New Yorki Magyar Élet, 1972 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1972-10-07 / 41. szám

•­ A pekingi kormány fennállása 23. évfordulóját ünnepelte tengely: Peking-Tokió? Észak- és Dél-Jemen háborúja A Gallup szerint Nixon 28%-kal vezet két arab állam: Észak- és Dél-Jemen öt napig harcban állt egymással.­­ Wilson munkáspárti vezér kijelentette: teljesen felhagy a politikai élettel, ha pártja az Európai Közös Piacba való belépés ellen küzd. — Egy United Air Lines „727” jet szállítógép San Franciscóban meghibásodott landolószer­kezete miatt kényszerleszállást végzett, szerencsére csak 8 sérültje volt a balesetnek. — A palesztin gerillák megegyeztek, hogy Libanon területéről tervezett terror­cselekményeiket felfüggesztik. — Az Európai Közös Piac ve­zetőit megdöbbentette a norvégok népszavazásának elutasító válasza, ugyan­akkor Dánia belépése biztosra vehető. — Újabb nagyarányú ukrajnai kira­katperek várhatók azzal a céllal, hogy az értelmiség nacionalistának mon­dott ellenzéki kulcsemberei között tisztogatást rendezzenek a szovjet ható­ságok.­­ A kambodzsai USA diplomáciai megbízott, Thomas Enders ellen elkövetett sikertelen merénylet azt a véleményt váltotta ki, hogy a törvény­i rend Len Nol miniszterelnök országában felbomlóban van, gazdasági, kato­nai és politikai okok miatt: ma Kambodzsa csak területe kisebb hányadát tartja ellenőrzése alatt. — Trudeau, Stanfield és Lewis választási kampánya erőteljesebb lendületet nyert; a miniszterelnök az alkotmány­módosítással és a kétnyelvűséggel, Kanada integritása mellett lépett fel s a győztes jég­korongcsapat montreali fogadásán is személyesen részt vett. — 12.000 Hydro­­villanyáramszolgáltatási alkalmazott 130 napi sztrájk után szavazást ren­delt el a munkáltatók ajánlata felett. — Újabb 60 ázsiai eredetű ugandai me­nekültet fogadott be Kanada; a várható végleges befogadandók száma kb. 5000. — A „Team Canada” győzteseknek kijáró fogadtatást kapott. ■ A JAPAN—KÍNAI BÉKÜLÉS Tanaka japán miniszter­elnök útja sikeresnek mondható, de nemcsak kí­­­nai szemszögből. Tokió egyrészt teljesen elfogadta a pekingi feltételt, misze­rint nincs két­ Kínai politi­ka és Taiwan (Formosa) vezetőivel a japánok szakít­sák meg a diplomáciai kap­csolatokat, másrészt könnyűipari cikkek szállítására máris nagyarányú rendelése­ket kaptak a Felkelő Nap országának keres­kedői. Amint Tanaka távozott, a Kínai Népköztársaság újabb alkalmat talált arról biztosítani az oroszokat, hogy a Tokió—Peking bé­­külés igenis „a Szovjetunió bekerí­tő politikája ellen irá­nyult.” Kína a héten ünnepelte a köztársaság kikiáltásának 23. évfordulóját és ebből az alkalomból a 3 vezető lapban egyszerre közölt, azonos szövegű vezércik­kek jelentek meg, többek között a következő „erős” szöveggel: . . .„A Szovjetunió veze­tősége még csalárdabb, mint a megrögzött impe­rialista országoké, ezért még veszedelmesebb . . .” Mialatt a cikk hosszasan támadta az oroszokat, egy­ben megvédelmezte a Ja­pánnal és az Egyesült Államokkal történt „ol­vadást”, végül a cikk büszkén meg­említette, hogy Japán a 79. ország volt, mely diplomá­­ciailag elismerte Kínát. (Itt burkolt célzás történt arra is, hogy az USA mind­eddig még nem ismerte el a mai Mennyei Birodal­mat.) Az évforduló fényes ke­retek között rendezett ün­nepségeiről, valamint a Ta­­naka-fogadásról Mao Ce- tung különös módon távol­maradt. ■ A KÍNAI FORDULAT ÉVE Az új külpolitikát bár csak 18 hónapja hirdették meg — írja a