Nimród, 2016 (104. évfolyam, 1-12. szám)
2016-02-01 / 2. szám
Látogatóban Merán Fülöpnél Mindig örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy a régi és a kortárs vadászirodalmunk milyen színpompás, mily gazdag, mondjuk a skandináv népekéhez képest, akiket szintén jól ismerem. Nagyszerű vadászíróink voltak/ vannak, s remélhetőleg lesznek a jövőben is. Napjaink avatott tollforgatói közül a magam részéről Merán Fülöp professzor urat látom a parnasszus csúcsán. Éppen ezért töltött el örömmel Sallai R. Benedek barátom szíves ajánlata, aki Grazba készült, éppen hozzá, s felajánlotta - utazzunk együtt! Hiszen a professzor úr engem is meghívott. Október elején Budapestről, Szlovénián keresztül Grazba, Merán Fülöp lakóhelyére autóztunk. Ott egy patinás, 19. század végén épült ház magasföldszintjén lakik, mint később megtudtam, 1949 óta. Előbb csupán egyszobás volt a lakása, később a mellette lévővel egybenyitva bővült három szoba összkomfortosra. Az akkurátusán lelevelezett időpontban, pontosan érkeztünk hozzá. Kávéval, uzsonnával fogadott bennünket. Közben a már betördelt, barátom által elhozott kéziratáról folyt a beszélgetés, hiszen hamarosan megjelenik „Esti harangszó - egy öreg vadász mesél" cím alatt Merán professzor úr immár nyolcadik magyar nyelvű könyve! (Németül nem kevesebb, mint tizenkilencet írt, jelentetett meg eleddig.) Míg könyvkiadó barátom a szerzővel a fotográfiák pontos helyéről értekezett, melyik hová kerüljön a könyvben, addig én körülnéztem a hangulatos, barátságos lakásban. Minden falat európai nagyvadfajok trófeái borítják, egy helyre gyűjtve a rendellenes őzbakagancsokat, máshol pedig a legkimagaslóbbra értékeltek kaptak helyet. Sokat szinte mint „személyes ismerőst” láttam viszont, hiszen a könyvekből már tisztában voltam nem csak a nemzetközi pontszámokkal, de képekről a kinézetükkel is. Lám, itt kaptak helyet a horni, a Maros vidéki és a viszneki őzagancsok... Arrébb lépve megpillantottam a három legerősebb gímbikája trófeáját: a vasvári 22-est, a bezerédi 18-ast és a budafai 16-ost. Az 1944-ben lőtt Gizi-kúti bika szerencsésen megmaradt, ide került agancsát szintén alaposan megszemléltem, lefotóztam. Ugyanúgy, mint az ötvenedik születésnapjára, Stájerországban elejtett kapitális kőszáli kecskebak kipreparált fejét. Érdekes hangulat lett úrrá rajtam, miközben a közel nyolcvan esztendeje vadászó író élete zsákmányának megfogható eredményeit szemléltem magam előtt. Közben óhatatlanul megérintett a múlt szele. Merán Fülöp grófi családban született 1926. december 12-én. Őse Habsburg János főherceg volt, akinek Tirolban és Stájerországban éppen olyan jó a híre, mint nálunk gróf Széchenyi Istvánnak. Ez az ízig-vérig vadászember főrang-I. Ferenc József császár és király nagybátyja - morganatikus házasságot kötött, az aussee-i postamester lányát, Plochl Annát vezette az oltár elé, ezért leszármazottainak meg kellett elégednie a Meran névvel, grófi ranggal. (A magyar ág tagjai Meránnak írták/írják a nevüket.) Vendéglátónk fiatalemberként élte meg a második világháborút, az azt követő összeomlást, kastélyuk lerombolását, földjeik elkobzását, elpusztítását mindennek, ami jó és szép volt az életében. Menekülnie kellett, ezért alakult úgy, hogy életének immár mintegy háromnegyed részét külföldön töltötte, elszakadva Csákberénytől, hazájától, melynek azonban mindig hű fia maradt. Huszonkét év után, 1970-ben jöhetett újra Magyarországra. Akkor már mint osztrák állampolgárságú CIC-tag. A rákövetkező évben részt vett a budapesti első vadászati világkiállításon, s a hetvenes évektől, az immár megenyhült légkörben, minden esztendőben többször is, felkereste a szülőhazát. Bámészkodásom után visszatértem a kéziratot immár alaposan átbeszélt szerzőhöz és kiadóhoz. Merán professzor felpillantott rám, kicsit huncut mosolyt láttam felvillanni a szemében, amikor megkérdezte: - Ugye, érdeklik a vadászpuskáim? Természetesen gondoltam magamban, de csak bólintottam. Átmentünk a másik szobába, fordult a kulcs a páncélszekrényben, s kitárult előttem a „kincseskamra”. Kézbe foghattam a műveiben sokat emlegetett, 1902- ben készült, hagyományos csőelrendezésű Springer sörétest, a méltósággal ezüstszínűre kopott, patinásodott 7x64-es Mausert, a később vett ,3006-os Steyr-Mannlichert, egyéb fegyvereket. Dicsőséges trappkoronglövész múltját az 1953-1983 közötti időszakból egy egész falat beborító polcon látható plakettek, kupák, serlegek mutatják. Szó esett az eggenbergi Stájer Vadászmúzeumról is, ahol 1952-től 1991-ig ő volt az igazgató. Később sajnos megszüntették ezt a létesítményt, részeit vidékre vitték, teljesen értelmetlenül, hiszen egyike volt a leglátogatottabbaknak Ausztriában. Azzal búcsúztunk Merán professzortól, hogy reméljük, karácsonyra megjelenik az új könyve, és a februári, budapesti FeHoVa-n megint személyesen találkozhatunk. Kovács László