Nimród, 1993 (81. évfolyam, 1-12. szám)
1993-05-10 / 5. szám
Négy év telt el azóta, hogy először találkoztunk, és mindig kellemes vadászemlékként fog élni bennem ennek az erdei bajvívónak az elejtése. Most, hogy jó arasznyi agyarpárja íróasztalom mellett függ szobám falán, és esténként végigsimogatom tömött, nemezszőrű, téli bundás, hatalmas bőrét ágyam felett, kellemesen elmerengve idézem vissza a történetét. Nyár eleje volt, mikor a búza haragoszölden kalászott a Déli- Bakony lankásabb lejtőin, amint szemem először végigsimogatta a gyönyörű tájat. Tiszta időben egész a Kab-hegy csúcsáig elláttam, majd pedig a napfényben ezüstösen csillogó bükkökkel koronázott közelebbi hegyormokon, illetve a lankásabb dombok tömött összefüggő zöld tömegén pihentettem meg a szemem. Orrom beszívta a lágyan lengedező, puhán simogató szellővel érkező ezernyi illatot, amely összekeveredett a korhadó avar és a nyíló vadvirágok illatával. Hanyattfekve egy jó méteres átmérőjű, évszázados bükk alatt, letéptem egy fűszálat, és azt rágcsálva gyönyörködtem az azúrkék égen játszadozó felhőlángokban. Szemem közben akaratlanul átsiklott a valósággal önálló erdőnek látszó, vagy negyvenméteres bükkóriás koronájára, melynek emberderék vastag ágai mintha magát az égboltot hordozták volna a tetejükön. Valósággal végigborzongatott a fából áradó óriási életerő, amely lehetővé tette, hogy egy évszázadon át dacoljon a természet vad erejével szemben. Az apró kis háromélű, napfürdette, esőverte bükkmakkok közül egy gyökeret vert, amelyből évszázadnyi örökös küzdelem után mégis itt áll ez a faóriás, amely a legerősebbnek bizonyult a létért való küzdelemben. Fent, vagy tizenöt méter magasban kis mozgást vettem észre. Erre úgy fektemben előhúztam keresőtávcsövemet a mellettem lévő táskából, és szememhez emelve, beállítottam. Egy gyönyörű, tíz centiméter nagyságú hím szarvasbogár araszolt felfelé a bükk törzsén, az egyik félig beforradt ággörcs felé, hogy a tápanyagokban gazdag kicsurgó fanedvből alaposan beebédeljen, ami egyébként azon a helyen teljesen sötétszürkére színezte a bükk ezüstös kérgét. Gondolatban jó étvágyat kívánva neki, kísérőmre, Jánosra néztem és elmosolyodtam. Ő széles vállait a faderéknak vetve, gyöngyöző homlokkal, bicskájával a kezében szalonnázott. Hatalmas falatokban nyelte a friss, ropogós kenyér mellé a „téli disznóvész” kamrában még fellelhető, de már alaposan megfogyatkozott maradványait, időnként karikázva a szalonna mellé a keményre száradt, de azért finom illatú parasztkolbászból és a fej vöröshagymából. Teljesen belefeledkezett az evésbe. Ahogy elnéztem mély barázdákkal szántott kemény, napcserzette, férfias arcát, újra csak a bükk jutott az eszembe. Az élet viharai csak a legerősebbeket nem tudják megtörni, és bár szívóssá edzik, megcserzik, de mégsem bírnak velük. János vadőrt is hányta-vetette az élet, és „Somogyországból” elszármazva, végül is itt, a délbakonyi egyik vadásztársaságnál talált otthonra. Huszonöt év nagyvadas tapasztalaton edződött szíjas, inas testű vadászember volt, aki egész napi cserkelés után ha kellett, bármilyen cudar időben is kinn aludt az erdőn, kedves vadjai között, s hátizsákjában vitte haza az elárvult kis pettyes őzgidát. Otthon aztán egy kosárban, betakargatva, a konyhai tűzhely mellé helyezte, majd szolgálati laposüvegét erre a célra átalakítva (na persze nem mindenféle morgás nélkül), megetette a kedves kis jószágot. Kora tavasszal, az erdőn fellelt két kis anyátlan vadmalacot ruhája alá véve, a testével melegítette fel őket, amíg otthonába nem ért, ahol szoptatós anyakocájával elfogadtatva az apróságokat, fel is nevelte azokat, házi malackáival együtt. Mikor pedig szépen megerősödtek, újra