Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-11-08 / 46. szám

si ágak oktatásán törjük a fejünket. Ehhez azonban szükségünk lenne a rokkantak kisi­pari szövetkezeteinek segítségére, ponto­sabban arra, hogy ők is korszerűsítsék ter­melési programjaikat. Nincs értelme ugyanis azt oktatni, amit aztán nem lehet a szakmá­ban, a gyakorlatban érvényesíteni. Ami a korszerűbb szakmákat illeti, szerintem, ha valamit, akkor például a programozást a vakoknak találták ki (hangjelzéses számító­gépen). Jelenleg egy országos program ki­dolgozását végzik Prágában, úgyhogy erre még várnunk kell. Iskolánkban remélhetőleg januárban megkezdhetjük a gyengénlátók számítógépes szakkörének a munkáját. Jóformán beszélgetésünk elején, mege­lőzve a kérdést, nem panaszképpen, csak épp tényként leszögezve (hiszen oly sok tényezőtől függ) az iskola igazgatója a nehézségekre fordította a szót: — Nagyon kevés még az oktatást szolgáló korszerű berendezés és segédeszköz. Tan­könyvhiánnyal is küzdünk. Kevés a Braille­­írásos könyv, és a gyengénlátóknak sem készül elegendő. Az országban kevés az ilyen iskola, úgyhogy tankönyvkiadónak ez nem kifizetődő. Ezért minden pedagógus kidolgozza nálunk saját tantárgyának szöve­gét — Braille-ban és a gyengénlátóknak is. Ez utóbbiak számára a szöveget japán nagyí­tó és sokszorosító gépen tudjuk elkészíteni, a nyomtatásban meg a lőcsei nyomda segít. Talán mondanom sem kell, mennyire haté­konyabb lett így az oktatás, hiszen a peda­gógusnak nem kell lediktálnia már egy egész tankönyvet, ehelyett többet foglalkozhat a tanulókkal. További nehézséget jelent a mű­helyeink szegényes felszereltsége is. Nagyon nagy szükség lenne a géppark felújítására is. A Kelet-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság iskolaügyi osztálya igazgat bennünket, s ígé­retet tettek, hogy segítenek. Sajnos a statisztikai adatok szerint egyre több azoknak az idekerülő tanulóknak a száma, akiknek látása az idegrendszer vala­milyen károsodása folytán sérült, vagyis a látáscsökkenés — főleg genetikai tényezők folytán — az értelmi fogyatékosság valami­lyen fokával jár. Nem reprezentatív megfi­gyeléseik szerint sok esetben alkoholista szülők, terhelt családok gyermekei kerülnek ide, úgyhogy vannak itt testvérek, sőt egykori tanulóik gyermekei is.) — Mit tart a legfontosabbnak a tanulók szabad idejének megszervezésében dr. Mar­ta Gerberyová, aki ezzel a feladattal van megbízva? — Értelmesen kell kitöltenünk a délutáni órákat is, mert nem kockáztathatjuk, hogy a tanulók fogyatékosságukat valamilyen ártal­mas módon, például alkohollal kompenzál­ják. Különböző szakkörökben dolgoznak, és nagy súlyt helyezünk a sportra és testedzés­re is. Ez nagyon fontos a tanulók szenzorikus és motorikus aktivitása és ezen képességeik fejlesztése szempontjából. Fontos, hogy mindez oftalmológus felügyelete alatt tör­ténjék, a látássérültek elég fáradékonyak, túlterhelni őket nem lehet. A könnyűatlétika minden ágát űzhetik itt, az úszás különösen alkalmas számukra. Egész sor labdajátékot is játszhatnak — hangjelzéses labdával. Min­den évben részt veszünk a látássérültek iskoláinak bajnokságán. Van egy színjátszó csoportunk is, tavaly az országos versenyen nagy sikerük volt egy a vakok környezetében játszódó darabbal. — Munkájában mi okoz Önnek gondot? —­ A lgetöbbször a szülők elképesztő re­akciói. A tanulók havonta kétszer az iskola költségén utazhatnak haza. A szülőknek kel­lene értük jönniük, ám úgy tűnik, hogy ez többeknek is nehézséget okoz. Vannak per­sze diákok, akik egymást segítve önállóan is utazhatnak. Aztán például ünepekkor, kará­csony táján hallottam szülőtől olyasmit is, hogy jaj, hogy vigyem (vihetném) haza, hisz otthon