Vadászlap, 1936 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1936-01-01 / 1. szám

háborúvégi na­gy beözönlés volt megkapó. Gondolha­tunk a vonulási út megváltozására, amely a katonai frontok, ágyúzások, stb. folytán a besszarábiai nagy folyamok mentéről ide terelődött. Nem tartozik ugyan ide, de megemlítem, hogy a snepi háborús égi elszaporodásának diagrammja 1922-ig párhuzamo­san halad a lilikével. Tavasszal a lilik a kiöntéssel egyidejűleg érkezik ide és ha az ár már február közepén elönt, hát akkor a lilik már február közepén is itt van. Azt a benyomást nyertem, hogy ezen lúdfajta a higvit után kóborol már tél derekán is észak felé, mintha minél közelebb akarna férkőzni költő helyéhez — persze, az élet lehetőségének határain belül. Lőt­tünk itten a tél minden havában. Rendes időjárás esetén március 10-ike körül már megérkezett az itten átvonuló lilikek zöme. Itten aztán a kiöntések északi sarkában megakadnak, mert eléjük mered­nek a Vihorlát vonulat hótól, jégtől borított bércei. Néhány napig elkószálnak a környék vetésein, lege­lőin, de azután győz a türelmetlenség; egy-egy csa­pat nekiindul a hegyeknek, néhány lánc követi, át­repülnek a Kárpátokon a galíciai fensíkra, hogy az ott látottaktól megrémülve még aznap, vagy másnap visszatérjenek a barátságosabb szennai me­dencébe. Március 20—29-ével azonban a l­likek leg­nagyobb része már elvonult tőlünk költő helyeik felé és ha még április elején is láthatunk egy-egy kisebb falkát, hát ezek bizonyára a téltől megviselt, vagy pedig olyan csapatok, amelyekben puskától, sastól megtépázott példányok késleltetik az elvonu­lást s amelyek egy kis erőt gyűjtenek itten a nagy útra. Ennyit a lilikről, most még a kisülik van hátra, melyet régi vadászaink „gyöngyvérének*) neveztek, a tudomány pedig Anser erythropus L. néven ismer. Dr. Nagy elölidézett közleményében említi, hogy a tudomány emberei ezen lúdfajt egyesíteni óhajt­ják a lilik fajjal és csak mint alfajnak adnak majd neki szerény létjogosultságot. Ha a következőkben tol­ammal a kislilik faji önállóságának védelmére kelek, ezt saját megügyeléseink alapján teszem. A kisülik csekély számban érkezik ide, de azért tavasszal rendes jelenség. Érkezési ideje április második felében van, elvonulása pedig május hó egész folyamán észlelhető. Éppen ez év (1935) má­jus legvégén láttam egy nagy 150—200-as csapatot fölvonulni. Az ilyen nagy késői láncok ritkán ta­nyáznak a szennai medencében, nincsen ottan már olyankor víz. Hogy honnan jöttek és hol kószáltak ilyen késő tavaszig, azt talán az Alföld pásztornépe tudná megmondani. Tudom, hogy Hortobágyon már március elején lehet kisüliket látni, magam is lőttem ottan 1906 március elején két példányt, de ez nem változtat azon a sokszor megfigyelt tényen, hogy a nálunk átvonuló kisülik több mint 6 héttel később indul költőhelyeihez, mint nagyobb rokona. Úgy vélem, hogy ezt a körülményt a libák rendszertanának meg­állapításánál is tekintetbe kellene venni. Elvégezhe­ti-e a kisülik a költés, nevelés több mint 3 hónapos munkáját Lapponia, a Jegestenger, Északszibéria éghajlatában, arra feleljenek azok az ornithológu­­sok, akik őt oda küldték költeni a lilikek társasá­gába, no meg arra is feleljenek, hogy mikép jöhet­nek létre ilyen adottságok melett a tudomány ber­keiben sokat emlegetett kereszteződések, közbeeső alakok a két faj között. Magam is bizonyítom ilyen látszólag közbeneső alakok létezését, de hát itten valami még nincs rendben. Szakemberek dolga ezen homályos részleteket, melyekre rámutattam, földeríteni, én még csak a lilik és kisülik életnyilvánulásaiban itten észlelhető csekélyebb mérvű eltéréseket sorolom föl röviden. A kisülik röpte imbolygóbb, más típusú, mint a liliké, inkább nappal vonul és mozog. Nem emlék­szem, hogy éjjel is hallottam volna vonulni. Vonu­láskor nem mutat kifejezett ékalakot, inkább elég rendetlen íveket. Hangja bizonyos távolságról kelle­mes fütyülés, közelről sem emlékeztet már gágo­gásra. Ősszel nem észleljük itten, tehát más utakon jár téli tanyájára. Csőrét aránytalanul rövidebbnek és meredekebbnek nézem, mint a lilikét. **Azzal reménnyel fejezem be közleményemet, hogy egy kis szolgálatot tehettem Dr. Nagy Jenő úrnak és ő általa a szép madártani tudománynak is. *) Cserszilvásy már idézett műve. Pichler József: Különvélemény. A Lovec 1935. évi 17-ik számában Dr. Komárek a kárpáti szarvas agancsának fejlődéséről érteke­zik. E fontos vadásztudományi kérdésről a Kárpáto­kat járó legtöbb vadásznak halvány fogalma sincs. Ezen vadászati tudatlanság szomorú fejezetének okairól sokat lehetne írni! Tény és való, hogy vadászaink legtöbbje vadász­lapot nem olvas, ilyen lapot egyáltalában nem járat, pedig minden kezdő vadász megfelelő elméleti elő­képzettséggel sokkal gyorsabban és alaposabban sa­játítja el a gyakorlati ismereteket. A vadászoknak ez a neme a fordulat után elárasz­totta a kárpáti fővadas területeket, melyek ezelőtt korrekt, igaz vadász úri kezekben voltak. Tudni kellene azt, hogy a kárpáti fiatal szarvas­­bika nagyámító, azért kerül 5°o öreg és 95°o növen­dékbika terítékre. Maga Dr. Komárek is elismeri, hogy nálunk leginkább a nagy reményekre jogosító növendékbikák kapják a halált okozó golyót. Sokan a lelövendő bikák jegyzékébe fölveszik a pudvás agancsú bikákat, ami a vadóvás nagy hátrányára történik, mert a fiatal kárpáti bika az agancs nö­vesztésénél nagy lendülettel indítja fejdíszét, de mert a végén az építési anyag kifogy, nem jut a

Next