot szereti, örökség és kötelezettség, ami arra int, hogy merítsünk példát a szabadság vértanúinak példájából, áldozatukról meg ne feledkezzünk!" A napló dátuma: 1849. október 7. Azóta eltelt két világháború, ránk köszöntöttek 1956 dicsőséges és tragikus napjai: hullt bőven a magyar szabadságharcosok drága vére, de — sajnos — még mindig nem elég. A magyar szabadság még újabb áldozatokat, vértanúi hitet és hősiességet követel. Ez október 6. szent öröksége és kötelezettsége számunkra. Éljen áldozatkészségük, vértanúi szellemük lelkesítő példája bennünk, amíg újból szabad nem lesz a magyar! Flórián Tibor: • • Üzenet az olvasónak Mint a magyar fa szétszórt levelei, bármelyik égtáj felé sodort sorsunk, gazdag, vagy szegény országba, barátságos, vagy zárkózott nemzetek közé, egyedülvalóságunkat, hontalanságunkat egyformán magunkkal hordozzuk. Bányában, gyárban, íróasztal mellett, idegen földre hajolva egyformán súlyos a hontalanság keresztje, és a távoli ország képe kísér szüntelenül. Bármerre is járunk, egyedül vagyunk mindenütt, és vándorlásaink országútján útitársunk, eligazítónk és leghűségesebb barátunk a magyar újság, folyóirat és a magyar könyv. A külföldön nagy áldozattal megjelenő magyar lapok és könyvek, melyek nemcsak tájékoztatnak, nemcsak a jelent vetítik elénk, hanem megtartónkat, a magyar múltat is, és soha meg nem szűnő reménységünket: a visszatérést. Magyar lapok és könyvek építik fel körülöttünk egyetlen védelmünket az idegen környezettel szemben: a szellemi Magyarországot. Aki idegen földön lapot szerkeszt, vagy könyvet ír, a Hazát őrzi a feledékeny lelkekben. Menti az évről-évre szegényedő anyanyelvet, és otthont, országot épít körénk. A szerkesztők, az újságírók, a költők, írók ma sokkal inkább, mint bármikor, országépítők. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a magyar betűnek ezek a külföldi napszámosai milyen áldozatot és milyen hálátlan, de szükséges feladatot vállaltak. Ennek a feladatnak a vállalása egyetlen külföldi országban sem hoz jövedelmet. Sőt a szerkesztő és író idejét és energiáját a pénzkereső munkától vonja el, és örök szegényként él lassan gazdagodó, s a jólét különböző fokaira emelkedő honfitársai között. Nem önmagáért él tehát, hanem a nagy családért, népének idegenbe szakadt nyolcadik törzséért. Ha a szerkesztő, az író így él, ha vállalja a kötelességteljesítést népével szemben, akkor a legkevesebb, amit elvárhat nagyobb kényelemben élő honfitársaitól, az, hogy megértést kapjon. Az, hogy az olvasó is ráébredjen arra, hogy a felelősségben és kötelességteljesítésben valamilyen módon neki is részt kell vennie. A szerkesztő csak akkor tud szerkeszteni, az író csak akkor tud írni, ha vannak olvasói, akik a magyar sorsról, a magyar problémákról magyarul akarnak olvasni. Az olvasók vágyakozása magyar szó, magyar lap, magyar könyv után segíti életre hívni és fönntartani a külföldi magyar élet legmostohább körülményei között vergődő lapokat, és az életünket, jelenünket és múltunkat tükröző és jövőnk számára irányt mutató könyveket. Az olvasók áldozatkészsége nélkül egyre gyorsabban sorvadnak és némulnak el a külföldi lapok, s lassan szétporlik legdrágább kincsünk, anyanyelvünk is. Magyar Olvasók — kiket a világ négy tájára szórt szét a végzet — tegyétek meg kötelességeteket, hogy fenn tudjuk tartani lapjainkat, hogy meg tudjuk jelentetni íróasztalaink mélyére süllyesztett kéziratainkat. Tegyetek meg mindent, hogy egy(Folytatás a harmadik oldalon) Ára: 20 cent