mindennek nekimegy, mindent le­dönt. Bizony igaz, míg megszokja az otthoni környezetet és tájékozódni tud, eltelik az a pár ünnepnap. Három állami neveltünk is van, s a nyári szünetben, az ünnepekkor az ő elhelyezésük is gond, hiszen egyetlen gyer­mekotthonba sem tartoznak. Ez egy mai napig megoldatlan szociális kérdés. Mi meg csak toldozzuk-foltozzuk a dolgot, a diákok egyszer ide, egyszer oda kerülnek, többnyire egy-egy környékbeli gyermekotthon segítsé­gére vagyunk utalva. — A nevelő és a pedagógus munkájában (biológia-kémia szakos tanár) mit tart a leg­fontosabbnak? — Nagy-nagy türelem kell ezekhez a gye­rekekhez. Van amikor tízszer kell nekik meg­magyarázni valamit. Jó, ha az embernek van humorérzéke, ha baráti hangnemben beszél velük, és főként nem érezteti, hogy fogyaté­kosok, tehát nem sajnálkozik fölöttük (bizo­nyos esetekben ugyanis a jóhiszemű segíteni akarás is terhes lehet), hanem egyenrangú partnerként kezeli őket.­­A látássérült gyerekek megfelelő ellátása a pedagógiai, szociális és lélektani kérdések, problémák egész sorát veti fel. A fogyatékos 1 gyermeknek ezernyi külső és belső akadál­lyal kell megküzdenie. Rákényszerül a segít­­­­ségre még akkor is, ha erre valójában nem is lenne szükség. A vakoknak szánt eszközök [ ugyanis igencsak kezdetlegesek, sokkal több , célszerű berendezésre lenne szükségük ah­hoz, hogy önállóbb életet élhessenek, hogy le lehessen venni a vállukról a gyermeki önállótlanság terhét.) — Függetlenül attól, hogy milyen látáshi­bája van a tanulónak, s hogy milyen a diagnózis-prognózis, általában komoly gon­­­­dot okoz nekik a beilleszkedés, a fizikai és az­­­ emberi környezethez való alkalmazkodás — mondja Milan Tichy igazgatóhelyettes. — A beilleszkedési nehézségeket csak fokozza,­­ hogy a szülők gyermekük fogyatékosságának tudatában és az itt tanított szakmák ismere­tében kiválasztják a szerintük előnyös szak­mát gyermeküknek, s a megfelelő járási bizottság komissziója ezt továbbítja nekünk. Elejét akartuk venni a csalódásoknak, annak, hogy a tanév kezdetén kelljen valakit átirá­nyítani más szakmára, ezért a felvételi eljá­­­­rásban már ennek előtte a mi bizottságunk­­ (tagja az igazgató, a kórház szemészeti osz­tályának főorvosa, az iskola egészségügyi dolgozója és a pszichológus) dönti el a tanuló alkalmasságát. Rendkívül nagy szük­ségünk lenne az iskolai pszichológusra, a helye megvan, csak sajnos nincs betöltve. Már csak azért is szükség lenne rá, mert sok tanulóban az új, idegen környezet kezdetben depressziót vált ki, sokan úgy érzik, hogy ez már maga a vég, hogy ide kerültek. A több­ség azért végül is optimálisan alkalmazkodik. Viszont az sem egyedi eset, hogy első osz­tályban valaki még egészen jól lát, ír és olvas, de a másodikban át kell térnie a Braillera, mert olyan gyors ütemben romlik a látása. Ilyenkor a pszichológus segítsége szinte nélkülözhetetlen. (Végül összegzés helyett csupán egy gon­dolat: a bármily igyekvő, kiváló empátiás készséggel megáldott és gondoskodó peda­gógusok — mint amilyenekkel Lőcsén talál­koztam — csak apró fogaskerekei oktatási rendszerünknek. Többek között arra kényte­lenek tanítani a gyengénlátókat és világtala­nokat, amire már őelőttük kétszáz évvel is oly sokan tanítottak: könyvkötésre és kefe­kötésre ...) FRIEDRICH MAGDA Fényképezte: PRIKLER LÁSZLÓ A kárpitosmesterséget a világtalanok is megtanulhatják Kefekötés — Ondrej Gál oktatóval A műhelyekben — egyének és szervezetek megrendelésére — végzett munka évente mintegy 1 millió korona bevételt hoz az iskolának A másodikosok kosárfonó műhelyében. Nemcsak a kosárfonást tanulják, hanem az alapanyag beszerzésének módját, előkészítésének, megmunkálásának csínját bínját is nő 5

Next