Nógrád Megyei Hírlap, 2018. október (29. évfolyam, 228-253. szám)

2018-10-09 / 235. szám

12 KITEKINTŐ 2018. OKTÓBER 9., KEDD A Wörthi-tó vizének színe kék, környékén nem támadnak a szúnyogok Őszidő: vonatok a minivárosban Kirándulásaink, nyaralása­ink helyszíneit két kategó­riába szoktuk csoportosíta­ni. Az első „kalapba” sorol­juk azokat, amelyekre azt mondjuk, „egyszer jó volt”, a másikba pedig azok az or­szágok, városok kerülnek, ahová még szívesen vis­­­szatérnénk. Utóbbiba sorol­juk Ausztria legdélibb tar­tományát, Karintiát, illet­ve „fővárosát", Klagenfur­tot, hiszen maradtak még ott olyan kincsek, amelyek megtekintése néhány na­pos kirándulás során lehe­tetlen volt. Kovács László laszlo.kovacs@mediaworks.hu UTAZÁS Egy kicsit idegesen indultuk el karintiai kirán­dulásunkra. Mivel Bécsben négy percünk volt arra, hogy egyik vonatról a másikra át­­szálljunk, szinte borítékolha­tó volt, hogy guruló bő­röndök­­kel ez nem jön össze. Amikor a győri vasútállomásra ötper­ces késéssel futott be a Railjet, már azon törtem a fejem, hogy mivel ütjük majd el azt a két órát a bécsi főpályaudvaron, amíg tovább tudunk utazni Klagenfurtba. Emlegettem az osztrák vasutat is, miért úgy állítják össze a menetrendet, hogy csak négy percet hagy­nak átszállásra? Megkaptuk a választ. Vonatunk behozta a késést és arra a vágányra fu­tott be, amely mellett a kla­genfurti járat várta az utaso­kat. Se lépcsőzés, se liftezés, se rohanás... Bécsből Klagenfurtig Railjet­­tel két perc híján négy óra az út. Sok mindennel elüthető az idő. Csodálhatjuk a tájat, még akkor is, ha egy-egy szakaszon 230 kilométer/órás sebesség­gel robog a vonat. De akár ter­vezhetjük az előttünk álló na­pokat is mobiltelefonunkon, ugyanis még a wifi is működik az osztrák vonatok többségén, így tettünk mi is. Ha külföldre utazunk, szinte mindig olyan városkártyát szerzünk be, ami használható közlekedésre, ked­vezményt ad a nevezetességek megtekintésére és több helyi szolgáltatás is jóval olcsóbban vehető igénybe, mintha mind­egyikért külön fizetnénk. Az egy hétre érvényes Kar­­intia-kártya is megfelelt volna, ám ezúttal az úgynevezett idő­szakos kombiticketeket válasz­tottuk tervezett programjaink­hoz. A Minimundus, a minivá­ros, illetve a Pyramidenkogel, a Wörthi-tó kilátótornya is sze­repelt az útitervben, ám a hajó­­kirándulással kínált csomagot mintha csak nekünk találták volna ki. Klagenfurtban hétközna­pokra tudtunk szállást foglal­ni, hétvégére már csak a tó kör­nyékén lett volna, 100-250 ezer forint körüli áron. Éjszakán­ként. A Minimundushoz és a tóhoz közeli háromcsillagos ho­tel ár-érték arányban álló volt, néhány itthonival ellentétben nem recsegett-ropogott a lift, az ablakok nem akartak kiesni a helyükről, működött a légkon­dicionáló, a wifi, a televízió, és még az erkélyre is ki lehetett ül­ni úgy, hogy nem ragadtunk be­le a székbe. A 30 fok ellenére is azt gon­doltam, hogy a történelmi óvá­rosban szinte lépni is alig le­het majd. Óriásit tévedtem, még a városháza szomszédsá­gában, a Neuer Platz nevű té­ren, a város jelképénél, a hatal­mas kőből faragott sárkány­nál sem volt senki, így nyu­godtan elkészíthettük a szelfi­­ket. A sárkányról azt kell tud­ni, hogy a legenda szerint a vá­ros helyén valamikor egy mo­csár volt. Itt lakott a sárkány, amely a környező falvak la­kosaival táplálkozott, míg