Nógrád, 1971. január (27. évfolyam. 1-26. szám)

1971-01-17 / 14. szám

BENYEI JÓZSEF: Megemelem a kalapom !Meglenh­etem a kalapom minden jó ismerősnek. Lohol az idő. Homlokom napról napra idősebb. Volt és lesz ezután is kert-három jóbarátom, s valameddig még ha zavar szálló esttel a lányom. Naponta rablom magamat sűrű perc-pergőtűzben, nézek a tegnapok után vidáman, keserűen. Megemelem a kalapom. Éltem harmincöt évet. Élek még ennyit? S ami lesz fényesebb lesz, sötétebb? IÉKELY ZOLTÁN: Mese invokáció Járuljatok élénk régi mesék, hozzátok a csodák üzenetét! Ígérjétek a hűség diadalát, s hogy minden­kin kárpótolja magát Lám a banya, lelkünk ürömb­e, a tűzbe jut a mese végire; a szörnyeteg saját zsírjában sül. gonosz marnak pusztul dicstelenül, gyilkos bosszú saját hamvába hull, s két árva gyermek egymásra borul. Folyóba fúl a gyáva üldöző, s minden sebest beforraszt az idő! BON­AT GYÖRGY: Beszélgetés a téren Igazad van, még kint vannak a hinták. Fölülhetsz, hajthatod magad. Később, igen, ha majd a lomb lehullt, s még mielőtt lehull a hó, eljönnek, leszerelik és aludni viszik őket. Ügy van, majd egyszer engem is. Amikor mind lehullt a lomb. Amikor leesik a hó. Tavasszal a hintákat visszahozzák. Persze te azért kijöhetsz a térre. Hintázni? Nagy kislánynak nem való már! Hogy mondod? Jó. Legföljebb néha, este, mikor nem látja senki sem. Én sem már. 8 NÓGRÁD - 1971. január 17., vasárnap Kerekes Imre: Ártatlanság — Alszol? — kérd­eate az asszony. — Nem alszom — mondta a férfi. — Máskor hamar elalszol. — Igen — mondta a férfi — ma nem tudtam elaludni. — Valami történt? — kér­dezte a nő. — Nem tudok róla... — Mégis ... máskor már ré­gen alszol. — Ma nem tudok — mond­ta a férfi. — El kell menned orvoshoz — állapította meg az asszony. — Végül úgy jársz, mint én. — Te hogy jártál? — kér­dezte a férfi. — Jó, ha kall­ három órát a­ sarum... — Nincs séma ni bajom — mondta a férfi. — Dehogynem... — mond­ta az asszony — már három éve’l ezelőtt is azok az ideg dolgok jól megijesztettek. Ak­kor valahogy rendbe jöttél, s azóta felé sem nézel az or­vosnak. — Nem vagyok ideges ■— mondta a férfi. — Akkor se voltál... csak nem találtad az egyensúlyod. Azt mondtad úgy érzed ma­gad ezen a földön, mintha egy kötélen állnál két ház kö­zött — Ja... — mondta a férfi — ez igaz. De hát most fek­szem ... Az asszony rágyújtott egy cigarettára. Az asztalom al­mahéj volt, a tv-tál maradé­ka, vacsorára vette. — Jó volt az a tál? — kér­dezte az asszony. — Nekem ízlett. — Már úgy értem, nem vett romlott a hús? — Az lehet... — mondta a férfi, ő is rágyújtott. A két parázs időnként, ahogy szívták a cigarettát, felváltva jelzett pirosat, mint a villany­rendőr. — Nem éreztem — mondta az asszony — bár előfordult már, hogy eladtak romlott áruk — Ritkán — mondta a férfi. Az asszony sötétben meg­kereste a rádió gombját­, de már nem volt műsor. — Ilyen késő van — mond­ta az asszony. — Nem tudom mennyi az idő. — Dehogynem tudod — mondta az asszony — az előbb megnézted az órát — Már elfelejtettem. Az asszony felült, a sötét­ben átnézett a másik ágyra, ahol a férfi feküdt, az éppen megszívta a cigarettáit, felpa­­rázsolott az arca. — Nem emlékszel mennyi az idő? — kérdezte az as­­­szony. — Nem — mondta a