Nimród, 2017 (105. évfolyam, 1-12. szám)
2017-03-01 / 3. szám
Quo vadis vadásztacskó? „Bár alapvonása az önfejűség és a szeszélyesség, mégis helyes bánásmód mellett hű, kezes, engedelmes és jól idomítható... A kutyák között a legeredetibb egyéniség... A tenyésztők eltértek a céltól, és luxuszacskót csináltak belőle... Az egyesületek helytelenül értelmezték a fajtajelleget... túltenyészett, használhatatlan alakot eredményezett... Sok a tévedés a külsőt illetően... A tacskó sokszor hódolt a divatnak..., azonban a vadászcéloknak kell megfelelni: az ősök mindegyike gyűlölje a dúvadat, és kis termetű legyen... A vadásztacskó kicsi, de emellett erős, zömök, izmos testű, földből jól kinőtt kell, hogy legyen, továbbá igen bátor, fogós, jó fogazatú, mozgékony, helyes járású, jó szőrzetű.” I. rész: A tacskó múltja Dr. Engelmann A tacskó eredetét több mint ezer évben jelölik meg, története egészen az ókorig nyúlik vissza, ahol domborműveken kotorékvadászat közben ábrázolják. Sok kép fennmaradt a középkorból is, ahol gobelineken, festményeken kicsi, rövid lábú kutyákat láthatunk. Foilloux francia szerző a XVI. században La Venerie című könyvében említi a fajtát, Hoberg 1716-ban pedig így ír róluk: a borzvadász kutyák alacsony termetűek, testük hosszú és gyenge, lábacskáik kissé görbék, színük szerint szürkék vagy feketék. 1719-ben Flemming már olyan képeket közölt, amelyek nagyon hasonlítanak a mai tacskóra. Tänzer Jagdeheimnisse című munkájában, 1737- ben a következőképpen jellemzi a tacskókat: a borzkopó furcsa és rossz lábú fajzat. 1746-ban Döbel szerint kétféle is van ebből a fajtából, de legjobbnak azokat a feketéket, barnákat és vereseket találta, melyeknek valamicskét görbére hajlik a lába, és amúgy sem túlságosan nagyok. Vannak, akik nyulat és rókát vadásznak ilyen ebekkel, tehát föld felett is használják nyúl- vagy rókakopónak. 1751- ben Heppe, 1793-ban Buffon egyenes és görbe lábú tacskókról ír. A tacskó mai formája a céltudatos szelektálás és tenyésztés következtében a XIX. század második felében alakult ki. Dietel/Vederyagd című könyvében ezt írja róluk: „A borzvadászebek kétségtelenül az egész kutyanemzetség leginkább szeretetre méltó képviselői közé tartoznak. Rendkívül hűségesek, gyengédek és szolgálatkészek, ugyanakkor okosak és tanulékonyak. A szoba tisztaságára nagyon vigyáznak, lakásban amúgy is tisztelettudók. A házat hűségesen és megbízhatóan őrzik. A vadásznak nélkülözhetetlen kísérője a borzkopó, azt lehet tehát mondani, egyfajta univerzális kutya." 1797-ből Jester dicsérte a bátorságát, a szálkásszőrű változatot mint ritkaságot írja le. 1836-ban dr. Reichenbach már három szőrváltozatról számol be. Brehm is megemlíti 1876-ban, Tierleben című könyvében. A Német Tacskóklub 1888-ban alakult meg Berlinben, a tacskó tehát német nemzeti fajta, őshazája Bajorország. A törzskönyvet 1889-től vezetik. 1883- ban a berlini kiállításon I. Vilmos császár aranyérmét tacskók nyerték. 1891-ben Amszterdamban nagy kutyakiállítást rendeztek, ezen 300 tacskó vett részt. A kiállításokat gyakran kotorékversenyekkel együtt rendezték. Az első vérebvizsgát 1893-ban tehették le a tacskók Németországban, Melln am See-ben. A német vadászszabályzat szerint 2500 ha feletti területen kötelező volt egy, vizsgával rendelkező vadásztacskót tartani. Kiállításon bevezették az ún. nyílt teljesítményű osztályt, ahol a munkában már díjazott kutyák közül a munkakutyák legszebbje nyerhette el az első helyet annál nagyobb eséllyel, minél több munkakutya volt az ősei között. Magyarországon a fajta tenyésztését 1902- 1906-ig a Magyar Foxterrier- és Tacskóklub, 1913- tól az Országos Magyar Foxterrier- és Tacskótenyésztő Egyesület (Görgey Géza vezette a tacskószakosztályt), 1928-tól pedig a Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete (Zilahy Lajos elnökletével) irányította, mely 1931-ban 3 meghatározó pontot írt le a tacskótenyésztésben: biztos állás, mozgékonyság, nemesség - az ilyen tulajdonságokkal rendelkező kutya méltán nyerhette el a kitűnő minősítést. 1932 mérföldkő a Kárpát-medence tacskós életében, 1937-ben külön lap jelenik meg havi kiadásban, „A Tacskó” címmel, külön bolt nyílt a Károly körúton, ahol a tacskós felszereléseket meg lehetett vásárolni. Az egyesületi tagságon belül megkülönböztették a rövid-, szálkás-, hosszúszőrű, a törpe és a hajtó tacskót tenyésztőket. Kedvezményekkel segítették a tenyésztők, tacskótulajdonosok munkáját: az egyesület saját rendezvényein nevezési díj nélkül vehettek részt, Budapesten ebadókedvezményben részesültek, egyéb rendezvényeken 50%-os nevezési díj befizetésével indulhattak. Az egyesület munkáját, törzskönyvezési rendszerét a nemzetközi szervezet (Union Canine Internationale) is elismerte. Kiadták az Első Magyar Tacskóévkönyvet, melyben a kiemelkedő tenyészegyedek bemutatása mellet képek, karikatúrák, szakcikkek kaptak helyet. 1929-ben adták ki József Ákos Kotorékvadászat, 1936-ban pedig Tacskó című könyvét. 1972- ben jelent meg a Vadásztacskó című könyv Füzesséry György tollából. Kittenberger Kálmán a Nimród Vadászújságban külön rovatot tartott fenn a tacskóknak. A világháború alatt a tenyésztőket óriási veszteség érte. Utána azonban hamarosan újraindult a tacskótenyésztés, a fajtagazda Németországgal együtt haladt a cseh, a svéd, a svájci és az osztrák tenyésztés. S Hermánnné Bedics Rita £ Vadvári (FCI) Rövidszőrű Standard 7 Tacskó Kennel a Rövidszőrű tacskók Brehm könyvében [vadászkutya, vadászmadár, vadászíjászat] 73