Zsenmin Zsi­­bao — máris ragyogó ered­ményeket mutathat fel az ország. Itt megemlíti azt a japán engedményt, mely­nek megfogalmazása azt jelenti, hogy Tokió jóval messzebb ment el a koncessziók terén, mint pl. Kanada, mert Tokió elismerte a pe­kingi kormányt, mint az egyetlen törvényes kínai kormányt, s hozzátették a nyilatkozatban, hogy Ja­pán „megérti és tisztelet­ben tartja” Pekingnek a Taiwan szigetére formált igényét. A 23. évforduló ünnepei­re — nagy meglepetésre — taiwani állampolgárokat is meghívtak s a dísztribünön is helyet foglalt néhány tu­cat formásat, sokan az USA-ból. (Az oroszok egyéb­ként hűvöshangú jókíván­ság-táviratukat nem címez­ték Mao-nak, hanem „az Elnöknek"). Végül rendkívül jelentős ugyancsak az az „újítás”, hogy a shanghaji rádió után most már Peking is megkezdte rendszeres angol nyelvű oktató tanfolyamait. (Itt jegyezzük meg, hogy New Foundland volt mi­niszterelnöke, Mr. Small­wood Pekingben találko­zott Csun En-laj-jal s­ mi­után bemutatták a parla­ment 83 éves vezetőjének, Kuo Mo-jo-nak, kijelentet­te, ezek után úgy érzi, hogy 71 éves korában talán ko­rai volt a visszavonulása.) ■ ÚJRA BÚSUL A LENGYEL HONA ÁLLAPOTÁN Még élénken emlékszik mindenki a Gomulka-évek­­re, a véres lengyel munkás­felkelésekre, melyek követ­kezményeként 21 hónap­pal ezelőtt Edward Gierek lett az új, elsőszámú veze­tő.­­ Akkor Gierek megígér­te a lengyeleknek, hogy két évre befagyasztja az árakat. Az új rezsim képtelen volt betartani ígéretét, mert mint az Associated Press jelenti, bizonyos szektorokban máris meg­történtek az áremelkedé­sek. A „legmeredekebb” áremelés a telefon-besze­relések ügyében történt. Ehhez viszont tudnunk kell, hogy jelenleg 450.000 lengyel várja telefonja be­szerelését , és a sorbaál­lás ezért az Észak-Ameriká­­ban játszi könnyedséggel megrendelhető szolgálatért 8 évig tart! Mindezek előre­bocsátása után valóban meghökkentő, hogy az új ár­jegyzék szerint a lengyel telefonigény­­lőnek 100 dollárt kell kiizzadnia, hogy távbe­szélő állomását ottho­nába beszereljék. Ugyanakkor az átlag len­gyel munkás havi 113 dol­lárnyi zlotyit keres. Az ugrásszerű áremelés a ,,tantusz”-rendszerre is vonatkozik, mert az eddigi 5 centes „bedobós”, utcai készülékről történt hívá­sok díját 50°o-kal emelték! ★ A balti munkásfelkelés az élelmiszer-áremelések miatt történt, — nem egé­szen két éve. Edvard Gie­­rek — nyilván nem óhajt jelenleg a nemlétező ellen­zék kereszttüzébe kerülni, mert sürgősen Franciaor­szágba utazott, diplomáciai küldetés címén . . . (Folytatás a 4-ik oldalon)­ ­ Az 1848-as első, felelős magyar kormány. Közé­pen: az 1849 októberében kivégzett gróf Batthyá­nyi Lajos miniszterelnök. Nem sokaság, hanem Lélek S szabad nép tesz csuda dolgokat... BERZSENYI Vol. 25. No. 41. XXV. évfolyam, 41. szám. N­EW YORKI HUNGARIAN LIFE MAGYAR ÉLET 1972. október 7. szombat. EDMUND OLLIER: MAGYAROSZÁG 1849 OKTÓBERÉBEN Mint kismadár az égen föl-le űzve, Ha két sassal küzd, ím, te hősi nép Európa csöndjében szállsz szörnyű tűzbe, Síkságodon rőt hullócsillag ég. Küzdelmedben vajon alámerülsz-e. Ha az erőszak hegyeidre lép? Rád gondolunk, s a gyors szavak az agy Megnyílt mélyéből hozzád szállanak. Vihar jön, déli éj, de rendületlen, Nyugalmas­ kéken szunnyad túl az ég, Hideg tél dúl, de tavasz álma lebben, Ha langyos széltől roppan már a jég, Halál ül tort, de tűznél fényesebben Hajnalra vált az ú­j emberiség. Múló a rossz, a zsarnoki erő, Legyőz mindent a tündöklő