férfi, — köteles vagyok én erre em­lékezni? — Nem vagy köteles —■ mondta az asszony —, de ezt azért mégis furcsának tar­tom... — Pedig ez nem furcsa... — Kérlek, ha valami ba­jod van, légy szives mondd meg. Ezzel a hajnali diskur­zussal nem megyünk semmi­re. Mondd meg, ha valami bánt, vagy talán én ... — Nem, nem... — mondta a férfi. — Szó sincs róla. Te igazán nem és senki más... és egyáltalán senki és sem­mi, csak nem tudok aludni. — Éppen te, add csak letet­ted a fejed... Az asszony hanyatt vágta ma­gát az ágyon, aztán a két te­nyerét a mellére fektette, és úgy is maradt. Gondolkozott — Milyen szörnyűség — mondta később — hogy az embernek így kell bámulnia a sötétben. — Csukd be a szemed — mondta a férfi. — Kösz... — mondta a nő. — Nagyon hálás lennék, ha megmondanád, hol siklott ki ez a mai napod. Valami tör­tént veled, az biztos ... — Semmi — mondta a fér­fi. — Az lehetetlen... Úgy is kitalálom, azt hiszem már nyomon vágy­ik. — Ne fáradj — mondta a férfi —, nem­ történt semmi. — Na és? — Semmi és. Nem történt semmi, ennyi az egész. — Ennyi? — Hát nem elég ez? Nem elég baj? — mondta a férfi. — Ezt nem értem — mond­ta a nő. — Nincs semmi, és ez a baj? — Igen kérlek, ez a baj. — Jó, ha ez a baj, valamit akkor is csak érzel. — Nem érzek semmit — mondta a férfi. — Így ah­ogy itt vagyok, semmi nem tör­tént velem egész nap, és nem érzek semmit. — Szóval azt akarod mon­dani, ez a semmi a baj. — Ugyan kérlek.... te ezt úgy sem érted — mondta a férfi. — Már hogyne érteném mondta a nő. Nem vagyok én hülye, hogy ne értsem. De ha egyszer nincs semmi, se itt, se ott, se máshol, akkor mit kell értenem? — Nem megmondtam — vá­laszolt a férfi. — Most azt akarod, hogy olyan dolgot magyarázzak, aminek semmi értelme. Ezt vagy megérti va­laki, vagy nem. — Vagy nem — mondta a nő. — Engedelmeddel ezt nem értem, s nem is akarom érteni. — Ezt tudtam — mondta a férfi. Elnyomta a cigarettát, s lehányta a szemét. Érezte, hogy az asszony valahol a sö­tétben a tekintetét keresd. El akart kerülni minden találko­zást.­­ — Szóval azt akarod mon­dani, hogy az a semmi, amit nem érzel... az nem hagy aludni... — Valahogy így — mondta a férfi. — Mégis, mit akarsz ezzel mondani? — Semmit... — mondta a férfi. Az asszony kiugrott az ágy­ból, a sötétben nekiment a karosszéknek, kitapogatta, és beleült. Legalá­bb negyedórát ült ott szótlanul, s onnan fi­­gyelt. — Alszol már? — kérdez­te végül. — Ugyan kérlek... mondta a férfi. — Feküdj le, mert megfázol. A nő szót fogadott, bebújt az ágyba. Amikor felmelege­dett, oldalt fordult, és a kö­nyökére támaszkodott. — Csak azt szeretném tud­ni, miért lett ez neked egy­szerre ilyen fontos? — Micsoda? — kérdezte a férfi. — Hát az a semmi... — Kezdjem most neked előliről, hogy az a legfonto­sabb ... Az asszony hallgatott, a kö­­nyöklés kifárasztotta. Nem is törődött már a válasszal. Ál­mos lett, és leküzdhetetlenül aludni kívánt Hanyatt feküdt, és utoljára az ablakra nézett. — Hajnalodik... — mond­ta az asszony. — Tudsz valami jobbat? Pótolhatatlan ember Az igazgatónő felhördült, el­takarta a szemeit, aztán azt mondta: — Magát az ég küldte hoz­zám...! Fel van véve. Bár csupa ilyen belső ellenőröm volna, mint maga! Dadogtam. — Félreértés esete áll fent. Én anyagmozgatónak