né­hány bátor ember nem épített egy tornyot, amelynek tetejére egy erős lánchoz és kampóhoz erősített ökröt helyeztek. Ami­kor a sárkány megette az ök­röt, fennakadt a kampón és így már meg tudták ölni. Itt jegy­zem meg, bármerre járunk, a hűtőmágnesek mellett az adott város, régió, sportcsapat mac­kója, kabalaállata nélkül soha nem térünk haza. Olyan szint­re sikerült ezt fejlesztenünk, hogy a februári mackónapon kiállítást nyithatnánk vagy fo­gadhatnánk a lakásunkon az érdeklődőket... Óriási csalódá­sunkra utunk során sárkányt sehol nem kaptunk. A kombiticketünk „felhasz­nálására” egy nap állt ren­delkezésünkre, így másnap reggel indultunk a hajóhoz, hogy Reifnitzig utazva meg­közelítsük a világ legmaga­sabb fából épült kilátótor­nyát, a Wörthi-tó déli part­ján húzódó hegyek legmaga­sabb pontján álló Pyramiden­­kogelt. Mindenképpen meg kell jegyeznünk, a hajó, a ki­látóhoz közlekedő busz, illet­ve az onnan a hajóállomás­hoz közlekedő járat menet­rendje jól megtervezett, egy­máshoz illeszkedő volt. A Py­­ramidenkogel 851 méter ten­gerszint feletti magasságra épült. A 100 méter magas ki­látó teraszairól remek kilá­tás nyílik a karintiai tóvidék legnagyobb kiterjedésű tavá­ra, amelyről érdemes még azt is megjegyezni, hogy hossza 16 kilométer, szélessége átla­gosan 1,6 kilométer. Vizének színe kék, a parton pedig sem napközben, sem este nem tá­madott meg szúnyog... A kilá­tóból egyébként csúszdán és kötélen is leereszkedhetünk, de lépcsőn is lejöhetünk. Mi inkább maradtunk a 24 má­sodperc alatt leérő liftnél. Klagenfurtba visszafelé, a hajó shopjában aztán felfe­deztük a mentőöves sárkányt. Már készítettem elő a 14,95 eurós vételárat, de a személy­zet tiltakozott, mondván, az az utolsó darab, nem eladó és ne is keressük máshol sem, mert már nem kapható, így a kla­genfurti mackók és a villachi majom sárkánytárs nélkül utaztak haza. A Minimundusba tart­va egy kicsit megpihentünk az Europa-Park függőágya­­iban, ahonnan azt is megfi­gyeltük, hogy százával érkez­nek a hűsölni vágyók a fizetős „Strandbadra”. Harminckét fok ide, har­minckettő oda, a makettvá­rost is érdemes volt felkeres­ni. A különböző interaktív já­tékok, kisvonatok, hajók, ra­kéták mellett jelenleg 40 or­szág 159 világhírű épülete te­kinthető meg, amelyek az ere­deti tervei alapján, 1:25-ös arányban kicsinyítve készül­tek el. Láthattuk közöttük pél­dául a Halászbástyát és a Má­tyás templomot is. Ám nem ennek elkészítése volt a leg­költségesebb, hanem a római Szent Péter-bazilika, amelyre 760 ezer eurót fordítottak. Ér­dekesség az is, hogy a kis moz­donyok egy év alatt átlagosan 5000 kilométert futnak. Másnap Karintia tartomány második legnagyobb városa, a Klagenfurttól 40 kilométer­re fekvő Villach felé vettük az irányt. A legszebb fotókat a sé­tálóutcához közeli hídról lehet készíteni, ahonnan látható­ak a környező csodálatos he­gyek. Télen legtöbben a köze­li sípályákat keresik fel, nyá­ron viszont az egyik legked­veltebb kirándulóhely a város­­központtól 10-15 perces autó­zással, buszozással megköze­líthető majompark. A buszon a Google-térkép alapján tájékozódva jeleztünk, hogy szeretnénk leszállni. A gépkocsivezető hátrafor­dult és azt kérdezte: a majom­parkba szeretnénk-e menni? Mondta, akkor még marad­junk, majd egy elágazáshoz érve megállt és mutatta: az Affenberghez arra menjünk. A 35 fokos