Nógrád, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-08 / 82. szám

IRODALOM A KÖLTÉSZET NAPJA, 1989 Az egyik legismertebb la­tin mondás szerint Inter arma silent musae, azaz há­borúban hallgatnák a mú­zsák. Mint minden közmon­dásnak, ennek is van fo­nákja, és hosszan lehet­ne sorolni az ellenpéldákat csak a magyar művelődés­­történetből is, a még latin nyelven író Janus Panno­­niustól Balassi Bálinton, Petőfi Sándoron át Radnó­ti Miklósig. Háborúban fegy­verek közt sem hallgatnak feltétlenül a múzsák, sőt, legalább ugyananyi a pél­da arra, hogy békében hall­gatnak el, akkor apad le az ihlet, akkor forrad az ér­vényes szó a költő ajkára. Háborúban igazából nem is a múzsák hallgatnak, ha­nem az olvasók, azaz hogy nem tudják tenni azt, ami a dolguk: nem tudnak olvasni, mert nincsenek ar­ra alkalmas helyzetben. S mi van ma Magyaror­szágon? Hiszen ha figyelme­sen körülnézünk, mintha hallgatnának a múzsák. Há­ború volna? Nem hallat­szik, szerencsére, a fegyver­csörgés zaja. Akkor meg ájult béke volna? Tudjuk, az sincs, szerencsére. A költészet akkor lép —* nálunk szinte szükségsze­rűen­­— a politika helyére, ha nem lehet közvetlenül politizálni. Ilyenkor érzi a politikai hatalom a cenzú­ra szükségességét, s ilyen­kor válhat egyetlen védte­len vers is hol vízválasztó­vá, hol a megtorlás ürügyé­vé. Benjámin Lászlónak talán legnagyobb­­ verse, a Vérző zászlók alatt, negyed­­százada,­­első megjelenése­kor még azon nyomban el­ítéltetett hibás nézetei miatt, hogy aztán alig három esz­tendő múltán már a Hét évszázad legszebb magyar versei között kapjon he­lyet. Nagy Gáspár verse 1986 n­yarán még botránykő volt, s nemcsak szerkesztők rú­­gattak ki és kaptak fegyel­mit, de a közlő lap is meg­szűnt gyakorlatilag létez­ni — s ma már csak né­hány versbarát figyelne fel rá. Sokkal hosszabb időt, több mint három évtize­det kellett várnia Illyés Gyula 1952-ben írott, s elő­ször éppen 1956 őszén meg­jelent művének, az Egy mondat a zsarnokságról cí­műnek, amely újólag csak 1986-ban vált olvashatóvá. A versek kibírták, a költő is, mi olvasók is, mégis szegényebbek lettünk, mert olyan szabadságban éltünk, ahol nem mondhattuk el az egy mondatot a zsarnokság­ról. A politikai harcnak ma sokkal inkább van szüksé­ge az állam-, a jog-, a po­litikatudományokra, mint a költészetre. De mindezek a tudományok tudják, érzik, genezisükben és történetük­ben őrzik mindazt, amit a költészettől, a művészettől kaptak és kapnak folyama­tosan. A költészet előőrs volt mindig, az utóbbi négy évtizedben is, s mondta a mondhatatlan, azt is, amit civil szóval soha nem le­het igazán kimondani, csak költőivel, a világ elgörbít­­hetetlen gyémánttengelyére függesztve figyelő szemün­ket, hogy átmenekíthessük „a Szerelmet a túlsó part­ra”; s mondta azt is, amit a mindenkori napi politi­ka nem engedett civil szó­val mondani, sőt, sokszor még költőivel sem. A költészet azonban régi igazságainak fényében nem pihenhet meg, félre sem vonulhat, mondván, megcse­­lekedte, amit