jeleit­­keztem, k­érem szépen... Még, hogy én belső ellenőr... Két egyjegyű számot nem tudok összeadni tisztességesen... — Nekem nem számkuka­cok­ kellenek — mondta az igazgatónő —, hanem biztos fellépésű egyének... Magának különleges külseje van. Hát ami igaz, az igaz. Hoz­zám képest a sátán angyalar­cú meseherceg, a hangom hié­­naröhögés és tigrisüvöltés kel­lemetlen keveréke.. Már az el­ső utam sikeres volt. Ahogy betoppantam a 23. számú te­lepre, sikoltozva rogyott elém a tagbaszakadt telepvezető, és jegyzőkönyvbe vallott 38 ezer forintos sikkasztást, két házas­ságon kívüli apaságot, vala­mint egy feleséget és 19 menyasszonyt. Nélkülözhetetlen lettem! Vállalatom országos, 199 te­lepünk van. Így aztán állan­dóan úton vagyok, gépkocsi­ban, a felszerelésemhez nem­csak aktatáska tartozik, ha­nem egy vasvilla is, s nyugodt lélekkel állíthatom, hogy már ötödik éve rend van, a ber­keinkben. Ma reggel, egé­szen váratla­nul, magához hivatott az igaz­gatónő. — Baj van — kezdte, öt merőn nézett rám. — Éspedig? — Az a baj — sütötte le szemeit —, hogy rájöttem, hogy maga.. . Hát igen, maga nem visszataszító, ocsmány szörnyeteg, hanem kellemesen csúnya fia­talember... Forogni kezdett velem a világ — Ez vallomás akarna len­ni? — kérdeztem elhülten. — Na, nem —, mondta in­gerülten az igazgatónő —, fe­leségül csak kimondottan szép emberhez tudnék menni. Annyira viszont nem ronda, hogy belső ellenőrként alkal­mazhassam továbbra is. Saj­nos, ez a helyzet. A munka­könyvét máris átveheti. Darázs Endre G­yermekkorom óta is­mer­tem ezt a kenyér­gyárat Toldi József araxihordót és Bandi nevű lovát is. Érdekes ember volt az öreg Józsi, a Bandi meg érdekes ló volt Rászántam a délutánom, hogy a kocsi nyomába szegődjem. Nekitá­­masztottam a hátam a szem­ben levő ház falának és fi­gyeltem a rakodást A kenyérgyár árukiadósnője dühöngött és párosával do­bálta a vekniket a kocsin ál­ló takarítónőnek, aki elég szakszerűen rakta a féderes speditőr platójára. A kiadó hangosan számolt: tíz, tizen­kettő, tizennégy­.. A taka­rítónő hangosan ismételte a számokat, s ha kisebb szünet akadt, akkor hangosa­n szidta a kocsist, aki békésen aludt és nagyokat fújt a bakon. Leheletében megfürödtek a muslincák. Mindig kövidinkát ivott. A zabos tarisznyát is az asszonyok akasztották a ló nyakába, amelyet kenyérrel töltött meg az öreg a délelőtti fuvarok idején, amikor meg józan volt. A lóban egyéb­ként jobban megbíztak, mint Jézai bácsiban. Okos ló volt a Bandi, a feje is jóval na­gyobbra nőtt a normálisnál. Bár a kocsisok azt mondták, azért olyan nagy a feje, mert sok kenyeret eszik, nem pe­dig azért, mert okosabb lenne a többi né­vlábúnál. Gondo­lom volt ebben a megjegy­­zésben egy kis irigység is, esetleg rosszindulat. Az asszonyok befejezték a rakodást. Három mázsa bősz kiló kenyer­et raktak Toldi József kocsijára. Ennyi volt annak a nyolc üzletnek a rendelése, amelyek az utolsó javat­ ua estek és a peremke­rületben szeneitek. A takarí­tónő leterítette ponyvával a rakományt, majd a kenyeres­­tarisznyát a kocsis lábához csapta. Az öreg meg sem rez­­dült, csak valamivel hango­sabban horkolt, mint rakodás közben. Felkerült a lóra a fejtő is, majd az asszonyka szét­tárt karjával kérdezte a ki­adótól, hogy