Nimród, 1999 (87. évfolyam, 1-12. szám)
1999-06-10 / 6. szám
Vadászemlék Apa és a fia Sok évi sóvárgás után, 1940- ben végre vadászati lehetőséghez jutottam. Fejér megyében, Mesterbereg-puszta erdőtől kitermelt, dimbes-dombos területén sikerült úgynevezett „részjegyet” szereznem évi egyszáz forintért. Igaz, hogy csak lesvadászatra adott alkalmat, de legalább jogosan járhattam ki a területre fegyverrel, és reménykedhettem abban, hogy lövök is valamit, ha szerencsém van. Egyik kora hajnalban felültem az egyik erdőszéli fán készített magaslesemre, hogy kivilágosodáskor elejtsem az előttem elterülő lucernán legelő - vadőrünk által többször megfigyelt - selejt őzbakot. Hosszúnak tűnő percek után, amikor már pirkadt, csalódottan állapítottam meg, hogy a lucernán egy nyúlon kívül más vad nem tartózkodik, de azért nem adtam fel a reményt, és türelmesen üldögélve vártam a jószerencsét. „A türelem rózsát terem” - mondja a közmondás! Ha nem is rózsa - de bak lett az eredmény, észrevettem ugyanis, hogy a lucernán túli rozsban egy veres testű őz mozog. Hétszeres nagyítású keresőtávcsövem azután - amikor az alacsonyabb növésű foltba ért - elárulta, hogy a keresett selejtbak van előttem. A megállapításom után már a nyolcszoros céltávcsövön keresztül kerestem a rozsban bujkáló bakot, és amikor egy pillanatra elég tisztán ki tudtam venni az alakját, a fejém oldalát mutató bakra elengedtem Mauserem 8 mm-es golyóját. A lövésre a bak eltűnt a céltávcső látómezejéből. De jól hallottam, hogy egy helyben vergődött, tehát lövésem jó helyen érte, és helyben marasztotta. Amikor pár perces kötelező várakozás után megkerestem, boldogan állapítottam meg a jó lapockalövést, és hogy a bak a jelzett selejt volt. Jobb szárán szemághiányos, a rózsatőnél két-két köröm nagyságú kinövéssel hatosnak minősíthető agancsot viselt. Nagy örömmel vettem hátamra, és ballagtam be vele a vadászházba társaimhoz. A selejtbak elejtésével még nem merült ki a vadászati lehetőségem. Az egyik hajnalon ugyancsak azon a magaslesen üldögéltem, reménykedve Diána jóindulatában. A vadászat istennője nem is hagyott el, mert nem telt el egy rövid óra, amikor a rozs szélében megláttam egy őzet. Kijött a lucernára, és csipegetni kezdte. Jó alkalmam nyílott rá, hogy alaposan megfigyeljem; távcsövem elárulta, hogy bak, méghozzá selejt, vékony, villás, lőhető! Nem volt probléma a meglövésével. A trófea kifőzése után, összehasonlítva az előzőleg lőtt selejtbak agancsával, arra a megállapításra jutottunk, hogy valószínűleg az apát és a fiát sikerült meglőnöm. A mellékelt fénykép is ezt teszi valószínűvé. Az agancsokat elbírálás végett bemutattam neves ismerősömnek, Nadler Herbertnek: az ő véleménye is az volt, hogy egy család férfi tagjait lőttem meg. Makkai Gyula erős terpesztésű szarvpárral ajándékozta meg barátomat. Mint mondja, sikerült igazán a közelébe lopóznia, és talán mindössze tizenöt méterről lőhetett. A kis magnum jól végezte munkáját. - Én még megpróbálok utánuk menni! - reménykedem. - Hátha sikerül elkapnom őket! Azzal már indulok is. Van mit pótolnom, jól lemaradtam a vonuló csapattól. Mintha mekegést hallanék? - hallgatózom. Még a lélegzetemet is visszafogom. De azután megint és megint! Szívem hevesebben kezd dobogni, és legjobb képességeim szerint osonok a hang irányába. Váratlanul egy fuvallat simítja végig tarkómat, a következő pillanatban megszűnik a mekegés, és a vad elugrásának zaja üti meg fülemet. Végre sikerül kikerülnöm a szél alól, ismét behozom lemaradásomat, és párhuzamosan haladok a kecskékkel kihasználva minden létező takarást. Ott egy nagyobb tisztáson kell majd áthaladniukbecsülöm fel a terepet és haladási irányukat. Térdre ereszkedem, és fegyverem céltávcsövén keresztül figyelem a majdnem libasorban vonuló kecskéket. A sorban hetedikként egy nagy testű, nagy szarvú bak lépeget! De akár egy szellem - már el is veszítem a keresőmből! Ezt meg kell szereznem! - fohászkodom. A nagy vöröses napkorongnak csak felső pereme látszik, ahogy alábukott, hogy nyugovóra térjen. A látási viszonyok rohamosan romlanak. Öt perc múlva akár vissza is fordulhatok - de még van öt percem. Gyerünk tovább! Amott megint mintha kissé ritkulna a bozótos, és ha arra haladnának. .. Már csak pár lépő, és elérem a nyiladékot, ahonnan odalátok a tisztásra. Kapkodva veszem a levegőt, ahogy ismét nekitérdelek a lövésnek. Az árnyékok már bizarr formákat öltenek, de talán még sikerül! Fegyverem az arcomnál, s céltávcsövén keresztül figyelem, mi fog történni. Megjelenik az első, majd a második, a harmadik.... Nekem a hetedikkel van beszédem! A nagynak, a hetediknek most kell jönnie... De semmi! Miért nincs itt? Irányt változtatott, vagy lemaradt? Kételyek csaponganak bennem. Egyszercsak, mintha egy fej elmosódott képét látnám céltávcsövem keresőjében. Remegés fut keresztül minden porcikámon, a hajszálkereszt táncolni kezd. Végre sikerül ráirányoznom a nagy kecske szügyére. Hüvelykujjam hátrahúzza fegyverem kakasát, mutatóujjam rágörbül a ravaszra, és a .375-ös Winchester dörrenése belehasít a csendbe. Puskám látható lángcsóvát vet, és nagyot rúg. Távcsövemből elveszítem a bakot. Amikor a következő pillanatban már szabad szemmel keresem, látom, ahogy mozdulatlanul fekszik, íme az izgalmas vadászat beteljesülése. Letérdelek mellé, megsimogatom a szőrét, majd szarvánál fogva felemelem a fejét. Törejét török, s bár kalapom most nincs rajtam, így csak kezembe fogom és morzsolgatom. - A legnagyobb bakom! - fakad ki belőlem a hangos szó itt, az ausztráliai vadonbéli magányomban. Boldog és büszke vagyok egyszerre. Erős bakszaga betölti a levegőt - de nem bánom. Thomas Sztanek Nimród 6/1999. 35