Nő, 1985 (34. évfolyam, 2-52. szám)

1985-08-06 / 32. szám

(nő 12) Amikor először hallottam az esetről, a bibliai történet jutott eszembe, amely szerint két asszony állította egy gyerekről, hogy az ő édes gyermeke, s miután nem tudtak megegyezni, Salamon királyhoz fordultak ítéletért. A király — o ruata, miért — a következőképpen döntött: vágják kéne a gy­ermekét. Az egyik asszony ekkor így szólt: adják inkább a másik nőnek, csak ne essék bántódása, így derült ki, ki az igazi anya. A mi történetünk, igaz, csak annyiban hasonlít a bibliaihoz, hogy itt is egy gyerekért folyik a küzdelem. Nem két asszony áll azonban szemben egymással, hanem férj és feleség, a gyermek apja és anyja. Ők azok, akik másoktól, a bíróságtól, a köztársasági elnöktől vagy bárki mástól várták és talán ma is várják a bölcs döntést. De vállalkozhat-e bárki is tiszta lelkiismerettel arra, hogy salamoni ítéletet hozzon csupán a két fél által elmondottak alapján, anélkül, hogy belelátna gondolataikba, ismerné titkaikat, anélkül, hogy a helyszínen járt volna, hogy saját szemével győződött volna meg arról, hogyan élt ez a család, míg együtt volt. Persze, tudom, lehetetlen, és a gyakorlatban megvalósíthatat­lan, hogy a bíróság, amely naponta, hetente, évente tucatjával tárgyal ehhez hasonló eseteket, hetekig vagy hónapokig egyetlen ügyet vizsgáljon. A bírák — mindig a kiskorú gyermek érdekeit szem előtt tartva — feltételezve, hogy a felterjesztett, bemutatott iratok, igazolások, valamint a meghallgatott felek, esetleges tanúk vallomásai az igazságot tükrözik, hoznak döntést. A történet — röviden, indulatok nélkül két huszonéves fiatal összeismerkedik, egymás­ba szeret. Egy idő után úgy érzik, a sors egymásnak teremtette őket. Mielőtt összeházasodnának, fel­keresik a házasság előtti tanácsadót. A fiatalember nem tudja, hogy jövendőbelije beteg, mai bevallá­sa szerint csupán annyit mondanak neki, hogy gyengébb idegzetű, kímélnie kell majd őt. Mint később kiderül, a lány többször vett részt intézeti kezelésen, betegsége neve: skizofrénia. (Az Idegen Szavak Szótára szerint a skizofrénia „hasadásos elmezavar, lelki betegség, amelyet többek között a szellemi tevékenység fokozatos hanyatlása, pszichikai folyamatok összefüggésének megbom­a­lása jellemez".) Az ifjú pár előbb az asszony szüleinél lakik, majd önálló lakásba költözik. Nem­sokára kisfiúk születik. A gyerek négyhónapos, amikor egy napon estefelé az anya kimegy. Férjé­nek azt mondja, vécére. Telnek a percek, a negyedórák, az asszony sehol. Férje keresni kezdi, majd szól a rendőrségnek is. Később kiderül, hogy felesége biciklire ült, és a több mint harminc kilométerre lakó szüleihez ment, a lakásban hagy­va gyermekét és férjét. Telnek a hetek, a hónapok, a fiatalasszony a szüleinél marad, a férfi­t édes­anyja segítségével neveli, gondozza gyermekét. A házaspár nem válik el, csupán külön él. És bíróság útján akarja mindkettő megszerezni a jogot, hogy a gyereket nevelhesse. Az első bíróság döntése: a gyermek az anyáé. A tárgyalás A bíróság folyosóján a megszokott kép. Néme­lyek szemmel láthatóan idegesek, mások igyekez­nek leplezni érzelmeiket, s vannak, akik éppen a tárgyalóteremből lépnek ki feldúlt arccal. Emberek, akik valamikor együvé tartoztak, ma pedig néme­lyikük halálos ellenségként méregeti a másikat. Nem tudtak megegyezni, a segítséget, a döntést a kívülállóktól várják. Mindegyikük úgy érzi, az igaz­ság az ő oldalán áll. S hiszik, hogy mint a mesében az igazságnak végül is győznie kell. A fiatalasszony a szüleivel érkezik, a férfi egye­dül. Mikor a terembe szólítják őket, nem néznek egymásra. A bírónők, miután meghallgatják