jövő. Halálos álom ül a népeken, hol önkény veti föl koronás fejét, De lángod él s forrong, Magyarhon, Ujjászü­li a gyászos földtekét, Míg csillagfény ömlik örök­ patakrón A kristálytiszta égen szerteszét, S hajnalként csüng átkos korunk felett Napkeltét jelző sziklacsúcs-neved. Angolból fordította: TŰZ TAMÁS Nyisztor Zoltán: Egy nemzedék tragédiája Van, aki nevet rajtuk; van, aki fél tőlük. Van, aki múló jelen­ségnek tartja, ami előbb-utóbb magától szétfoszlik; de van, aki valami földrengés előjeleit látja bennük s aggódva, rettegve gon­dol annak a földrengésnek a következményeire. Soha még a vi­lág közvéleménye nem állt tanácstalanabbul és határozatlanabbul egy kortünet előtt, mint mi egy egész fiatal nemzedék tragédiája előtt. Senki sem figyelt fel rá a kezdetek kezdetén; alig tudjuk, mi­kor és hol kezdődött s ki volt a mozgalom atyja? Vagy­ esetleg nem is egy, hanem száz atyja volt, akár az atombombának, vagy­ a vatikáni zsinatnak, melyet szintén egy­ csomó teológusnak vin­dikálnak. Egyszer csak itt volt, szaporodni, népesedni kezdett, mintha a földből nőttek volna ki s torzonborz fejükkel, ápolatlan testük­kel, néma menetelésükkel ellepték 2—3 kontinens nagyvárosait. Fiatalok voltak mind, fiúk és leányok vegyesen, úgy a 15 évtől a 30-ig, ritkán afölött. Eleine csak azt láttuk, hogy kószálnak, hátizsákkal a vállu­kon vándorolnak kontinensről-kontinensre, városról-városra, de mégis egy irányban, mint a költöző madarak. Keveset beszéltek, még egymás között is és viselkedésük csak annyit árult el, hogy utálnak bennünket, lenézik, megvetik kultúránkat, tudományun­kat, ízlésünket, életfelfogásunkat és irtóznak a munkától, a tisz­taságtól. Csak azt figyelhettük meg, hogy valami érthetetlen pasz­­szivitásban élnek s az egyedüli, ami mégis érdeklődésüket felkelti, az a misztikum. S mert a misztikum, mint tan az ázsiai primitív vallásokban, mint élmény pedig a kábítószerekben jelentkezik, za­­rándoklásuk Mekkája tehát Ázsia s abban is főként Kabul és Kat­mandu lett. Szinte megmagyarázhatatlan, miért hallgatják el a lapok az ott történteket, amikor viszont képesek hasábokat írni a cremo­­nai versenyről, ahol a leghosszabb emberi orrot szokták megju­talmazni, vagy a skóciai lerészegített galambok őrült röpködé­seiről. Pedig Kabulban és Katmanduban szörnyű dolgok történ­nek, amiket vérbetűkkel kellene beírni az emberiség történelmé­be, mert egy újat tévesztett, elégett fiatal generáció tragédiája ott fejeződik be. Megbízható adatok szerint Kabulban (Afganisztán fővárosa) 70 ezer hippi fordul meg évente s ott készül fel kábítószerek ki­adós élvezete mellett útjuk végállomása Katmandu (Nepál fővá­rosa) felé. Kabulban naponta 10 ezerre becsülik az oda érkező (ki gya­log, ki kocsin, ki kerékpáron) fiatalokat, akik már az Ameriká­ból, Európából kiindult hosszú út után a legtöbbször lerongyolód­va, kimerülten, betegen érkeznek meg. A vízumot ugyan csak egy hónapra kapják, de tartózkodási engedélyüket a legszerényebb baksisért is meghosszabbítja az idegenellenőrző hivatal bármelyik alkalmazottja. Ez az idegen invázió kiforgatta eredeti mivoltából a máskor csendes fővárost s a régebbi karavánszerályok helyén 400 új szál­loda épült, de természetesen a leghitványabb és legolcsóbb kate­góriájú, ennek a rongyos gárdának megfelelően. Inkább tömeg­­szállások, mint civilizált értelemben vett szállodák ezek, ahol összezsúfolódva s egymást tovább rontva és fertőzve élnek ezek a világcsavargók. Nem is