megkövetelt a haza. Továbbra is tennie kell a dolgát, megfogalmaz­ni azt, ami ma mondhatat­lan. S én úgy látom, tud­ja és teszi is ezt mai nap is a magyar költészet. Majd egy boldogabb korból,­­mond­juk az új évezred hajnalá­ból visszatekintve ponto­sabban fogjuk látni a nyolc­vanas évek végének magyar líráját, s annak igazi ér­tékeit, de az már most is látható, hogy nem a meg­hátrálás, nem a megalku­vás, hanem a szembenézés költészete ez. Az olvasó azonban nem ér rá ezt észlelni. Nem ér rá verset olvasni, mert a poli­tikát olvassa, az országgyű­lési tudósításokat, a párt­programokat, a tüntetések petícióit. S ez természetes is. De soha ne feledjük, hogy Petőfi és kortársai számára a Tizenkét pont és a Talpra magyar együtt­es egyszerre jelentette a megújulást, a for­radalmat. Az utca embere tudta vagy legalábbis érezte a maroknyi magyar értelmi­ség meghatározó szerepét a megújulásban, és büszke volt rájuk. S talán hálából is­ ol­vasta őket. Nem a politika helyett, azzal együtt. Ebben is tanulhatunk elődeinktől. Ha például ma valaki pon­tosan le tudná kottázni azo­kat a dallamokat, amelyek meghatározzák 1989 közhan­gulatát, s az eredményt egy­bevetné húsz-harminc év magyar lírájának dallamai­val, az eredmény megle­pő azonosságot-hasonlóságot mutatna. A magyar költészet — el­lentétben a nem művészi megszólalásokkal — azt mondta, ami volt, azt látta előre, ami ma van. Nem el­ismerés jár ezért: ez volt a dolga. S ha tette a dolgát — és tette —, akkor annyi azért kijár neki is, hogy beépül­hessen a nemzeti köztudat­ba. Vagyis: váljunk olvasói­vá a mai magyar költészet­nek. Azért is, mert így a mai Magyarországot jobban meg tudjuk érteni. V. G. LŐRINCZY ISTVÁN Szerelmes ballada (Ildinek) i sápadt asszony a Hold ágyán öleli hajnali álmát és a Hold az örök vagány szívja mellé mézrózsáját I­ sápadt asszony a Hold ágyán széttárja álmában combját és a Hold . . az örök vagány szívja öle mézrózsáját Hasonlatok verse olyan íze van ölednek mint az óaranyú méznek olyan ize van mellednek mint az érett szőlőfürtnek olyan íze van a szádnak mint a tavaszszirmú hársak Krisztus palástja magán visel kétezer évet megjárta a Kálváriát s most vették csak észre rajta kétszáz korbácsütés nyomát Asztalos János X".1 szólalkozott a feleségével. Bözsi a bevált módszer sze­rint összepakolta a gyere­keket, és­ elvonult. Asztalos János megkapta az állandó­an áhított, de csak negyed­évenként esedékes kétórai nyugalmát. Most is azzal kezdődött, hogy minden to­vábbi nélkül elment belőle először öt, majd tíz, aztán még tizenöt perc, és ez ép­pen elég volt ahhoz, hogy Asztalos János ideges le­gyen. Bosszankodva nézte, hogy vágtat az óra mutató­ja, ez is elvett a jáiadék nyu­­galmából újabb tíz percet. Most már összesen huszonöt perc potyogott bele a sem­mibe. Ilyenkor szokta elkez­deni védőbeszédét saját ma­ga mellett. Ebbe csengettek bele. Mellesleg, még egyszer sem fordult elő, hogy ne csengettek volna bele, és ne hatolt volna be nyugalmába Piskeyné, Sebőkné vagy