mi legyen a to­vábbi teendő. A kiadó ugyan­csak szó nélkül, egy kézle­gyintéssel jelezte válaszát. Érthették egymást így is, mert az utcán levő menyecs­ke egy vékonyka vesszővel rácsapott a Bandi hátsójára, ezzel útjára indította a dél­utáni fuvart. Elindultam mag­am is a ko­csi után, kíváncsi voltam a későbbi fejleményekre. Józsi bácsi tovább aludt a bakon- Vajon merre megy a Bandi? Cserben hagyja-e a részeges gazdáját, vagy helyt áll he­lyette ebben a járatban? Őszintén megvallva sok jót hallottam már erről a nagy­fejű lóról, de egyszerűen nem akartam elhinni. A sarkon — elég forgal­mas útkereszteződés volt — megállt a ló és várakozott egy keveset. Amikor ,,tiszta” volt az úttest, akkor kikanyaro­dott, maga után­­ vonva a könnyű féderes speditert. Egészen a járda mellé húzód­va haladt a sugárúton a vá­ros külseje felé. Úgy, aho­gyan azt a közlekedés szabó­ival előírják, a lassú jármű húzódjon az út szélére és en­­gedje a gyorssbban haladó­kat. A harmadik sarkon for­­dult jobbra, a mellékutcába. Nem számoltam pontosan, de körülbelül a tizedik ház­ban volt a fűszerüzlet Az üz­let előtt öt asszony ácsorgott, a kenyeres kocsi felé fürkész­ték, majd hallottam is, amint mondják: — Végre itt a Toldi bácsi, de már megint részeg, mert alszik a bakon. — Va­laki közülük megismételte az előbb mondottakat az üzlet felé fordulva. Valószínű a boltvezetővel tudatták a tény­állást. Közben a Bandi egészen a járda széléig oldalazott és hajszálpontosan a boltiba ve­zető téglasornéi megállt, de úgy, hogy a könnyű és fé­deres spediternek a közepe, tájára merőlegesen esett a téglasor tengelye. A fűszeres ismerhette már a délutáni fu­varok szituációját, mert nem is költögette Józsi bácsit, ha­nem húsz darab veknit, a ve­vők csatárláncának felhasz­nálásával kiszedett a ponyva alól és a pult mögötti hal­ványzöld színű polcra ra­kott. Az öreget nem tudták ál­mában megzavarni, fújta a magáét, nem törődve az as­­­szonyok csípős nyelvével. S az adminisztráció? Az is le­zajlott és nagyon egyszerűen. Az üzlet vezetője kihúzta az ülés karjára akasztott bőrtás­kából az indigókkal telitűz­delt blokktömböt és hozzálá­tott a bizonylatoláshoz: 40 kilogramm kenyér átvéve, holnapra 40 kilogramm ke­nyér rendelve- Aláírás, pecsét. Előbbre rakta az indigókat, egy példányt kitépett és vis­­­szatette a tömböt a bőrtás­kába. — Hej öreg, öreg, — motyogott a fűszeres, majd tenyerével ráütött a ló fa­rára és ajkát csücsörítve biz­tatta indulásra, ahogyan azt a kocsisok is szokták. Elme­nőben még a fülembe jutott egy asszony óvatos könyörgő színű hangja: — Ha ez a ló nem lenne, már a Józsi bácsi se lenne. Pedig kár érte, olyan derék ember... A Bandi szépen, komóto­san húzta a speditőrt. Ha hi­szik, ha nem, de kikerülgette a gödröket, úgy irányította a kocsit, hogy a lehető legsi­mábban guruljon, hogy ne rá­­zódjon, ne törjön a kenyér. A következő bolt a második sarkon volt, de a bal oldalon Bandi vagy ötven méterrel előbb átvágott a másik oldal­ra és a kitaposott gyalogútom haladt a sarok felé, mivel azon az oldalon nem volt se kiépített járda, sie árok. Ennél a boltnál minden ugyanúgy zajlott le, mint az előbbinél. A megjegyzések, a fejcsóválások és az adminiszt­ráció is. A különbség mind­össze ■ annyi