kánikulában ki­csit sem esett jól a majdnem másfél kilométeres gyaloglás a hegyre, és egyfolytában azt hajtogattuk: miért nem hagy­tuk a csomagjainkban a puló­vereinket? Amikor már ismét rendesen kaptunk levegőt, nekivágtunk a háromnegyed órás túrának. Hogy a 166 ja­pán makákó közül mennyi­vel találkoztunk, azt nem tu­dom, de mindegyikük nagyon barátságos volt, a túravezető­nek többször is valamilyen gyümölccsel kellett őket vis­­­szacsalogatnia, nehogy szoro­sabb barátságot kössenek va­lamelyik látogatóval. A hegyről levezető út már meglehetősen viharosra si­keredett, pillanatok alatt bő­rig áztunk, és még jó, hogy a két órával korábban elátko­zott pulóvereink ott voltak. Visszafelé a buszon egyet­len egy utas volt. A járat így is hajszálpontos tudott len­ni, nem ment el öt-hat perccel korábban... A hídhoz érve már farkas­éhesek voltunk, ezért már az ottani falatozóban gyorsan kértünk „snitzeles”, vagyis rántott szeletes szendvicset. A főnök részeg volt, mint a csap, és minden mozdulatát figyeltük. Eskü alatt mon­dom, régen ettem olyan fi­nomra sütött húst, mint ott, a Dráva partján. A klagenfurti Minimundusban a mozdonyok évente átlagosan 5000 kilométert futnak Fotók: Kovács László A villachi Majomhegyen átlagosan 35 éves korukig élnek a makákók A majombirodalomban április elejétől október végéig várják az érdeklődőket. A csoportos túrák általában félóránként in­dulnak és 40-45 percig tarta­nak. Lehetőség van privát meg­figyelésre és fotózásra is, de akik ezt a lehetőséget választ­ják, jobban a pénztárcájukba kell nyúlniuk. A japán makákók egyébként egész évben képesek a szabad ég alatt élni, mínusz 20 Celsi­­us-fokig tudnak alkalmazkodni A 30 éves kort is elérhetik ter­mészetes élőhelyükön. A villa­chi Majomhegyen átlagosan 35 éves korukig élnek a táplálás­nak és az állatorvosi ellátásnak köszönhetően. Táplálkozásuk szerint vegetáriánusok, gyü­mölcsöt, zöldséget, füvet és le­veleket fogyasztanak. Az út előtt a csoportvezető leg­alább öt percen át sorolta, hogy mit nem szabad tenniük a láto­gatóknak. Például megérinte­ni, megsimogatni őket. Kerül­ni kell a hosszabb ideig tartó szemkontaktust is velük, mert ezt a támadás jeleként értel­mezik. A korlátokra sem taná­csos támaszkodni, mert a ma­kákók ezeket toalettként hasz­nálják. Azt is hangsúlyozta a csoportvezető, hogy üdítős fla­kont véletlenül se vegyünk elő és mobiltelefonjainkra is na­gyon figyeljünk... Néhány majom már a bejárat­nál felsorakozott fogadásunk­ra, és egy-két lépés után már alig tudta elzavarni a csoport­­vezető a táskájára csimpaszko­­dókat. Ennek persze ára volt, egy-egy szelet alma. De akadt közöttük olyan is, aki azt ka­pásból visszautasította, és ad­dig nem tágított, amíg elő nem került egy narancs is. Az út so­rán láthattuk azt is, hogy a gyü­mölcsért bármire képesek. Egyiküknek egy faszerkezet­ből kellett megszereznie, má­sikuk pedig egy medencéből horgászta ki, így tehát láthat­tuk azt is, hogy ugrik a majom a vízbe. És azt is, hogy szer­zi meg a vizet. Történt ugyan­is, hogy egyikük kihasználva a bámészkodást, szempillan­tás alatt ott termett egy baba­kocsinál, annak csomagtartó­jából megszerezte az ásvány­vizes flakont, és pillanatokkal később már társai érdeklődve figyelték, ahogy a kupakot pró­bálja letekerni... A makákók mindig várják a gyümölcsöt a csoportok vezetőitől

Next