a két fél képvi­selőjét, a feleknek tesznek föl néhány kérdést. Az asszony a kérdésre, hogy miért hagyta ott azon a bizonyos napon a gyerekét és a férjét, ezt ismétel­geti: „Látni akartam a szüleimet". A kihallgatás során többször is a szüleire néz, mintha szavai megerősítését várná tőlük. A férfi kétségbeesetten hajtogatja — valódi vagy vélt? — igazát, ő a gyerekről rendesen gondoskodik, felesége viszont kezdettől fogva nem tudta önállóan ellátni anyai teendőit. Bizonyságul egy naptárt húz elő, amelybe pontosan be van vezetve, hány órakor kell mege­tetni a gyereket. Az asszony azt állítja, férje durva volt hozzá. Nem tudnak közös nevezőre jutni, mind a kettő a magáét hajtogatja. S ki merné, ki tehetné meg, hogy bármelyikükre ráfogja, nem mond iga­zat? Előkerült­k í­r í s­­ípírók: az anya képes rá, hogy anyai teendőit ellássa. A gyermekorvos véleménye, amely szerint a jelenleg az apánál élő gyermek egészséges, jól fejlődik. A feljebbviteli tárgyaláson jelenlevő gyermekvédelmis, akárcsak az apa képvi­selője, az anya újabb kivizsgálását kéri. A háromta­gú tanács nem sokkal később meghozza döntését: helybenhagyja az első fokon hozott ítéletet, vagyis a gyermeket az anyának ítéli, tekintettel arra, hogy a gyermek csak néhány hónapos, valamint, hogy az anya képes a gyermeknevelésre, s hogy a szüleinél jobbak a lakáskörülmények, mint a gyermek apjá­nál. Ez a végső döntés, fellebbezésnek helye nincs. „Együtt nevelhettétek volna" Ismét a folyosó. Az ügyvédek türelmesen ismét­lik, magyarázzák a döntést, az indoklást a feleknek. Az apa egyre ezt hajtogatja: „Nem adom a gyere­ket, inkább fizetek". (Már az előzőkben előfordult ugyanis, hogy mikor a gyerekért jöttek, hogy elvi­gyék az anyához, nem adta ki őt. Ezért büntetést kellett fizetnie, de a gyerek nála maradt.) Már mind egy körben állnak, feldúltan mondja ki-ki a magáét. A fiatalasszony édesanyja veje felé fordulva ismé­telgeti : „Együtt nevelhettétek volna szépen". Majd megunva kérdezősködésemet, „nem nyilatkozunk semmit" kijelentéssel lesietnek a lépcsőkön. Néhány nappal később felkeres a gyerek apja és apai nagyanyja. Féltik a gyereket, úgy érzik, csak náluk van biztonságban. Készek új ügyvédet fo­gadni, s törvényességi óvást benyújtani. Nem tar­tanának igényt tartásdíjra, nem korlátoznák az édesanyát abban, hogy gyermekét bármikor meg­látogassa. Meg vannak győződve arról, a gyermek érdeke azt kívánja, ők neveljék továbbra is, ahogy tették már hónapokon keresztül. Nem vállalhatom, nem tudom vállalni, hogy eldöntsem, ki az a két fél közül, aki őszintén, elfogultság nélkül, az igazságnak megfelelően, semmit sem elhallgatva, sem hozzáadva a történ­tekhez mondta el a tényeket és az összes körül­ményt. Nem az volt a szándékom, hogy két ember legbensőbb magánügyeiben vájkáljak. Ezért nem írtam le mindent, amit a két féltől a tárgyaláson és a tárgyalás után megtudtam, annál is inkább, mivel nem áll módomban ellenőrizni szavaik hitelessé­gét, illetve azt, nem csupán a kétségbeeséstől, a gyermekük iránt érzett aggodalomtól, szeretettől, a másikkal szembeni elfogultságtól, vagy külsődle­ges szempontoktól indíttatva, illetve mások befo­lyásának hatására ragadtatták-e magukat esetleg meggondolatlan kijelentésekre, netán alaptalan vádaskodásra is. Sokáig gondolkoztam, hogy egyáltalán megírjam-e az esetet. A tárgyalás óta az egyik felet képviselő ügyvéd szavai csengenek vissza a fülemben: „Ezek csak a következmények, az okot kellett volna megakadályozni, nem lett volna szabad összeházasodniuk". Végül is ezért — mások okulására — írtam le ezt az esetet. BERTHA ÉVA KÖNÖZSI ISTVÁN illusztrációs felvétele

Next