Peturbányi néni. Rendsze­rint Bözsi csengetése szaba­dította meg tőlük. Most viszont a FABU­LONHÖLGY állt az ajtó­ban. Éppen úgy, ahogy szo­kott. Kezében tartotta a fa­­bulont. Asztalos János az elmúlt héten ünnepelte öt­­venkettedik születésnapját fehérasztal mellett a Jed­lik Ányos Szocialista Bri­gáddal. Ott is szóba került a FABULONHÖLGY. Most azonban itt állt az ajtóban, pontosan úgy, ahogy szo­kott. — Nem megyünk be? — kérdezte a FABULON­HÖLGY. Bebizonyosodott, hogy az egész kérlelhetetlenül igaz. A kétségbevonhatatlan bi­zonyíték a FABULON­HÖLGY bőrének illata volt. — A bőre őre — motyog­ta Asztalos János. — A bőröm őre — mondta a FABULONHÖLGY, és megindult befelé. — A feleségem nincs itt­hon — próbálkozott Aszta­los János. — ön Asztalos János? — kérdezte a FABULON­HÖLGY az előszobában. ■ A bejárati ajtó még nyit­va volt. Asztalos János odaugrott, és becsukta. — Én, kérem. . . — kezd­te Asztalos János, és kész­séggel átengedte a folyta­tást a FABULONHÖLGY- nek. — Ön, ugye, több alka­lommal kijelentette brigád­társainak, hogy „Fabulon a bőre őre, én meg a hölgy pőre őre?” — Ez, kérem, egyáltalán nem egy kijelentés... — Tudom. Vers akart len­ni. Vagyis pajzán versike. Természetesen rólam. Vagy­is inkább hozzám. A kije­lentés viszont így­­ szólt: „Elég lenne csak öt perc, öt egész perc, elhiszitek?” Nos, most 18 óra 32 perc van, és ön tíz egész percet kap tőlem. — Honnan hallotta ke­gyed ezt a... kijelentést? — Nyugodt lehet, nem a feleségétől. Kezdhetjük? A FABULONHÖLGY le­tette a fabulont az asztalra. Asztalos János úgy érezte, ettől valahogy még fesztele­nebb lett. — Akkor talán tessék he­lyet foglalni. A FABULONHÖLGY * le­ült, de nem olyan finoman, ahogy várni lehetett volna, inkább levágta magát, min­t Jutka, vagyis Asztalos Ju­­lia, aki ezért oly’ sokszor kikapott Bözsitől, vagyis Asztalos Jánosnétól. Amikor a FABULONHÖLGY meg­látta, hogy Asztalos János meg sem mozdul, felkapta a fabulont, és idegesen for­gatni kezdte. Ötször rakta le, és vette fel, hatodszorra megkérdezt­e : — Na, mi lesz? Asztalos János tudta, hogy most már cselekedni, de legalábbis javasolni kell valamit. — Nem tetszene magát kenegetni avval a fabulon­­nal? A FABULONHÖLGY le­vette a fabulon kupakját, de nem kenegetett, hanem újabb kérdést szegezett Asz­talos Jánosnak: — önt fogom kenegetni, hiszen ön azt is mondogat­ta a brigádban, hogy „En­gem is kenegethetnél egy­szer, kisanyukám!” — Azt hiszem, le is telt a tíz perc — próbálkozott Asztalos János. — Kettő és fél. — Ennyi van még? — Ennyi telt el — javí­totta ki a FABULONHÖLGY, akin természetesen nem le­hetett óra, de Asztalos Já­nosnak valahogy nem aka­­ródzott most ebbe bele­kötni. Végül is nem maradt más lehetősége, mert a FABU­LONHÖLGY még egyszer megkérdezte, hogy „Mi lesz?” — Kegyednek halvány fo­galma sem lehet, hogy hány perc telt el, mert ke­gyednek, ugyebár, nincsen A FABULONHÖLGY egy kis aranyórát vett elő. Hogy honnan,­ azt nehéz lett vol­na megmondani — Négy és fél — közölte a