a szállás a fontos nekik, hisz jó időben a szabadban tanyáznak, hanem egyetlen igazi igényük, aminek kielégítésére minden patika, dohányáruda és bazár el van látva kábítószerekkel, főként a helyben termelt hasissal, heroinával és ópiummal. Kabulban nincs olyan szálloda, ahol százával ne hevernének ifjaink a kábítószerek mámorában. A rendőrség ritkán tart ellen­őrzést s minden szállodásnak megvan a maga bizalmija a rendőr­ségen, aki az esetleges razziáról előre értesíti. Ezek a szerencsét­len fiatalok előbb megmaradt értékeiket, ruháikat, útleveleiket bocsátják áruba, a végén önmagukat. Fiatal európai vagy ameri­kai leányok, gyakran kiskorúak, így kerülnek potomáron a pros­titúció karmaiba. Kabulban a diplomáciai képviseletek főfoglalkozása abban áll, hogy alamizsnát nyújtanak az éhhaláltól fenyegetett ifjú alatt­valóinak és eltemetik a halottakat. Az angol követségnek például 1972 első felében 9 ilyen halottja volt, akik részint éhenhaltak az útszélen, részint a kábítószerek okozta őrületben öngyilkosok lettek. Hogy miért Kabul és Katmandu a kábítószerek Mekkája, an­nak az a magyarázata, hogy a legolcsóbban s a legnagyobb tömeg­ben itt lehet hozzájutni azokh°7­ Afganisztánban egy kiló belföl­dön termelt hasis ára csupán 40 dollár, míg Európában egyetlen­egy gramm belőle 3 dollár. S ehhez járul még az is, hogy ezekben a primitív mohamedán államokban nincs semmiféle állami tör­vényhozás, hanem a Korán uralkodik, amit pedig mindenki úgy értelmez, ahogy neki tetszik. Mindenesetre egy jobb sorsra érdemes fiatal generáció tragé­diája és nagy temetője lett Kabul és Katmandu! A 13 aradi vértanú öröksége A szabadság költője, Petőfi Sándor írta: „Hány drága élet hullt már érted el, Oh Szent Szabadság! és mi haszna van? De lesz,­­ ha nincs, tied a diadal Majd a csatáknak utasaiban.” (Beszél a fákkal a bús őszi szél) Amióta e sorokat leírta Petőfi, azóta már sokszor vérzett a magyar nép a sza­badságért. A „csaták utósója” még nem érkezett el számunkra. Nem köszöntött be a szabadság nagy napja, amiről a köl­tő dalolt. Hazánk ma ,C­­sarnok megszál­lás járma alatt nyög és több, mint négy millió magyar él elszakítva, jogaitól meg­fosztva idegen uralom alatt. Van tehát még mit tanulnunk az aradi vértanúk példájából. Három évvel ezelőtt Aradon jártam. Felkerestem a volt minorita rendház könyvtárát és véletlenül a kezembe ke­rült Bardócz István minorita atya napló­ja, akit 1849. október 6-án az osztrák ka­tonai parancsnokság kirendelt, hogy a halálraítélt magyar tábornokokat elkísér­je végső útjukra. A legmegrázóbb részle­te a naplónak Schweidel József magyar tábornok utolsó szavai voltak, amelyeket a szerzetes atya szóról-szóra feljegyzett: „Mint igaz magyar ember és ha hazafi harcoltam a magyar szabadság szent .................vita............................................... ........................................................... ügyéért. Eskümhöz és nemzetemhez hív maradtam, ezért kell most meghalnom! — Atyám! Ezzel a feszülettel a kezemben, amelyet megboldogult atyámtól örököl­tem akarok meghalni. Miután meghaltam,­­ kérem, vegye ki kezemből és adja át fiamnak.” Bardócz atya teljesítette a vértanú tá­bornok utolsó kívánságát, a feszületet át­adta Schweidel tábornok fiának. Naplójá­ban még hozzáfűzte: „Ez a feszület nem­csak a vértanú tábornok fia szántára örökség, hanem minden magyar számára, aki a szabadságot szereti, örökség és kö­telezettség, ami arra int, hogy merítsünk példát