visszaadta a szabadságukat. Ilyen ember volt! Jóravaló, tisztességes és becsületes, aki feleségével éldegélt a faluban takaros kis házában, és felnőtt fiai ünnepnapokon mindig meglátogatták őket családjukkal. Soha nem vágyott nagyvárosi luxusra, az erdő és a vad volt az élete, és nem is tudta ezt másképp elképzelni magának. Végre nagyot szusszanva, kézfejével megtörölte száját, majd jót húzott a termoszba hűtött teából. (Mint reggel nagy titokban elárulta nekem, „csupán az íze végett” tett egy kevés rumot is bele, talán egy ujjnyit.) Egyáltalán nem volt részeges, soha ittasan nem láttam, de ha megkínálták téli disznóöléskor egy kis törköllyel vagy jó szilvóriummal, nem utasította vissza, mondván, hogy jónak ő sohasem volt elrontója. (Persze azt már csak később vettem észre, hogy az ujjnyi szeszt az ujját az üveg mellé függőlegesen állítva mérte.) Végre jóllakottan és elégedetten rám mosolygott. - Mi az, öregem? - Te nem harapsz semmit? - pedig még jó sok cserkelés van előttünk - mondta, még egyet húzva a termoszból. Aztán széjjelnézett és bosszúsan felhorkant. - Hát ez a fene kutya hun kujtorog máá’ megint, a rosseb esne belé! - Füttyentett. Betyár idá- kiáltotta el magát. Erre távoli vakkantás felelt, majd rövid idő múlva előporzott a földútról egy vakarcs kis szőrmók. Gazdája haragos nézését látva, tőle úgy két méterre lefékezett, majd laposakat pillantva várta a folytatást. Sejtette ugyanis az elkövetkezőket. Tudta, hogy nem oldalveregetés fog következni, de azért reménykedve meglóbálta néhányszor lekókadt farkát. Gyáva idá - a fene ott egyen meg, háá’ nem megmondtam, honn’ ne kujtorogj eee? - A kutyának a gazdája mellett a hele! Azután a „biztatás” után a kis vaddisznószínű szálkásszőrű kan tacska megadóan hajolt a nagy kérges tenyerek közé, ahol először is kapott egy pofont (mégis megnyalta a kezet), utána felkerült rá a póráz, amit a kis kutya a legjobban utált. - Na, akkor indulhatnánk is szép lassan - mondta János, majd a vállára kanyarította kopott öreg cseh Mauserét, én pedig az ugyancsak öreg német Mauseromat, és elindultunk. Gyönyörű bükkösben haladtunk tovább, egy völgyben, amely kétoldalt igen meredeken emelkedett felfelé, és a vastag, nedves lombszőnyeg elnyelte lépteink zaját. Az öreg ezüstös lábaserdőre félhomály és templomi csend borult. Lenyűgözve haladtam vezetőm oldalán az öles törzsek között, a harminc méter magasan kezdődő összefüggő lombsátor alatt. Később véget ért a mesebeli erdő, és egy másik tagban bükkgyertyán fiatalosnak adta át helyét, amely helyenként szinte járhatatlan berkenye-, galagonya-, és földiszeder- sűrűkkel volt tarkítva. A rengeteg nyom és túrás alapján a disznók kedvenc tartózkodási helye lehetett. János tűnődve megállt, majd megszólalt: Én megkerülöm a „kisasszonyvágás” felső részét, és a jó ötszáz méterre kezdődő kopaszoldalon fogok elállni. Itt hagyom veled a kutyát, engedd eeet, aztán gyertek mindig csak egyenesen előre! Úgy 30 percet várjatok, amíg kiérek a tarvágásból! -Azzal elindult. Erősen füleltem, hogy minden szavát fel tudjam fogni, de ez néha csak többszöri nekifutásra sikerült, mivel erős somogyi tájszólásban beszélt. - Na - gondoltam magamban -, nem elég neki, hogy keresztrejtvényként kell néha megfejtenem, mit akar mondani, most még ki is babrál velem; ebben az istenverte sűrűben alaposan eltévedek, aztán míg őt keresgélem, addig jót alszik valamelyik bokor tövében! Mindenesetre nem vitatkoztam, aztán ahogy letelt a megbeszélt idő, elengedtem az egyre nyugtalanabb kutyát, majd elindultam toronyiránt, egyenesen neki a sűrűnek. Betyár mintegy 25-30 méterre járt előttem, és nagy nyolcasokat leírva. bekaj- IRODALMI PÁLYÁZAT Zsiga és a „bakonyi betyár” (I. rész) 34