FABULONHÖLGY, és megint várható volt egy „Mi lesz?” Rosszabb következett: — Na, mi lesz, apukám? — kérdezte a FABULON­HÖLGY, egy cseppet sem gunyorosan, hanem ponto­san úgy, mint Bözsi. Szerencsére Bözsiről eszé­be jutott Bözsi. — Mindjárt itt lesznek — közölte. — Akkor mire vár? — kérdezte a FABULON­HÖLGY, és gyors mozdu­lattal lerakta, vagy inkább levágta a fabulont. A terítő egy kissé gyű­rött volt, Asztalos János akkurátusán megigazította, hogy el ne dőljön a fabu­lon. — Ugye, azt is szokta mondogatni, hogy „Ha pe­dig egyszer én kenegethet­­ném!” — Tényleg? — kérdezte meglepetten Asztalos János. Eszébe jutott egy mentő­ötlet. — És mit szoktam még mondan­i ? A FABULONHÖLGY föl­állt, és kifelé indult, úgy, ahogy volt. Asztalos János megindult szorosan a nyo­mában. Gondolta, lesz, ami lesz. A FABULONHÖLGY nem nézett hátra, kinyitotta a bejárati ajtót. Megállj, gondolta Asztalos János, megállj, addig nem mész el, amíg meg nem kérdezem borzasztóan gúnyosan, hogy „Mást nem szoktam mon­dani, kisanyukám?”­­ — Más semmit! — zárta le hirtelen a FABULON­HÖLGY, és lesietett a lép­csőn, úgy, ahogy volt. A fabulán ott marad­t, de szerencsére nem lett belőle kalamajka,­­mert Bözsi meg­elégedett azzal a huncut m­­agyarázattal, hogy távol­létük alatt ott járt a FABU­LONHÖLGY. KAMARÁS ISTVÁN: Asztalos János találkozik szíve hölgyével ÁDÁM TAMÁS Őrt állnak a gyertyák Komjáthy Jenő emlékének Tanár úr löttyedt idő van ma csöndes és veszedelmes kalandokat kínál a homály rücskös farkasok büdös szájából kizúdulnak a megtépett mondatok ugyanúgy ugyanitt Gyarmaton kormosan röppennek a madarak üszkös fűzfagallyakra telepedik a magány az Ipoly csak játékfolyó már bár odaát is élnek magyarok és Abderába vendégként átjárnak különös szénaillatok ünnepek ha vannak még kedvetlenül táncolnak az asztalok tanár úr nincs ha ezen a télen mégis vacogunk ezen a mérhetetlen fehérségen halottaink lepedője foszladozik s náluk remélünk menedéket fény nélkül füstölögve őrt állnak a gyertyák KÁLDI JÁNOS Ujjé, hazafelé Pipacs köszönt a rozsmezőből, s az árokparton egy félvad orgonabokor, egyre mondja lila himnuszát. A Herpenyő megrázza megrozsdásodott csengettyűit. A lombok, a lombok, igen, azok is integetnek. Ujjé, ujjé, rokon itt fű, fa, ember, nem vagyok ismeretlen. Mosolyog felém a gólyahír, a kakukkfű, a vízililiom. Testvéri­ mód üdvözöl a bodzavirág. A hajamra száll egy tétova, árva katica. Tudnak rólam , és számon tartanak. Nem temetett el az Idő, a Felejtés. őrzi szavamat (mindazt, mit énekeltem) a nyír, a nyár, a rétbe­ vesző, vége­ nincs gyalogút, és az is, a régi ég, a régi ég! SASS ERVIN: Kémes álmok boszorkányok Kopognak álmainkban időkutak fekete denevérei félel­mes üzenetek egy másik dimenzió­ból a kiúttalanság vasfalai be­zárt vasajtók elveszett kilincsek megérthetetlen zajok zörejek hiá­ba ébredsz benned motoznak és au­tóbusz alá löknek az utcán ki ér­ti ezt ki küldi őket hogy álmaib * szétkopogják és felszabdalják a gyönyörű zenét Farkas András rajza

Next