a szabadság vértanúinak példájá­ból, áldozatukról meg ne feledkezzünk!" A napló dátuma: 1849. október 7. Azóta eltelt két világháború, ránk köszöntöttek 1956 dicsőséges és tragikus napjai: hullt bőven a magyar szabadságharcosok drága vére, de — sajnos — még mindig nem elég. A magyar szabadság még újabb ál­dozatokat, vértanúi hitet és hősiességet követel. Ez október 6. szent öröksége és kötelezettsége számunkra. Éljen áldozatkészségük, vértanúi szellemük lelkesítő példája bennünk, amíg újból szabad nem lesz a magyar! Flórián Tibor: • • Üzenet az olvasónak Mint a magyar fa szétszórt levelei, bár­melyik égtáj felé sodort sorsunk, gazdag, vagy szegény országba, barátságos, vagy zárkózott nemzetek közé, egyedülvalósá­­gunkat, hontalanságunkat egyformán ma­gunkkal hordozzuk. Bányában, gyárban, íróasztal mellett, idegen földre hajolva egyformán súlyos a hontalanság kereszt­je, és a távoli ország képe kísér szüntele­nül. Bármerre is járunk, egyedül vagyunk mindenütt, és vándorlásaink országútján útitársunk, eligazítónk és leghűségesebb barátunk a magyar újság, folyóirat és a magyar könyv. A külföldön nagy áldozat­tal megjelenő magyar lapok és­ könyvek, melyek nemcsak tájékoztatnak, nemcsak a jelent vetítik elénk, hanem megtartón­kat, a magyar múltat is, és soha meg nem szűnő reménységünket: a visszatérést. Magyar lapok és könyvek építik fel kö­rülöttünk egyetlen védelmünket az ide­gen környezettel szemben: a szellemi Ma­gyarországot. Aki idegen földön lapot szerkeszt, vagy könyvet ír, a Hazát őrzi a feledékeny lel­kekben. Menti az évről-évre szegényedő anyanyelvet, és otthont, országot épít kö­­rénk. A szerkesztők, az újságírók, a köl­tők, írók ma sokkal inkább, mint bármi­kor, országépítők. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a magyar betűnek ezek a külföldi napszá­mosai milyen áldozatot és milyen hálát­lan, de szükséges feladatot vállaltak. En­nek a feladatnak a vállalása egyetlen kül­földi országban sem hoz jövedelmet. Sőt a szerkesztő és író idejét és energiáját a pénzkereső munkától vonja el, és örök szegényként él lassan gazdagodó, s a jólét különböző fokaira emelkedő honfitársai között. Nem önmagáért él tehát, hanem a nagy családért, népének idegenbe szakadt nyolcadik törzséért. Ha a szerkesztő, az író így él, ha vállal­ja a kötelességteljesítést népével szem­ben, akkor a legkevesebb, amit elvárhat nagyobb kényelemben élő honfitársaitól, az, hogy megértést kapjon. Az, hogy az olvasó is ráébredjen arra, hogy a felelős­ségben és kötelességteljesítésben valami­lyen módon neki is részt kell vennie. A szerkesztő csak akkor tud szerkeszteni, az író csak akkor tud írni, ha vannak ol­vasói, akik a magyar sorsról, a magyar problémákról magyarul akarnak olvasni. Az olvasók vágyakozása magyar szó, ma­gyar lap, magyar könyv után segíti életre hívni és fönntartani a külföldi magyar élet legmostohább körülményei között vergődő lapokat, és az életünket, jelenün­ket és múltunkat tükröző és jövőnk szá­mára irányt mutató könyveket. Az olva­sók áldozatkészsége nélkül egyre gyor­sabban sorvadnak és némulnak el a kül­földi lapok, s lassan szétporlik legdrá­gább kincsünk, anyanyelvünk is. Magyar Olvasók — kiket a világ négy tájára szórt szét a végzet — tegyétek meg­ kötelességeteket, hogy fenn tudjuk tarta­ni lapjainkat, hogy meg tudjuk jelentetni íróasztalaink mélyére süllyesztett kézira­tainkat. Tegyetek meg mindent, hogy­ egy­­(Folytatás a harmadik oldalon) Ára: 20 cent

Next