volt hogy ötven darab veknit szedtek ki a ponyva alól. egy mázsa ke­nyeret A boltos a gyeplőt rántotta meg, amikor vissza­­csúsztatta a blokkot. Bandi áthúzott a másik oldalra és busa fejét lehorgasztva ban­dukolt az út szélén. Az első saroknál elfordult jobbra, kis ívben. Nem akarom ismételni az előbbi eseményeket, de az utca végén, amely egyben a város végét is jelentette, me­gint csak ötven darab veknit hordtak be a­z­ üzletbe. Azért vagyok ilyen pontos, mert magamban drukkoltam két jó ismerősömnek, Józsi bácsinak és a Bandi lónak. Rendben les­­-e ez a délutáni fuvar, vagy kitör a botrány és mehetnek a kenyérgyárból, nézhetnek más munka után. Arra is kíváncsi voltam, hogy vajon visszaélnek-e helyze­tükkel az emberek, becsap­­ják-e az alvó Józsi bácsit, esetleg elirányítják a lovat más útvonalra. Közben kijutottunk a vá­rosból, elhagytuk az utolsó házat is. Kezdtem nyugtalan­kodni, his­zen a kocsin még negyven darab vekni feküdt, — számításom szerint leg­alábbis ennyinek kellett len­ni a spediter platóján. Hova mehet ez a Bandi, nyugodtan alhat-e az öreg? Hamarosan tisztázódott minden. A külte­rületen levő cserépgyár felé kanyarodott a kocsi. A gyár területén is van egy fűszer­üzlet. A boltossal együtt számol­gattam a vekniket. Harminc­­nyolc, a kotorászott a pony­va alatt — ...negyven. Fel­sóhajtottam magamban. Sőt legnagyobb meglepetésemre még öt vekni került elő a plató elejéről, onnan, ahol eléggé összecsomósodott a ponyva. Na ebből mi lesz? Lezajlott a könyvelés: 80 ki­­­­logramm kenyér átvéve hol­napira 80 kilogramm megren­delve. Pecsét, aláírás. S az öt darab? Annak a sorsa is tisz­tázódott, amikor a fűszeres a tömböt a bőrtáskába tette. Köpenye zsebéből kiemelt egy húszast és az alvó Józsi bácsi szivarzsebébe gyűrte. Reali­zálódott a ..rebach”.* Ráütöttek a ló farára. Bandi könnyedén indult, a fejét is fiatalosabban tartotta, mint amikor jöttünk. Talán érezte, hogy rendben van minden, a boltok megkapták a rendelést, s még maradt egy kevéske zsebpénze is gazdá­jának. Megkerült egy tégla­­kup­acot és kis ívben visszaka­nyarodott a város felé vezető műútra- Józsi bácsi peckesen ülve durmolt a bakon. A város elején újabb meg­lepetésben volt részem. A Bandi ló nem a kenyérgyár­ba vezető legrövidebb utat választotta, hanem elfordult ellenkező irányba. Csak a második utcánál derengett fel bennem „ gondolat: a fuva­ros kocsma, az ..Aranyfácán”. Olyan produkciót, mint ami­lyet a kocsma előtt láttam, csak cirkuszban képzeltem el eddig. A megállás éppen olyan volt, mint a fűszerüzletek előtt. Józsi bácsi azonban to­vább aludt, s a kocsmából se jött ki az üzletvezető, hogy felkeltse. A Bandi ló kettőt lép­ett előre, majd hirtelen megállt és a nyaklóval vis­­­szarántotta a kocsit egy mé­ternyire, majd hirtelen meg­ismételte kétszer-háromszor. Az öreg Toldi előrebillent, majd abban a pillanatban vissza, de úgy, hogy a sap­kája is leesett a fejéről, hát­ra a platóra. Ekkor ébredt fel. E­lső mozdulata a szivar­zseb felé irányult. Gondolom hogy kita­pintotta a húszast, s csak azután szólt a lóra, de csak­ ennyit: — Bandi. A ló meg­nyugodott és csendesen tűrte, hogy az öreg leszedje a fej­­tőt és helyébe akassza a ke­nyerestarisznyát. GAZDAGH ISTVÁN Délutáni fuvar

Next